Béla fátuma
Ha nem áldja meg Isten Hévízt mélyről fakadó gyógyforrással, ha nem veri a Mindenható Béla barátomat és engem azzal, hogy ott mi találkozzunk, most nem kellene félnem, mikor körbesimogat a termálvíz, hogy ismerőssel akadok össze.
A Festeticsek remekbeszabott balatonszentgyörgyi Csillagvárában középkori vitézpanoptikumot, huszár babamúzeumot rendeztünk be. A másfél hektárnyi „várudvaron” öreg csárda, nyilas célba lövő és állatsimogató csalogatta a turistákat. Óriás vitrinbe került a néhai gróf büszkesége, a Főnix gálya óriásmakettje is. Népi használati eszközök százait állítottuk ki tömésfalakra szegezve, vagy a kényesebbjét üveg mögé helyezve. Folklór programokkal és rock koncertekkel tettük vonzóbbá a helyet.
Idő után meghátráltam a tulajdonos, a vagyonkezelő bürokratikus falanxa miatt, és utódot kerestem.
Béla ült a vízben, és a köldökét nézte. Láttam, hogy elmélyed magában – maga mellé ült, ahogy én is szoktam. Gondolataim szárnyra keltek vagy sötét mélységben jártak, és nem kívántak társat. Kerültem az esetleges ismerősök tekintetét is, nehogy hozzám telepedjenek, és banalitásaiknak áldozata legyek. (Késett a busz; szép időnk van, bár kitartana márciusig; vagy szappanoperák kielemzése, velem, ki még kikapcsolva sem látott televíziót… stb).
Sajnos, az ügy érdekében erőt kellett vennem magamon, mert tudtam róla, hogy a néprajz érdekli, vannak állatai, szorgalmas, tisztességes magyar ember, hátha átveszi az objektumot.
– Szervusz, Bélám!
– Szia, Tiborkám! – mosolyt erőltetett, de a csüggedés nehezítette pilláit. Lemondással és kérdőjelekkel szemében adta meg magát.
– A Csillagvárat szeretném átadni valaki arra érdemesnek…
– Minket érdekelne, pontosabban a fiamat.
A részletekről is beszélni kezdtünk, szinte vibrált örömében.
– Csak az a baj – folytatta –, hogy eladtam a lovaimat, jó lett volna sétakocsikáztatni. Fene vigye el! Szabadulni akartam tőlük, olcsón eltapsoltam. Mindegy, veszek újakat!
Minden rendben is volt, pár hónap múlva két koromfekete, galoppra trenírozott versenylovat vitt a várba. Gyorsak voltak, és vadak. Az ülésekkel ellátott speditőr kocsit behúzott fékkel is tovább húzták. És ez okozta a bajt! Vendégeket kocsikáztatott, mikor hazafelé menet nem tudott megálljt parancsolni, és kerítésnek ütköztek. A lovak élve maradtak, a gazdát és a kocsit részekben találták meg.
Most nem ül ott senki a medencében, nem réved Béla maga elé, és nem is boldog, hogy övé lesz a Csillagvár. Én akkor megkönnyebbültem, de most nehéz keresztet cipelek. Mindig tenni akaró, végtelen jó embert küldtem fátuma elé. Néptáncegyüttest irányított, jó szervezőkészséggel bírt e békítő szándékú korabölcs. Tóbiás nevű, kézből evő díszpulykát ajándékozott korábban az állatsimogatónak; sok gyermek és felnőtt örömére. Mindig jót akart, és én is… A pulyka öregecske volt, elpusztult, Béla is hosszú kort megélt már, de bővelkedett benne a spiritusz. Már csak fentről láthatják a sorsára hagyott várat.
Elhamvasztották. A kisméretű sírra márványtáblát vágattam, melyre domborműve került. Félek odajárni, félek elmenni a temetőbe, és fáj odanézni, hol elmerengve nézte a vizet, és tervezte elkövetkezendő évtizedeit…