Bessz az órájára pillantott és egy fanyar grimasz ült ki az arcára. Félbehagyta az olvasást, gyorsan összefonta hosszú, fehér haját és sietősen húzta magára a fekete egyenruhát.
– Na, indulás! Hív a kötelesség. – aztán könnyed léptekkel beszállt a liftbe és három emeletet utazott fölfelé.
A garázsban beült a bogárjába, kikerülte az előtte álló űrsiklót, majd kigurult a felszíni parkolóba. Odakint már koromsötét volt. Bekapcsolta a biztonsági övet, és beállította az úticél paramétereit. A jármű fényes türkizkék színűre változott, hangtalanul fölemelkedett a magasba, majd néhány pillanat után elnyelte a csillagos égbolt.
A Multiverzum Védelmi Központ a Fehér bolygó lakatlan területén magasodott az ég felé. A gigantikus épületet smaragdzöld fénylő csíkok rajzolták körül a sötétben. Mikor a határzónába ért, eligazítást kért a toronytól. Világoszöld fénycsóva jelezte a landolásra szabad helyet. Kiszállt a bogárból, és futólépésben sietett a bejárat felé. Az írisz ellenőrzőn átjutva még épp elkapta a fölfelé induló liftet. A légvédelmi csoport a legfelső szinten, a kilencvenharmadik emeleten volt. A hatalmas kör alakú teremben egymást váltva folyt a munka. Az éjszakai műszakban a Fehér bolygó lakói teljesítettek szolgálatot, hajnaltól sötétedésig a szomszédos univerzumokból jöttek át a dolgozók. Voltak itt zöldek a Máloné és vörösek a Cliprox bolygóról. Az elmúlt évezredek megtanították mindannyiukat milyen fontos az együttműködés, a jó viszony.
– Mosolygós vidám estét mindenkinek! – kiáltott Bessz, miközben beviharzott a terembe.
– Késtél, Főnöknő! – csipkelődött Luca.
A zöld Máloné bolygólakó felállt és átadta a helyét: – Parancsolj tündérlány, szívem repdes a boldogságtól, hogy végre látlak – közölte telepatikusan a hímnemű lény.
– Értem a célzást, Will, és kevesebb bókkal is beérem.
– Jól van szépségem, majd megpróbálom visszafogni magam, de a nevem: Witobonikutill.
– Tudom, drága Will – felelte Bessz, aztán a mellette álldogáló vörös férfihez fordult.
– Rob, te mire vársz? Miért nem mentél már haza?
– A járgányom a szerelőnél van, ma Witobonikutill a sofőröm. – biccentett kollégája felé.
– Értem, – bólintott Bessz, és kedvesen rájuk mosolygott – akkor jó éjszakát mindkettőtöknek – és hosszan nézett a távozók után.
– Kedves Főnöknőm, melyikük rabolta el a szívedet? – kérdezte Toma, és felhúzta hófehér szemöldökét. Kaján vigyor futott végig rózsaszín arcán, még jobban kihúzta magát. A magas, széles vállú férfit majd szétvetette az önbizalom. Sűrű fehér haja rakoncátlan hullámokba kunkorodott.
– Ne légy undok, Toma. Mi csak szerencsések vagyunk – mondta Bessz. – Igazán sajnálom Willt. Imádom a humorát, de a zöld pikkelyes bőre, meg a hatalmas dülledt szeme… taszító látvány. És ami a legszomorúbb, ezt ő is tudja – aztán Luca felé fordult. – Van valami újság?
– Semmi különös.
Bessz körüljárta az ellenőrző pontokat, elvégezte a kalibrálásokat, utána kinyitotta az elektronikus Naplót, és átnézte Will bejegyzését. Valóban nem írt semmit, ami eseménynek számít. Aztán átült a tárgyaló asztalhoz, bekapcsolta az infolap monitorját, és végigolvasta az otthon félbehagyott tudományos cikket. A teremben halványkék fény derengett és sűrű csönd. A többiek a beérkező adatokat elemezték, csak néha lehetett hallani egy-egy kattanást, mikor a légszűrő berendezés ki-be kapcsolt. Hátradöntötte a magastámlás széket, és az átlátszó kupolán át a csillagokat nézte, a gyönyörű, végtelen univerzumot.
