Ki a magyarabb?
(A személy és helységneveket, megváltoztattam.)
A vajdasági Egyházasfaluban Pünkösd alkalmával ajándék szobor avatására került sor. Az általam készült mű leleplezését a szervezők a szintén meghívott pápai nunciusra és reám bízták. A falu ellenorganizátorai más valakit gondoltak a vatikáni követ mellé, így nekem a lepel valamely sarkával történő „babrálás” maradt, mert szerepemtől való megfosztásomról nem tudva, a helyszínen ragadtam. Ekkor kezdtem érezni, hogy kár volt befizetnem erre a délvidéki útra…
Nyílt levelemet tanulság gyanánt elsősorban ajánlom a benne szereplőknek és azon melegszívű magyarságért aggódó naivaknak, akik a „jó tett helyébe jót várj” frázisnak bedőlnek.
Tisztelt Plébános Úr és Polgármester Úr!
Nagy hálával tartozom Önöknek, hogy Benedek pápa szobromat minden ellenkezés nélkül befogadták.
Továbbra is örömömre szolgál, hogy bokros teendőik közepette nem terhelték magukat azzal, hogy méltassák a művemet (alkotót) egy kézfogás, avagy gratuláció erejéig. Azzal sem történt baj, hogy a „díszebédet” a fülledt sátorban az iskolások (focisták) közé utasítva költöttük el. Móricz Kis Jánosának éreztem magam, mert felettünk a kőépületben az urak falatoztak. A menzai remekléstől mentem is volna sört inni, de csak dinárt fogadtak el. (Később Szabó Ferenc kultur referens italra invitált minket).
A tudomásommal és költségemmel készült mű talapzatára helyezett: „Köszönet Érsekvárnak” tábla már szinte túlzás számba ment volna.
Nem egy fizetős köztéri művemet – egyházi és világi személyek – szeretettel fogadták, mi több, megköszönték! Önök Egyházasfaluban ebben is különböznek. Megindító, kivált egyházi személytől ez a kifinomult grácia, de a település első emberének intelligenciája is alulmúlhatatlan.
Az elkészült Bartók Béla-szoborral már
nem terhelném a faluvezetést. (Hosszas vívó
dás után döntöttem így.)
De ne vegyék zokon a fentieket, hiszen vidékenként változnak a szokások. Nálunk történetesen az ilyet határozottan szégyellik! Még arra is gondoltam, hogy hálakifejezésük ingerküszöbét egy ajándék iskolánál nem adják lejjebb*, így igazi vállveregetésért butaság is kuncsorognom.
Így befejezem.
*Az anyaország iskolát ajándékozott a településnek.
Turi Török Tibor
Tisztelt Művész Úr!
Köszönjük őszinte sorait.
Polgármesterünkkel egyeztetve írom válaszlevelemet.
Feltételezem, abban egyetért velünk, hogy a köszönetnek, a hálának sokrétű a kifejezésformája és -módja.
Két héttel az ünnepség előtt a sajtótájékoztatón hangsúlyosan kiemeltem, ki a szobor al-
alkotója, és kinek, kiknek köszönhetjük ezt az ajándékot.
Azokat a meghívókat, amiket elküldtünk a krakkói érseknek, a belgrádi nunciusnak, Budapestre a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Államtitkárságra, Magyarország belgrádi nagykövetségére, a szabadkai főkonzulátusra, Lengyelország belgrádi nagykövetségére, következetesen feltüntettük, kiknek köszönhetjük Benedek pápa mellszobrát.
Az ünnepség utáni napokban harminckét „médiatermék” hírt adott, többek között arról is, kiknek köszönhetjük ezt a felemelő szoboravatót.
Köszönetünket, hálánkat sajátos módon fogjuk kifejezni. Habár erről még kevesen tudnak, de a tervek megvalósítása jó ütemben halad.
A szobor köré helyezzük a Szent Péter bazilika és Benedek pápa szülőházának képét. A harmadik táblán lenne, többek között a „Köszönet Érsekvárnak és a szobor alkotójának”, e szöveg fölé kerülne a Művész úr fényképe és neve, alatta pedig azok a művei, amiket Ön fontosnak tart kiemelni (kellenének a szobrok neve és a helyszín, helység, ahol ezek megtekinthetők). Ha egyezik elképzelésünkkel, kérek egy nagyobb felbontású képet, és az adatokkal elküldeni címemre.
