TIZENEGYEDIK FEJEZET
Késő délutánra érkeztek vissza Kulusukba.
– Most pihenjétek ki magatokat az izgalmak és a hosszú út fáradalmai után – mondta Oskari mosolyogva.
– Rendben, köszönjük szépen a fantasztikus vadászatot – válaszolta Rasmus.
– Igazán nagy élmény és jó kaland volt – tette hozzá Ni-ilo.
– Holnapután kora reggel jövök értetek és elmegyünk Toivoékhoz az igluban élő családhoz. Én mindent össze-készítek az útra, csak a fegyvereiteket hozzátok majd magatokkal. Úgy készüljetek, hogy ott alszunk és csak másnap estére érünk haza – folytatta Oskari.
– Értjük, jó pihenést neked is Oskari – mondta Rasmus.
Másnap kicsit lazítottak, mert tudták ismét nagy út vár rájuk. Niilo a fotókat nézegette, válogatta. Igyekezett élménybeszámolót készíteni az eseményekről. Arra gondolt, ha hazamennek, hogy a fotói mellé majd ír cikkeket és elküldi több újságnak, magazinnak.
– Az iglu építés rejtelmeit ki ne hagyd – szólalt meg nevetve Joel.
– Ne félj, az biztos nem marad ki, egy külön rovat lesz számára. Neked viszont, mint építészmérnöknek, igencsak különleges élménnyel szolgált – válaszolt Niilo mosolyogva.
– Sosem fogom elfelejteni!
– Azt hiszem mindannyiunk számára felejthetetlen élményt nyújt ez a kirándulás – tette hozzá Rasmus.
– Az biztos, Niilonak még az életét is megváltoztatja, ha elveszi feleségül Alinát – heccelődött tovább Joel.
– Nekem ez a bónusz utazásom során, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét!
– Tényleg Niilo, mi lesz veletek? Végig gondoltad már? – kérdezte Rasmus.
– Hát…, nálunk is van kávéház – válaszolta könnyed mosollyal.
– És erről már beszéltél vele?
– Még nem.
– Mi lesz, ha ő nem akarja ott hagyni Izlandot? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Joel.
– Nem tudom, nem gondoltam ebbe bele. Reménykedem, hogy megteszi eljön velem.
– Azért fiam jó lenne, ha ezt minél előbb tisztáznátok. Nem kellene még jobban belebonyolódni, ha nincs megoldás.
– Végső esetben átköltözöm én, de Alinát nem hagyom.
– Te tudod tesó!
– Majd meglátjuk. Úgy gondoltam, hogy ha visszamegyünk Hellára, akkor dűlőre viszem a dolgot vele. Addig nem akarok hazamenni.
– Ez konkrétan mit jelent? – kérdezte Rasmus.
– És meddig akarsz még ott maradni? – kérdezte Joel is kissé ijedten.
Záporoztak a kérdések Niilo felé.
– Nyugodjatok meg! Csak max egy vagy két hétre gondolok. Szeretném pont ezeket a dolgokat megbeszélni vele. Ő, hogyan képzeli a közös jövőnket és minden továbbiak ettől függnek majd.
– Komoly, nehéz döntések várnak akkor rátok – mondta Rasmus.
– Igen, de elkerülhetetlen. Tényleg nem tudnék úgy nyugodtan hazautazni, hogy ne lássam merre folyik tovább az életem.
– Igazad van, megértelek – tette hozzá Joel és vállon veregette barátját.
– Menjünk át ide az étterembe, vacsorázzunk ott – vetette fel Rasmus.
– Szuper! Ki tudja, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő két napban, az eddigi tapasztalatok alapján – folytatta Joel kaján mosollyal az arcán.
Sok ismerős arcot láttak a vendéglőben. Itt nyitottak és közvetlenek az emberek. Néhányan odamentek hozzájuk beszélgetni, érdeklődni, hogy érzik magukat. Hamar elszaladt az idő már késő este volt, mire visszamentek a szállásukra.
Reggel indultak Toivoékhoz. A hosszú úton meg – meg álltak, késő délutánra értek oda hozzájuk.
Kitörő örömmel, szeretettel fogadták őket és nagyon hálásak voltak a vitt ajándékokért.
Megmutatták az iglujukat és azt is, ahol majd elszállásolják őket egy éjszakára. Bemutatták a családjuknak és rokonaiknak. Egész iglu falut találtak a helyszínen, amit nagyon hangulatosnak véltek, szeretetteljeséget sugárzott magából.
Toivo, mint házigazda rögtön nagy tüzet rakott. Köré invitálta az egész társaságot. Felesége Silja, mindenkinek kiosztotta az előre befűszerezett húst, amit együtt kezdtek el sütni. A vacsora fogyasztása közben, meséltek a vendégeknek az ő hagyományaikról, melynek a sámánisztikus hiedelem képezi az alapját. A gyakorlat igen változatos, mivel különbözően alakult ki más – más kultúrákban.