Már úgy tűnt nyugodt éjszakáról írhat jelentést, amikor hajnal előtt Luca monitorján a piros vészjelző villogni kezdett, és a legmagasabb készültségre figyelmeztető, sípoló hang is megszólalt.
– Bessz! Ide nézz! – sikított. – Mi a csuda ez?
A csoportvezető odaugrott, és tágra nyílt szemmel pásztázta a monitort.
– Idegen behatolás az univerzumba! Egyenesen felénk tart. Amint a légtérbe ér, lődd ki rá a védelmi gömböt! – adta ki az utasítást Bessz.
– Nem kellene inkább megsemmisíteni? – aggodalmaskodott Luca.
– Az adatok szerint nagyon messziről jön. Tudni akarom mi ez, de nem érheti el a bolygó felszínét.
– Rendben. Analitikus távolságra fixálom, aztán tanulmányozhatod.
Amikor elérkezett a megfelelő pillanat a zuhanó objektumot körülzárta a védelmi gömb, és Bessz végigfuttatta a vizsgálati teszteket.
– Élő organizmus! – álmélkodott, és maximálisan kinagyította a képet.
A többiek is odasereglettek, csodálkozva nézték a jövevényt. Most láttak először magukhoz hasonló idegent.
– Honnan az égből pottyant ide? – tűnődött Luca. – Eddig úgy tudtam mi vagyunk a legfejlettebb civilizáció. És láss csodát! Itt van valaki, akinek nem kell űrsikló, sem űrhajó, hogy átszelje a világmindenséget.
– Tud valamit, amit mi nem – pusmogta valaki a háta mögött.
– Az én körzetem fölött van – szólalt meg Bessz. – Luca, az F3 légvédelmi parancs lép életbe. Napkeltétől számítva egy negyed késleltetéssel startoljon. A Q variációt alkalmazzuk: az izolációs tér létrehozását követően leengedni a felszínre. Hamarosan megvirrad, hadd nézelődjön… ismerkedjen csak a bolygónkkal, ha már itt van… A mozgási irányát pedig a lakóhelyem felé irányítsd – adta ki az utasítást helyettesének.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Toma.
– Legelőször aludni. Úgy látom, a nagy izgalom után mindannyiunkra ráfér a pihenés, aztán holnap este megpróbálom fölvenni vele a kapcsolatot. Ha intelligens lény, akkor sikerülni fog.
– De ez nagyon veszélyes! – figyelmeztette Luca.
– Ne parázz, az összes teszt eredménye megfelelő – nyugtatta Bessz.
– És ha rád támad? Nézd, milyen magas és izmos!
– A pszichológiai tesztje is jó. Nem mutat hajlamot agresszivitásra, de nem fogom feloldani a védelmi zónát, ne aggódj.
Aztán kinyitotta a Naplót és megírta a jelentést. A Megjegyzésben hozzátette: Az alany megfigyelését magam végzem. Napi jelentést: a Különleges Esetek dossziéban dokumentálom. Távollétemben a helyettesem veszi át feladatkörömet. A Másolatot kap mezőbe kiválasztotta a Vezért, és rákattintott a küldés gombra.
– Luca, holnaptól te vagy a főnök! Bármi történik, csak higgadtan…, kapcsolatban leszünk. Ne izgulj semmin – bátorította Bessz.
Közeledett a váltás ideje. Már kezdtek beszállingózni a délelőttös kollégák, az éjszakás műszak dolgozói pedig hazafelé indultak.
***
A vágy, teremtő hatalma nyílsebesen szelte át a kozmoszt, megcélozva egy távoli univerzum bolygóját. A légtérbe jutva sebessége csökkent, majd megállt a zuhanás. Vincent valami puhára érkezett és egyhelyben lebegett.
– Hol lehetek? – motyogta, a hatalmas átlátszó buborékban. A körülötte hullámzó sötétségben milliárdnyi fénylő pont ragyogott.
– Valóságos káprázat – suttogta, de a látvány nem tartott sokáig. A hajnal, bíbor színeivel lesöpörte a csillagokat az égről, és tündöklő fényözönné változott, fölfedve a Fehér bolygót. Különös helynek tűnt, mintha vékony hótakaró alatt rejtőzködne. Szikrázóan fehér volt minden és úgy látszott, lakatlan. A gömb lassan ereszkedett lefelé, és a felszínre érve apró gyöngyszemekre hullott.
