Nem ér rá a bacilus
Nem ér rá a Bacilus, sok a dolga a vírusokkal együtt, mert feltették konokul, hogy megmentik a bolygót, közvetve az emberiséget. Millió nyavalyát, betegséget, járványt és halált fognak osztani a földkerekségen. Megtudták, hogy a Kőkorszakban az emberek 1, az Ókorban 133 millióan voltak. 1810-ben elérték az egymilliárdot, 1975-ben a négyet, és mi van most: hét!
– Ez több mint exponenciális! – kiáltotta a Vírus.
– Tűrhetetlen, tennünk kell valamit! – állapította meg Bacilus. Nem bír el a Föld ennyi embert. Vagy a bolygó, vagy az ember pusztul, akár mindkettő; eltűnnek a galaxisunk „üdvöskéi”.
– Már a hetvenes években túltenyészett a Homo sapiens – ráncolta a homlokát Pestis.
– Ne legyen Kolera a nevem, ha most nem kerekedek fel, és a másvilágra nem szenderítek vagy százmilliót.
– Én is besegítek – ajánlkozik a Tüdővész.
– Soha nem bírtam ezt a Semmelweis Ignácot, de Pasteurt sem!
– Freudnak volt igaza. Be kellene zárni a kórházakat, hogy a beteg, vagy gyenge gének ne szaporodhassanak. Annyival is kevesebb lenne a földi sáskákból.
Kopogtak.
– Ki az?!
– Én vagyok Mars, a harc istene – tette be az ajtót maga mögött a szálfatermetű hérosz. – Ti csak pihenjetek, majd én háborút szítok a népek között.
– Nem is rossz! – örvendett Rák – exportálj demokráciát, úgymond, védd meg, kit nem bántanak, és lépj ura helyébe, tied lesz az ország, közben kipusztul a lakosság, vagy emigrációba kényszerülve kivet más népeket hazájukból.
– Mi azért közben tovább harcolunk az Antibiotikum és a Penicillin ellen – szólt hátul valaki.
– Siessünk, mert az élhetetlen népek és a paraziták túlszaporodtak, fagyöngyként lepik el a tudásából és szorgalmából élőket – szólt a Fogyasztói Társadalom.
– Te beszélsz! Miattad nem szaporodnak a kultúrnépek, te vitted nekik a szingli és az egyke család divatját – horkant fel Diftéria, és gyíkbőr kezével torkon akarta ragadni az egoizmus ezen bajnokát.
– Most már késő vitázni! Ha összefogunk, visszaforgathatjuk az idő kerekét 1975-re, de túlórával akár 1810-re is…
– Induljunk!