Unatkozom magam nélkül: 30. rész: Hallucinálva a bolondgombapürétől

30.
Hallucinálva a bolondgombapürétől

A fiatal nem hiszi, hogy vele is megtörténik az öregség. Ha valótlan, akkor nem is létezik, de ha enged a negyvennyolcból, akkor is nem naptári, hanem fényévnyi messzeségbe helyezi. A Homo sapiens bizonyos válfaját véli az idősekben, nem hiszi, hogy azok is voltak „Ő!” Aki viszont eléri e „utópisztikus” állapotot, nem akar cimborálni vele. Szívesen ledobná ráncos, tokás, visszeres, kopasz, hasas, és úszógumis jelmezét, mert csak álruha, hiszen belül minden a régi.
A juventusok egy kalap alá veszik a negyveneseket-ötveneseket és hatvanasokat. A kormegjelölések szavai mintha osztanák véleményüket: A húsz és harminc szavak könnyű finom selymek. Súlyuk, mint szappanhabé, csengésük éteri, lendületes, eget hódító, pajkos felhőcskék, kik az öröklét igézetével ringatják kedvenceiket.
Negyven-ötven-hatvan… súlyos, éltet letudó megkeseredés. A -van, -ven ragok, a valamin van, valamit terhelő, telhetetlen időtömeg szinonimája. A negyven és ötvenben, ráadásul benne a vén – ékezet nélkül.
A hetven év számukra már nem is öregség, hanem maga a halál.
Igen! Ha már ennyi superlativusszal illettem őket, eszembe ötlött: Mi lenne, ha időseket szólítanánk húsz vagy harminc éveseknek? Vajon átszállna-e rájuk a fenti himnusz? Nomen est omen – csak most nem névvel, hanem jelzővel kapcsolnánk a második szót az elsőhöz, és íme: itt az új, a legbiztosabb csodaszer! Megfiatalodhatsz, ha nem István bácsira hallgatsz, hanem Pityukára, nem Mihály bátyámra, de Misikére…
Hülyeség az egész! – nagyon beleéltem magam, be is fejezem, mert hívnak.
– Tibike, hol vagy? Gyere megtörlöm a kicsi pofikádat! Leetted magad, tiszta bolondgombapüré még a réklid is!…

“Unatkozom magam nélkül: 30. rész: Hallucinálva a bolondgombapürétől” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Telitalálat. Nagy mosoly.
    Üdvözlet

    ( bocs, de a Szöszi kár volt – igaz, Gárdonyi is megbánta a Göre Gábort )

Szólj hozzá!