– Na és most merre tovább? – töprengett. Ekkor vette észre, hogy testét szivárványszínű aura veszi körül, és valami furcsa kényszer hatására elindult egy ösvényen, hogy megkeresse feleségét.
Vég nélkül gyalogolt árkon-bokron keresztül. Néhol gyorsfolyású patak keresztezte útját, de a sekély vízen könnyedén átgázolt. Épp egy erdős területen ballagott, amikor nyomasztó érzés kerítette hatalmába. – Talán figyelnek – gondolta, de hiába tekingetett jobbra-balra, nem látott senkit. A fények már tompulni kezdtek, mikor a távolban egy épület körvonalazódott ki előtte. Fölcsillant benne a remény, és meggyorsította lépteit, de mire a közelébe ért teljesen besötétedett. Vakon botorkált, kezét maga elé tartva bukdácsolt, aztán leült egy fának támaszkodva. Amint a háta hozzásimult a fatörzs mohás oldalához melegség járta át a testét, és fenyőillat csapta meg az orrát. A fűben pici, világító pöttyek mászkáltak körülötte, mint ezernyi szentjánosbogár.
A csillagok már fölkúsztak az égre, amikor motoszkálást hallott. Lélegzetvisszafojtva fülelt… a hűvös éjszakában léptek zaja közeledett. A hidegrázás kerülgette, és hirtelen fölkapta a fejét. Egy rózsaszín, világító szempár nézett a szemébe. Eddig nem ismerte a félelmet, de most szoborrá dermedten bámult vissza. A lény egy fényrudat emelt a magasba… hosszú, fehér hajú nő állt előtte, fekete öltözékben. A szép arcú idegen, barátságos tekintettel fürkészte.
– Honnan jöttél, és ki vagy? – kérdezte telepatikusan.
Vincent nem lepődött meg, hogy a fejében hallja a kérdést. Kalandos életében, már sok mindent megélt.
– Egy távoli univerzumból, a Föld bolygóról jöttem. Ember vagyok.
– Hogy tudtál jármű nélkül idejönni?
– Nem tudom, hogy magyarázzam el… Itt van a feleségem és a kisfiam. Minden vágyam, hogy megtaláljam őket. Ez az érzés hozott ide.
– Mi a neved? – tudakolta Bessz, és egy halvány remegés futott át a testén.
– Vincent – válaszolta és fölállt. Alig fél fejjel volt magasabb a fiatal nőtől. – Tudsz róluk valamit?
Hosszú csönd következett. Bessz azt hitte menten elájul. Végül csak annyit bírt kinyögni:
– A Vezér beleegyezése nélkül nem adhatok információt!
– Megértem, de kérlek, segíts, hogy megtaláljam őket! – könyörgött.
– Van itt egy ház, odavezetlek. Amíg a bolygónkon vagy, ott ellakhatsz. Kövess! – intett, és elindult a kisházhoz vezető keskeny úton.
Amikor odaértek, a bejárat előtt megállt és Vincent felé fordul. Rózsaszín bőre selymesen csillogott.
– A mi fajtánk fényérzékeny, csak éjszaka jövünk elő. A nappalokat a felszín alatti városainkban töltjük. Majd hozok neked élelmet. Aludd ki magad – és kitárta előtte az ajtót. Aztán eltűnt, mintha nem is létezett volna.
***
A hajnal már az ég alján lopakodott. Bessz lehorgasztott fejjel föl-alá járkált az erdőszélen, azon tépelődött, hogy közölje Vincenttel a szomorú hírt, ami őt is letaglózta.
Megszerette a nőt. Gyorsan beilleszkedett közéjük. Egykettőre összebarátkoztak, és már terveket szőttek. Ivonnak tetszett a titkos ötlete, és hajlandó volt részt venni a kísérletben. Amit legjobban értékelt benne, az a megbízhatósága volt. Tudta jól: inkább meghalna, mint, hogy elárulja titkukat.
– A mi titkunk… Sárongó – suttogta, majd villámgyorsan elsietett, hogy még pirkadat előtt hazaérjen.
