26.
A túlprotekcionált
Bespejzoltam kamrádba az életet: Hordtam bele lisztet, sót, és még az iránytűről sem felejtkeztem el. Süthettél kenyeret, akár kalácsot. A patakból friss vizet ihattál, hiszen közel volt a ház, ami az éléstárhoz járt. Kaptál lovat az istállóhoz, és hoztál asszonyt is. A komfort átölelt, a kék ég vidámított, és az est égi sziporkái biztattak: ügyes vagy, sokra vitted, arád sem a tutit, hanem téged kajál!
Iránytűd, mert okoskodott, kidobtad. Ki bíborba született, kit szükség nem rongál, azzal szembe menni nem lehet – kiáltottad… Más nélkülözi, vagy harcosan megteremti, de te felettük állsz; hiszen velejáród a dolcsevitás svédasztal.
Aztán alá eszed és iszod magad. Jó lett volna az iránytű, hogy széket remélhess, de legalább sámliba botolhass. Eltévedtél a bútorlábak útvesztőjében. Sebaj, csöpög még le édes ital. Csak alá kell kúszni! Neked különben is folyni kénytelen, különben megrühellnéd, kinek mániája telepakolni polcaid.
– Talán a kitartás az egyetlen jó, amit örököltél tőlem – szólt a csalódott lúzer.
– Igen, akkor a továbbiakban is tartsál ki, jobban mondva el. De iránytűkkel még egyszer ne próbálkozz, mikor újra a teleszatyraiddal macerálsz!