Elmagyarázták, hogy a sámán tevékenysége sokrétű. A természettel és a hitvilág lényeivel tartja a kapcsolatot, mintegy hidat képez közöttük. Olykor elhárítja az elemi csapásokat, máskor gyógyítja a betegeiket. Figyel a tabuk betartatására. Aki vét ellene, annak a következményének az elhárítása.
Az eszkimók művészete is ennek megfelelően alakult ki. Amikor bálnavadászatra mennek, a csónakjukhoz erősítenek egy bálnát ábrázoló bőrt, ami a sámán mágikus erejével van átitatva. Úgy gondolják, így szívesebben hagyja magát elejteni.
Magát a csónakot is olyanra formázzák ki, mint a bálna, vagy kardszárnyú delfin, amiről úgy hiszik az ember segítőtársa egy rozmár vadászaton. Sokszor a vadász övét is ilyen ábrázolások díszítik.
Rasmusék örömmel hallgatták végig az ott élők legendáit, történeteiket és különleges vadászkalandjaikat. Toivoék kérték, hogy ők is meséljenek magukról.
A vendégek többek között elmagyarázták, hogy ők is hisznek a Teremtőben és a szellemvilágban. Az Isteni törvényeket igyekeznek betartani és gondolataikban, cselekedeteikben aszerint élni. Érzékelik az erőt és a mennyei energiát, ami áldásossá teszi a mindennapjaikat. Imában hálát adnak mindenért és útmutatást, vezetést kérnek az életükre. Az ima alatt feltöltődnek fénnyel és erővel, ami egyben védelmet is ad számukra a gonosz erő behatásai ellen.
– Kérlek Rasmus, akkor most imádkozzatok hangosan és mi szeretnénk hozzátok csatlakozni az imában – kérte Toivo.
– Szeretettel, nagy megtiszteltetés számunkra – válaszolta Rasmus. – Előbb hangolódjunk rá olyan meditáció félében – kérte.
– Jó, vezessetek minket.
Niilo, kezdte el a meditációt.
– Mindenki hunyja be a szemét és csendesedjen el. Figyeljen belülre. Ürítsétek ki a fejeteket gondolataitoktól és hagyjátok, hogy az Isten gondolatai töltse be azokat.
A kapcsolódás által a fény körülövez, feltölt erővel és védelmet nyújt. Az áldás, sejt és szövet szintjén a gyógyulásokat elősegíti a szervezetben.
Az imádkozásnál Rasmus vette át a szót. Hálát adott többek között az útért és a jelenlévőkért.
Áldást kért mindannyiukra. Az imádkozást a „Mi Atyánk” sokak által ismert imával zárta le.
Bár ők a végét kis változtatással imádkozzák és azt is el-magyarázták miért.
Az ismert: – „…és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen” –
Helyette: – „…kérlek adj erőt a mindennapokban és védelmez a gonosztól, mert tied az erő, a hatalom és a dicsőség örökkön örökké. Ámen” –
– Az Atya, mindenkit szeret és nem akar minket kisértésbe vinni. Pont ellenkezőleg segítő kezet nyújt a mindennapjainkban és védelmez a sötét erők ármánykodásai ellen. Ő a teremtő egy igaz Isten. Nem csak az ország az övé, hanem az egész világ és univerzum általa létezik. Ő erőt sugároz, az ő ereje által létezünk mi és minden ezen a világon – magyarázta Rasmus.
– Sokat tanultunk tőletek, ezek után mi is így zárjuk le majd az imádságainkat, köszönjük nektek – szólalt meg Toivo.
Elszaladt az idő, így a kis iglu falu békességgel nyugovóra tért. Rasmusék nagyon jól érezték magukat.
Igazán hangulatosan nézett ki belülről is a hóházikó. Kényelmesen elfértek és kipihenték magukat. Reggel elköszöntek Toivoéktól és indultak vissza.
Kellemes időben száguldott velük a kutyaszán, csend honolt mindenütt.
Az út jó háromnegyed részét már megtették, amikor a kutyák elkezdtek lassítani. Orrukat a levegőbe feltartva szimatoltak.
– Mi az? Miért lassítottak a kutyák? – kérdezte Joel.
– Veszélyt éreznek a közelben – válaszolta Oskari.
Ekkorra már meg is torpantak az ebek és lehasaltak.
– Ajaj! Gyorsan! A fegyvereteket a kezetek ügyébe! Segítsetek a kutyákat a hámból kiszabadítani! Siessünk, siessünk – szólt a vadász.