A Városkapu lejárónál bevásárolt egy automatából, és elvitte a kisházba. A csomagot a konyhaasztalra tette, és mellé egy üzenetet:
Amint besötétedik, újra eljövök. Bessz
Mielőtt elhagyta a házat benézett a hálószobába. Vincent Ivonn ágyában aludt, kinyújtott karja a mellette levő gyerekágyon pihent.
Összeszorult a szíve és kisietett.
– Ha a vágy, teremtő hatalma képes volt Vincentet idehozni, és ha Ivonnal, a szürke W-28 bolygólakóval olyan csoda történt, hogy emberré tudott változni, mert mindennél jobban vágyott Vincentre, akkor én is csodát teszek. Esküszöm, megteszem! – szorította ökölbe kezét Bessz, és fölnézett az égre…, a minden színben pulzáló Sárongóra.
***
Vincent a bejárathoz közeli padon ült, a házhoz vezető utat figyelte. – A sötét már nem lehet sötétebb – morfondírozott, és türelmetlenül várta szállásadóját. A közeledő léptek neszére fölállt, és tétován megindult a hang felé. Néhány lépés után előbukkant a rózsaszín szempár.
Bessz fölemelte a fényrudat, aztán feloldotta Vincent körül a védelmi zónát, és eltűnt a szivárványszínű aurája.
– Üdvözöllek! – köszöntötte a férfit. – Kipihented magad?
– Igen. Szép estét.
– Ízlett az ennivaló, amit hoztam?
– Igen.
– És, hogy tetszik a bolygónk?
– Csodálatos! Már jártam a W-28 és a CX-45-ön, de ez mindkettőt lepipálja. Ez a szikrázó fehérség, ami mindent bevon… első látásra az hittem hótakaró, de itt meleg van, mint ha tavasz lenne. Meseszép hely, le tudnám itt élni az egész életem – mondta Vincent.
– Ennek örülök – mosolygott Bessz.
– Ugye, jó híreket hoztál? – kérdezte, a kezét tördelve.
– Üljünk le – a fényrudat a pad mögötti tartóba helyezte, aztán vett egy nagy levegőt és folytatta: – Ivonn és Alex egy rövid ideig a kisházban éltek. Az édesapja hozta ide és a Vezér gondjaira bízta. Apám mindent megtett, hogy jól érezzék magukat a bolygón. Nagyon közvetlen, kedves nő volt a feleséged.
– Mi az, hogy volt? – rémült meg Vincent.
– Kérlek, nyugodj meg.
– Tudni akarom mi történt! – kiáltotta és elsápadt az arca.
– Nagyon ügyesen repült. Apámtól teljes önállóságot kapott és egy űrsiklót. Az utolsó repülésén végzetes baleset érte.
– Az nem lehet – rázta meg a fejét Vincent.
– De igen. Sajnos igaz. Nem sokkal az érkezésed előtt történt. Errefelé gyakoriak az űrviharok.
– És a fiam?
– Mindenhova magával vitte.
Vincent a tenyerébe temette arcát, és a térdére görnyedt. Széles válla egyre jobban rázkódott, remegett a teste.
Bessz megrendülten nézte, aztán a hátára tette a kezét, gyengéden végigsimította, és némán kuporgott mellette.
***
A virradat már körülöttük sündörgött, mire Vincent összegyűjtött magában annyi erőt, hogy lábra tudott állni, és tántorogva meglódult a kisház felé.
A nő utána kapott és megragadta a karját: – jobb lenne, ha most velem jönnél. – aztán együtt támolyogtak a Városkapu felé.
A lejárónál beszálltak a liftbe és három emeletet utaztak lefelé. Ahol kiléptek az már egy másik világ volt. A széles utcák mindkét oldalán egzotikus házak sorakoztak. A kék, finom erezetű építmények, mintha márványból készültek volna. Gazdagságról, kifinomult ízlésről árulkodtak. A felszín alatti várost az épületek tetejéről halványkék fénysugár világította meg.
Bessz háza belülről még szebb volt, mint amit kifelé mutatott. Tágas, fényűzően berendezett otthonából áradt a luxus. A hangulatos nappalin át a vendégszobába vezette pártfogoltját. Vincent leroskadt az ágy szélére, és a bánat ráncosra gyűrte homlokát.
– Ezt idd meg. Jót fog tenni – bíztatta együttérzőn, majd egy pohár, pezsgő italt nyomott a kezébe.
