Angyal az úton 3.rész: Gyász

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

— Kérem, bocsánat… Závori Mihály, az apám… megtudhatom, hogy van most, segítene? — akadozott az idegességtől a szava.

— Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! — szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. — Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. — Hitelt vettek fel, hogy tanuljak — suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. – Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre.” Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még.”

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

— Hellóka, mizujs? — hallotta Kíra vidám hangját. — Készülsz már a hosszú útra?

— Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott — suttogta idegesen a telefonba.

— Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani… szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd… pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

— Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

— Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

— Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

— Sajnálom…

Felismerte az orvos hangját.

— Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom”, lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

— Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle… — suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

— Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

— Kedveském, mi a baj? — Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

— Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is… tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

— Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! — kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

— Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik… nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. — Még, apu, még, magasabbra! — A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt… de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

— Bocsáss meg anyu! — kinyújtotta ölelésre a karját. — Apu itt hagyott bennünket… elment az angyalokkal…

— Elment az angyalokkal… ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

— Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk.”

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel. Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

— Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! — rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

— Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! — és már sírt is a félelemtől. — Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

— Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

— Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! — hárította el a kérést az anyja.

— Nagyon egyedül leszel… féltelek — mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

— Nem is tudom… mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. — nézett újra maga elé szomorúan.

— Hogy-hogy jobb?

— Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. — Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

— Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

— Igyekszem – mosolygott Sára. — De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében. Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet, sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire… vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

— Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

— Hova mentek, a címet legalább tudod?

— Zotya, hova megyünk? — kérdezte nevetve Kíra a barátját.

— Londonba te kelekótya.

— Hallottad, Londonba!

— Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

— Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

— Idióták! — tette le Sára a telefont — Ezek csak elindultak a vakvilágba.

Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk.