Ezzel érkezett a munkahelyére, ahol az igazgató várta. „Jó reggelt, Kálmán. Ne csodálkozz, hogy ilyen korán kint állok a kapuban! Veled szeretnék beszélni. Gyere most be hozzám, és elmondom: mit akarok kezdeményezni. Ilona – szólította a titkárnőt. Készítsen két kávét, hozzon vizet és két poharat, meg valami rágni valót”! Aztán elkezdődött a tárgyalás. „Egy kicsit távol kezdem. Törekvő és tehetséges inasunk voltál. Felszabadulásod után visszatértél szülővárosodba. Ott akartad kamatoztatni tehetségedet, tudásodat Rövidesen nekünk volt szükségünk rád, és én visszacsalogattalak hozzánk. Azóta is állod a sarat, s a munkád mellett, tovább képezed magad. Úgy tudom, hogy még egy éved van, és okleveles mérnök leszel. „Igen, jól tudja az igazgató úr”. Annyi volt a tömör válasz. El sem jutott az agyáig, hogy mi lehet az igazgató szándéka. De aztán hamar megtudta. „Most újra a támogatásodat kérem. Én eléggé belefáradtam az eddigi munkámba. Szükségem van a pihenésre. Kell valaki a helyembe. És az nem lehet más, csak akit mi neveltünk, képeztünk magunk számára. Szerintem te vagy a legalkalmasabb szakember, aki követhet engem az igazgatói székben. Ne mosolyogj, fiam! – figyelmeztette Kálmánot. Én komolyan mondtam, amit hallottál.” „Nem kételkedek– javított Kálmán. Én egyedül magamon mosolyogtam. Elképzeltem magam az igazgatói fotölyben. „Ne légy túl szerény, fiam! Annyira alkalmas vagy a gyár további irányítására, hogy máris elkezdheted. Már a jövő héttől kezdve együtt dolgozunk, hogy hozzáigazodj a munka ritmusához, szokjad a körülményeket, és gyakorold, amit majd egyedül kell megoldanod. Gondolom, hogy most nincs szükséged hosszú várakozási időre”. „Valamennyi azért kell – akaratoskodott az igazgatójelölt. Most nem az apám véleményét kérem, hanem az asszonyomét. Vállalja-e a házi teendőket, mert azután rá marad minden gondja-baja a családnak. Láttam már eddig, hogy az igazgató úr mindig tovább maradt, mikor mi elhagytuk a gyárat”. Az igazgató tovább folytatta. „Az eredményekhez, sikerekhez sokszor arra van szükség, hogy a vezető sokat vállaljon magára. S ahogy én, ismerlek, te azzal fogod kezdeni”. Most bemész a műhelybe, jelölsz valakit a helyedbe – te tudod, ki lehet az -, és hétfőtől itt találkozunk ebben az irodában, vagy ha úgy akarod, kapsz egy külön szobát. „Micsoda kényeztetés! – oldódott a feszültség Kálmánban. Ennyiben soha nem volt részem, és nem is tartok rá igényt. Az igazgató jól ismerte a szakembert, és még mondott valamit. „Pontosan jellemezted magad. Elégedett vagyok veled. Hétfőtől az igazgatótársam leszel! És befejezte a tárgyalást. Kálmán meg visszatért a műhelybe. Senkivel nem beszélt, nem kért véleményt, sem javaslatot. Egyszerűen bejelentette:„hétfőtől Szőke Elemér a műhelyfőnök.” Senki nem lepődött meg. Hozzászólások, megjegyzések nélkül hagyták jóvá közlését, aki megköszönte addigi munkájukat, köszönt, és elment. Csak mikor az ajtón belépett, vette észre, hogy hazaérkezett. Annyira el volt foglalva a saját gondolataival. Mikor elindult, tudta, hogy Katinkahöz siet. Azt akarta, hogy elsőként a felesége hallja, hogy mi következett az életében. „És azt most neked ajánlom. Te világítsz nekem, és irányítod az utamat” – hallotta meglepetten a szerető asszony. Kérte, hogy a gyerekkel együtt, sétáljanak egyet, s az ebédet az ő választott vendéglőjükben fogyasszák el! Kálmán benézett a szüleihez, s csak úgy futtában odakiáltotta. „Nagyon jó volt: ki-ki, végezte a maga dolgát. A fiatalok elvegyültek a tömegben. A park felé mentek. Sok szép emlék vonzotta arra őket. S közben Katinka kezdte mondani. „Hamar eltelt az a néhány esztendő, amit együtt átéltünk, és új reményekkel várjuk a következőket. Megéltünk sok szépet, de voltak rosszak is. A nyugtató fényből mindig jutott nekünk. Te most egy újabb úton indulsz el, melyet valamennyire ismersz. A gyereknevelést édesanyádra bízzuk, s én dolgozni fogok. Jolán asszony vár. Szeretné rám testálni az üzletét. Nyugdíjba készül. Év végéig dolgozunk együtt, s aztán ő visszavonul. Várja ő is az unokát”. Észre se vették, hogy a parkban vannak. Rövid séta után leültek egy padra, melyet csak halványan ért a fény. Azt szerették, arra vágytak mindig. Az erős hideget, de a forróságot sem kedvelték. Katinka ott a padon tisztába tette a gyereket, és továbbmentek a vendéglő felé. A pincérek már ismerték őket. Emberségesen beszéltek velük. „Mit iszunk, Juhász úr? – kérdezte az egyik. Ajánlanék valami újdonságot, csak nagyon drága. Kálmán úr meg a jól ismert, olcsó, magyar italokból válogatott.” „A feleségem meggylikőrt kér, én pedig a szürkebaráttal kezdem, és azzal is fejezem be. Elfogyasztjuk kedvencünket: a csirkepaprikást. Vigyázzon rám, nehogy részegre igyam magam!”Csöndben iszogattak. Felébredt Andris, s az apuka azonnal ölébe vette. Hozatott neki a pincérrel egy szelet kalácsot: hadd eszegesse. Megkapták a paprikást, s abba is belekóstolt. A fiatal apa meleg szeretettel követte végig. Mire elindultak, Andris szemére leszállt az álom „Felhívom anyámat – jelentette be. Megkérdezem, hogy van László papa?” Javasolta, hogy kérjen elbocsátást néhány napra, mert szeretné, ha jelen lehetne a kicsit fiúunokája keresztelőjén. Bori mama elodázta a beszélgetést. Én majd hívlak, és megbeszéljük, hogy mire számíthatunk”? Ezzel ért véget a napjuk. Eredményesnek tartották. Az utóbbi idő legfontosabb feladatait sikerül megoldaniuk. „Ma ismét szombat van – avatkozott be Péter a beszélgetésbe. Ha sikerül megszerezni a lefoglalt lakást, akkor a következő szombaton jöhet a házszentelő.