Ő fölhörpintette, utána kimerülten végigdőlt. Összegömbölyödve hátat fordított, és rövid idő múlva, Bessz hallotta, hogy egyenletesen szuszog. Sokáig gubbasztott mellette, nézte az alvó férfit. A lelkiismerete azt súgta, hogy nem tisztességes, amit a fejében forgat, hiszen nem kapott rá engedélyt.
– Talán mégis megbocsátható. Ez a lehetőség a sors adománya – győzködte magát, aztán kicsit vonakodva, de elővette a klónlékelőt.
Felhúzta Vincent derekán a ruhát, kimetszett a bőréből egy körömnagyságú háromszöget, egy dobozkába tette, és ráírt a tetejére egy hármast. A mintavétel helyét lefújta seblezáróval, megvárta még behegesedik, aztán a dobozt egy hűtött páncélszekrénybe zárta. Egy pléddel a kezében tért vissza. Betakarta a férfit, a világítást éjjeli fényre állította, és elmenőben még egyszer visszapillantott rá.
***
Keveset aludt, azt is nyugtalanul. Végül fölkelt és a termálvizes medencében lubickolt. Az úszás mindig fölfrissítette. Egy ideje már a hátán lebegett, és nézte a mennyezeten pislákoló fényeket. Az éjszakai fürdőzésre emlékeztette a felszínen, a csillagos ég alatt.
– A világon mindent megteszünk, ha kell, az önbecsapástól sem riadunk vissza csak, hogy boldognak érezzük magunkat – tűnődött Bessz, amikor észrevette a medence szélén ácsorgó Vincentet. – Jó reggelt, kipihented magad?
– Most reggel van? – csodálkozott a férfi.
– A felszínen már délután, de az én ritmusomban most kezdődik a nap. Gyere, ússzál egyet. Újjá fogsz születni.
– Nincs fürdőnadrágom – ingatta a fejét Vincent.
– Anélkül talán belefulladsz? – viccelődött Bessz. – Addig készítek reggelit, és nem fogok leselkedni. Megígérem – nevetgélt, majd kijött a medencéből. Fényes, fehér fürdőruhájában olyan volt, mint egy manöken.
Próbálta jobb kedvre deríteni a férfit, bár tudta jól, a seb, amitől a lelke vérzik, nehezen fog begyógyulni.
– Ott vannak a tiszta törölközők – mutatott egy hatalmas vízipálma melletti polcra –, aztán gyere a konyhába.
Vincent a távozó nő után nézett, és az jutott eszébe: ha nem lenne rózsaszín a bőre meg a szeme, azt hinné ember. Aztán levetette a ruháját és belecsobbant a vízbe. Úszott néhány medencehosszt, és valóban jobban érezte magát.
***
– Nem tudom mi a szokás a Földön, de mi vegánok vagyunk. Növényeket, gyümölcsöket, magvakat eszünk. Sütve, főzve, nyersen… Csak ezzel tudlak megkínálni.
– Tökéletes. Amit hoztál a csomagban az is nagyon finom volt. Igaz, nem tudom mit ettem, de ízlett – mondta Vincent, és megpróbált kellemes társaság lenni.
– Mesélnél nekem a feleségemről és a kisfiamról? – kérdezte reggeli után.
– Talán nem túlzás, ha azt mondom, barátnők lettünk. Elmesélte a történetét.
– Tudni szeretném, miért tűnt el az életemből?
– Mert félt.
– Mitől? Mindenkinél jobban szerettem.
– Ő is így érzett irántad. De félt, ha kiderül az igazság, lehet, hogy megváltoznak iránta az érzéseid.
– Semmi nem változtathatja meg az iránta érzett szerelmem.
– Ő egy W-28 bolygólakó volt. Egy szürke, csupasz, csenevész nőnemű lény, akit észre sem vettél, amikor a bolygójukra pottyantál. Ő viszont beléd szeretett. Ez nagyon különös, mert a szürkéknek nincsenek érzelmeik. Azt mesélte, hogy csoda történt vele. Annyira vágyott rá, hogy ember lehessen, hogy meghasadt a bőre, és pont úgy került a Földre, mint te, első alkalommal a W-28-ra. Amikor kiderül, hogy kisbabát vár, teljesen kétségbe esett. Rettegett, hogy a szürkékre fog hasonlítani.