Nagyon meglepődtek. Nem értették, de tették, amit mondott Oskari. Nem maradt sok idejük gondolkodni azon, hogy mi történt, mivel egy pillanat alatt fülsüketítő farkasüvöltés rázta meg a környéket.
– Nézzétek! Körbe vettek minket!
– A mindenit! – szólalt meg Rasmus.
– Hú, de sokan vannak, egy egész horda! – mondta Niilo.
– Helyezkedjünk a négy égtájnak megfelelően a szán köré – kérte Oskari.
– Mi lesz a kutyákkal? – kérdezte Joel.
– Őket nem kell félteni tudják a dolgukat – válaszolta a vadász.
Amint elfoglalták a helyeiket, a kutyák köréjük védelmi kört alkotva feküdtek a földön támadásra készen.
– A vezérfarkasokat lőjétek ki elsőként, hátha megállítja őket – adta ki az utasítást Oskari.
A farkasok lóhalálában közeledtek. Puff – puff, hallatszottak a lövések egymás után. Ám nem álltak meg, hanem rögtön a következő farkas átvette az irányítás és csak rohantak feléjük.
– Lőjétek őket, megállás nélkül! – kiáltotta a vadász.
A sok puskalövés és elhullott állat hatására néhányan megálltak, vagy visszakoztak. Azonban akadtak elszántabbak, akik nem adták fel. Ők már egészen közel voltak. A kutyákat nem lehetett tovább tartani, kiugrottak és egymásnak támadtak a farkasokkal. Oskariék folyamatosan lőtték kifelé őket. Keményen harcoltak, de a hatalmas, erős állatok végül megfutamították őket. A falka vagy tetemként ott maradt, vagy sebeit nyalogatva eltűnt a látóhatárról. Az ebek visszatértek a szánhoz.
– Segítsetek átvizsgálni a kutyákat és a sérüléseiket lássuk el. Igyekeznünk kell, mielőbb tovább menni, mert visszajöhetnek.
Szerencsére a harcra is kiképzett állatoknak nem lettek nagyobb sérüléseik. Négyen hamar végeztek, majd befogták őket a hámba és megiramodtak.
– Fiúk, figyeljetek hátrafelé folyamatosan egy ideig, nehogy hátulról támadjanak, ha utánunk jönnének – kérte Oskari.
– Természetesen – szólalt meg Joel.
– Talán nem követnek minket, hagytunk elég tetemet nekik – mondta Rasmus.
– Én is abban bízom, hogy ellesznek vele egy darabig – válaszolta a vadász.
– Életemben nem láttam ekkora falkát – tette hozzá Niilo.
– Nem csak te fiam, még én sem. Egyedül odavesztem volna. Jó, hogy itt voltatok – folytatta Oskari.
– Mi lehet vajon az oka, hogy ennyien összegyűltek? – kérdezte Rasmus.
– Valószínű messzebbről jöhettek és nem találtak vadat, kiéheztek. Gondolom útjuk során mindig csapódtak hozzájuk.
– Ráadásul, már nem is vagyunk messze a községtől – jegyezte meg Rasmus.
– Igen ez a következő gond, biztosan erre jöttek volna, ha útközben nem állítjuk meg őket.
– Képesek lettek volna a faluba bejönni? – kérdezte Joel.
– Igen, ha ennyire éhesek, semmi nem állítja meg őket – válaszolta Oskari.
– Akkor figyelmeztetni kell az ott élőket is, mihelyt beérünk – tette hozzá Niilo.
– Erre meg is akartalak kérni titeket, hogy segítsetek benne. Mindenkihez jusson el a hír, hogy az állatok veszélyben lehetnek és ők is készüljenek fel.
– Persze, hogy segítünk – szólalt meg Joel.
– Én a vadászokat összegyűjtöm és felosztjuk egymás között a területet, egy darabig muszáj lesz portyáznunk.
– Máskor is szokott ilyen lenni? – kérdezte Niilo.
– Ritkán, de előfordul, hogy valamilyen vadállat, ha nem talál kellő élelmet bejön a faluba, remélve itt lesz fogára való.
– Hát nem veszélytelen itt élni – szólalt meg Niilo.
– Én ezért mondtam nektek, hogy itt fegyver nélkül járkálni nem ajánlott. Maradjon nálatok, mielőtt elutaznátok, majd visszaadjátok.
– Köszönjük szépen, és ha segítség kell szóljatok – mondta Rasmus.
Közben meg is érkeztek és elköszöntek egymástól. Szétváltak, mindegyikük szólt, akivel csak találkozott a farkas horda veszélyéről. Bementek boltba, templomba, étterembe és szállodába. Nem ez az első esetük, így láncszerüen adták a hírt tovább egymásnak. A templomban megkongatták a vészharangot, mindenki tudta a dolgát.
Folytatódik