18.
Ködbe veszett mindenünk
Mikor a fáradt Hold belezuhant a nyújtózó Nap ágyába, a hajnal régen holt Mátyásunkat a Duna-parton találta. Hatalmas dereglyék gyomrába dörömböztek a ledobált korvinák. Bő bugyogós törökök hordták keskeny pallón egyensúlyozva, gyakran a vízbe ejtve terhüket. Galeotto Marzio és Janus Pannonius fejedelmük vállára borulva zokogtak, kinek vigaszra nem maradt ereje, csupán ennyit nyöszörgött: „Ha már egyszer meghaltam és süket lettem, a szemeimet miért nem fogtátok le?!”
– Mert a karodon csüngünk nagy király. Maradj még itt fenn velünk! Mindnyájan elvesztünk…
A hajók elindultak Sztambul felé. A ködös folyami pára magába zárta a flottát, mert mihamar feledtetni akarta.
Most a két poéta tartotta a királyt, aztán egy a kettőt, később a partra kéredzkedő harmatfátyol hármukat. A derengés üres partot talált a füstölgő várhegy alatt. A holtából való, nap-nap utáni ébredésébe, már ő is belefáradt…