– És? Te láttad a fiamat… mondd meg, de őszintén – nézett rá esedezve Vincent.
– Rád hasonlított a hullámos barna hajával, kék szemével, de a bőre színe, igaz, hogy csak halványan, de szürke volt. És szülés után Ivonn bőre is beszürkült.
– Nekem nem számít milyen színű a bőrük. Egyetlen vágyam volt csupán, hogy megtaláljam őket. Helyette… örökre elveszítettem – kesergett.
– Van róluk hologram. Gyere, megmutatom – és átmentek a nappaliba.
Vincent, az izgalomtól szinte reszketett a díványon. Fényes csíkban csordult ki a könnye, amikor megpillantotta feleségét, karján a kisfiával.
– Készítek rólad is egyet. Állj Ivonn mellé.
Amikor visszaült a helyére, sokáig nézte magukat. Egy életre elraktározta az emléket.
– Szeretnék még egy napot itt tölteni… aztán kérlek, vigyél vissza a Földre.
– Ahogy akarod – bólintott Bessz.
***
Már egy jó ideje szótlanul sétáltak a kisház felé, ki-ki a saját kérdései közt őrlődve, végül Vincent szólalt meg.
– Miért hozta ide Ivonnt az édesapja? Maradhatott volna a W-28-on is, ha már ahhoz a fajhoz tartozott.
– Mert csak itt volt biztonságban. A Kormányzó egyszer megmentette apám életét, Apa most viszonozta a lányának és a fiadnak – válaszolta Bessz. – A multiverzumban élő fajok védelmének érdekében: Tilos a bolygólakóknak idegenekkel párosodni. A szürkék majdnem kipusztultak, amikor másik fajjal keveredtek. Egy gyógyíthatatlan kór sújtott le rájuk. Akkor hozták meg ezt a törvényt. A bolygók vezetői mind egyetértettek, és halállal büntetik a vétkezőket – mesélte. – Ivonn megszegte a törvényt. A Kormányzó ide menekítette a büntetés elől, és végzett magával, azt a látszatot keltve, hogy baleset érte. Ezt diktálta a lelkiismerete.
– Ebben a végtelen multiverzumban csak nekünk nem jutott egy talpalatnyi hely? Miféle világ ez? – sopánkodott Vincent.
– Ivonn is pont ezt mondta, és együtt tervezgettünk, csak… – és elharapta a mondat végét.
– Csak… – folytasd tovább, unszolta Vincent.
– Csak… közbejött a baleset – vágta rá Bessz, és lesütötte a szemét. – Akkor, holnap este a ház mögötti tisztáson… – hadarta, aztán hirtelen sarkon fordult, és köszönés nélkül elrohant.
– Rendben – hümmögte Vincent, és értetlenül nézett utána.
A szállásához érve nem sietett be. Kellemes volt az este, a finom virágillat sokáig kint marasztalta. A közeli padon üldögélt, a csillagokat kémlelte, amikor megakadt a tekintete egy színpompás bolygón.
– Hogy nem vettem eddig észre? – csodálkozott, és sokáig nézte az égi tüneményt.
***
A szürkület fátyolként ereszkedett az égre, mikor az űrsikló a tisztás fölé suhant. Vincent kíváncsian nézte a háromszög alakú, fényes kék szerkezetet. Amikor a feje fölött lebegett, a közepén kitárult nyílásból egy lépcső nyúlt le, és ő a korlátba kapaszkodva besétált a járműbe.
– Gyere, gyere! Jó helyen jársz – hívta Bessz, és a mellette levő ülésre mutatott. – Kapcsold be az övet, sétarepülésre viszlek – majd lassan manőverezve elhagyták a Fehér bolygót. – Sajnálom, hogy nem maradsz itt, pedig azt mondtad: tetszik ez a hely.
– Ha lenne értelme, maradnék, de Ivonn nélkül nincs.
– Úgy gondolod, a Földön egycsapásra elmúlik a bánatod?
– Tudom, hogy nem, de legalább ott van Martin.
– Ki az a Martin?
– Az ikertestvérem.
– Ikertestvér? Az mit jelent? – kérdezte Bessz, és megdöbbenve nézett rá.
– Olyan testvér, akivel egyszerre születtünk, és ráadásul egyformák is vagyunk.