Az ünnepségről készült felvételt a napokban kaptuk kézhez. Ebből Önnek is küldünk kettőt.
Az egyiket legyen szíves átadni annak a személynek, aki a legtöbbet tett annak érdekében, hogy elkészülhessen a pápa szobra. A felirat részben olaszul van, mivel a nunciushoz is eljuttatunk egy példányt. A vatikáni levéltárnak is szükségesek ezek az adatok, mivel Szerbiában ez az első Benedek pápáról készült köztéri szobor.
Levelében mindkettőnket minősített a „kifinomult grácia” és az „alulmúlhatatlan intelligencia” fogalmakkal. Ezzel kapcsolatban két „apróságot” említek, bízva abban, hogy a jövőben véleményét nem csupán egy keserű tapasztalat alapján alakítja ki másokról.
Polgármesterünket valóban alulmúlhatatlan intelligenciával áldotta meg a Teremtő. A délszláv háború alatt sok falubelinek segítségére volt, hogy a katonai behívó ne juthasson el a
címzetthez, mert, ha eljut, akkor kiviszik a frontra. A hatalom ezért megjutalmazta pol-
polgármesterünket, kivitték Horvátországba a baranyai frontra. Alulmúlhatatlan intelligenciájának köszönve nem menekült át az Anyaországba, hogy ott netán a későbbiekben igazi magyarként siránkozzon a délvidéki sorstársakon. Élete kockáztatásával is hű maradt szülőföldjéhez és közösségéhez. Ezért senkitől nem kapott sem köszönetet, sem elismerést. Ennek ellenére elkötelezettje közösségünknek.
Ami a kifinomult grácia személyemet illeti, csupán annyit, hogy szintén a délszláv válság idején egy kicsit összevertek. Ennek nyomát ma is viselem az arcomon. Ez az én „gráciám”.
Különben az ingerküszöbünk nem egyforma, és ezt mi tudomásul vettük és méltányoljuk.
Egyházas, 2012.július 8.
Tisztelettel és megbecsüléssel:
Tóthpeti Ferenc
plébános
Tisztelt Plébános Úr!
Tudja, engem két meglepetés ért. Az első, mikor Önöknél voltam. (Ezt korábbi levelemben már taglaltam.) A második, mikor levelét olvastam.
A polgármester úr érdemeit nem vitattam, mert nem tudtam róla, de hogy is fejezhettem volna ki nagyrabecsülésemet, mikor be sem mutatkozott. Most, hogy múltjával is gazdagabb lettem, inkább fáj mellőzésem, mert korábbi kiállása közösségéért még indokoltabbá tette volna a település első emberéhez méltó hozzáállást. Erre múltja és jelen stalluma kötelezi, annál is inkább, hogy három nap is rendelkezésére állott (addig voltunk Egyházasban).
A főkonzul úr látva, hogy mások helyett is elismerést kell mondania, ebédhez menet, de még a sátrakhoz való eltérítésünk előtt megtette…
Ugyanígy örvendtem volna az Ön barátságának is, mikor talán szóba jött volna ami, pontosan az én itthon gyakorolt „magyarkodásom” is.
Ha Tito fel tudott volna jönni a Balaton vonaláig, mi is kisebbségiek lennénk, érzésem szerint, nem a szelídebb fajtából.
Nincs szándékomban biográfiát írni magamról, de higgye el, nem csak a háború szüli a kiállást.
Csetnikek nélkül is tudom, mi a dolgom, ki kevesli odaadásomat és fájó együttérzésemet balsorsú nemzetem iránt, az csak sértődött lehet, hogy éppen (mondjuk) én a határon „belül rekedtem”.
De hát a körülményektől függően, mindenki végezze a dolgát.
Erőt és egészséget kívánok munkájukhoz!
Érsekvár, 2012-07-17
Nagyrabecsüléssel:
Turi Török Tibor
Ui: Részemről a „KÖSZÖNETTEL ÉRSEKVÁRNAK” tábla elégséges, ami egyben pontot is tenne ügyünkre.