– Hm… A mi fajtánk egy terhességből csak egy utódot szül… Teljesen egyformák vagytok?
– Igen. Egész pontosan: Martin húsz perccel utánam született, és neki szürke szeme van. De ezt a különbséget akkor is kevesen veszik észre, amikor együtt látnak minket.
– Akkor ti valójában természetes klónok vagytok! – ámuldozott Bessz.
– A Földön minket egypetéjű ikreknek neveznek, de felőlem klónoknak is hívhatsz – fintorgott Vincent a furcsa kifejezésen.
– Szeretném látni ezt a Martint.
– Megoldható, egy házban lakunk. Legyél a vendégünk! – javasolta.
Az űrsikló lassan haladt el a barna, lila, rózsaszín planéták mellett, mikor Vincent fölkiáltott:
– Bessz! Az ott, milyen bolygó? – és a tarka égitestre mutatott.
– A Sárongó – válaszolta és összeszorult a torka.
– Bámulatos. Kik lakják?
– Még senki… Lakatlan.
– Akár ott is élhettünk volna Ivonnal – mondta halkan, és elkomorult az arca.
– Igen… Ott élhettetek volna… – sóhajtotta Bessz.
Miután körbeutazták az összes szomszédos bolygót az űrsikló sebessége fölgyorsult, majd egy vörös fényvillanás után elhagyták az univerzumot.
Még a gondolat sem olyan gyors, amilyen hamar megpillantották a Földet.
– Kék bolygónak is hívják – szólalt meg Vincent, miután hosszan figyelte Bessz arcát, aki elfojtott lélegzettel gyönyörködött.
– Már tökéletesen meg tudom érteni Ivonnt… – suttogta.
– A házunk mögött kert van, azon túl pedig a part, ami a tengerrel határos. Ott nyugodtan landolhatsz – mondta Vincent.
– Megvárjuk, még teljesen besötétedik, de akkor is álcázni kell a gépem. A törvényeink szerint nem szabad fölfedni magunkat. Ti még nem tudtok a létezésünkről. Pánikot kelthetnék – magyarázta Bessz.
– Martin tud! Ő már két univerzumban is járt.
– Remek, akkor Martin a mi emberünk – tréfálkozott Bessz.
***
A borongós este tökéletes szövetségesnek bizonyult. Az űrsikló felhőnek álcázva hangtalanul ereszkedett le a parton.
– Gyere, nincs mitől tartanod. Ez magánterület – bátorította Vincent, és óvatosan lépkedtek a kavicsos úton a ház felé.
Egy ideig a teraszról lestek a nappaliba. Halk zene szűrődött ki, Martin a kanapén feküdt és újságot olvasott. Vincent óvatosan, hogy ne ijesszen rá kinyitotta az ajtót, várta, hogy észrevegye. Öccse a beáramló hideg levegőtől megborzongott, összecsukta a lapot, ekkor vette észre az ajtóban álldogáló testvérét.
– Vincent… hát, te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte mély baritonján, csodálkozó arccal.
– Megjöttem.
– Hajóval? – kacagott föl, és szétterült a vigyor az arcán. Fölpattant és vidáman megölelte bátyját. – Végre! Csak, hogy visszajöttél! Hol van Ivonn és a kicsi? – érdeklődte, de elakadt a szava, mikor megpillantotta az idegen nőt.
– Ő a vendégünk – magyarázta Vincent, majd betessékelte a pilótáját.
– Bessz vagyok a Fehér bolygóról – mosolygott, miközben hófehér szempillája megremegett, és elmerült a szürke szempár varázslatába.
– Martin – nyögte ki a meghökkent férfi. – A szépségnek ezer arca van, de…
– De nem illik egy nőt zavarba hozni – pirongatta meg Vincent. – Na, üljünk le, még mielőtt megvirrad – és becsukta a teraszajtót.
Bessz és Martin életében ez volt a legrövidebb éjszaka. Vincent elnézegette őket, ahogy önfeledten társalognak, és fölsejlett benne elveszett boldogsága. Az a kurta boldogság, amit Ivonnal élt meg.
– Indulnom kell, még mielőtt kivilágosodik – sóhajtott a nő.
Martin lekísérte a partra, és ami akkor történt közöttük, örökre az emlékezetébe vésődött.
***
Bessz lelkében a Földön tett látogatás mindent átértékelt és felforgatott.
Ivonn megjelenése volt az első lökéshullám, ami az ötletét megvalósítható tervre változtatta. De találkozása Martinnal, mindent elsöprő lavinát indított el benne. Izgatottan topogott a páncélszekrény előtt. Két ujja között a férfi hajszálát szorongatta, majd a három mintával együtt egy pici kofferbe tette, és beszállt az űrsiklóba. Halántéka lüktetett, nyirkos tenyerét a nadrágjába törölgette.
– Nyugalom, nyugalom… – mondogatta. A műszerfalon már mindent beállított, de még mindig csak ült, ült, szétcincált gondolatait rakosgatta össze. – Hát, akkor… irány a Sárongó – suttogta, és remegő ujjával megnyomta az indítógombot.
A bolygón csak robotok dolgoztak. A növénytermesztés körüli munkákat végezték, és a szállítást a Fehér bolygóra. Itt minden az ő irányítása alatt történt, mert profi volt a növényklónozásában. Felelősségtudatát büszkeséggel töltötte el, hogy őrá bízták a feladatot.
A Sárongón egyetlen óriás piramis épület terpeszkedett, melyből kétemeletnyi a felszín alatt kígyózott, a többi, tarkaságával beleolvadt a bolygó sokszínűségébe. Ez volt az ő birodalma.
Amikor beparkolt a garázsba, úgy reszketett a térde, alig tudott kiszállni. A mintákat a hóna alá kapta és a laborba sietett. Miután becsukódott mögötte az ajtó, beleroskadt a székébe. A titok súlyától majdnem összeroppant.
– Ilyet még soha senki nem csinált – remegte az ajka, aztán egy mély lélegzet után, mindenre elszántan kinyitotta a koffert…
***
Távol a parttól a tenger hullámai békésen himbálták a vitorlásokat. Még javában tombolt a nyár, a testvérek a fürdéstől fölfrissülve a padon napoztak.
– Martin, min ábrándozol?… Megkukultál? Már harmadszor kérdezlek – méltatlankodott Vincent.
– Besszre gondoltam. Ha nem lenne rózsaszín a szeme, meg a bőre, senki nem gondolná, hogy nem közülünk való. Nagyon szép nő.
– És kivételes képességű! Első találkozásunkkor telepatikusan szólt hozzám, de amikor válaszoltam a kérdéseire, már a mi nyelvünkön folytatta. Ahány fajjal találkozik, annyi nyelven beszél, ír és olvas. Csak tudnám, hogy csinálja.
– Vajon eljön még hozzánk? – tűnődött Martin.
– Ki tudja, nincs kizárva… – dünnyögte Vincent, és a hátára fordult. Arcára tette a kalapját, és megpróbált nem gondolni semmire, talán kicsit meg is szunnyadt.
A nap sugarai már visszavonulót fújtak, amikor Martin meglökdöste a vállát.
– Vincent! Ezt hallgasd! – és felolvasta a legfrissebb NASA hírt: – A Voyager-1, képsorozatot küldött, egy távoli univerzum ismeretlen bolygójáról. A felvételek szerint, a minden színben csillogó planétán valamilyen tevékenység folyik. Az egyik fotón több bolygólakó is látható. A tudósokat megdöbbentette a tény, hogy az idegenek emberi külsővel rendelkeznek. Itt vannak a képek! Ez kész őrület! Nézd!
Vincent kezébe vette a tabletet, és kábultan meredt a felvételekre. Alig tudott hinni a szemének. Az egyik fotón négy felnőtt és egy gyermek volt látható. A másikon a lenyűgöző, ismeretlen égitest.
Percek múltak el, mire sikerült kipréselni a torkán:
– Igen… ezek mi vagyunk… ez pedig… a Sárongó – seppegte elcsukló hangon.
– De…, hogy kerültünk ide?.. Te ezt érted? – hebegte Martin.
Vincent a fejét ingatta. Egyenes tartása összecsuklott, könnybe lábadt a szeme… aztán, mint derült égből a villámcsapás, úgy villant át emlékezetében Bessz hangja: Akkor ti valójában természetes klónok vagytok! – és belesápadt a gondolatba…, mit művelt ez a nő…