Angyal az úton 4.rész: Ómen

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.
Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.
— Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? — kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.
— Vámosok! — nézett hátrafelé Sára — Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám…
— Tudom, részvétem! — bólintott Barna.
— Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.
— Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.
— Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? — nevetett Sára.
— Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is… az előbb mondtad, ne tagadd le!
–Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! — fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.
— Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! – figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.
— Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!
Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! — sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is – próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

— Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! – elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. — Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény… jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van — lépett be a fürdőszobába. — Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.
— Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.
— Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.
— Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.
— Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.
— Ezeréves! — nevetett a férfi — Kilencvenegy.
— Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?
— Azt is mondhatom. Igen meghalt… de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben… de nem velem. Mindig független életet élt.
— Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor…
— Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?
— Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja… soha nem felejtem el.
— Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.
— Az előbb említettem, hogy nem zavar.
— Rendben.
— Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga — kérdezte Sára bizonytalan hangon.
— Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.
Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.
Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett… hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: – Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!
Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. — Így jó leszek! — nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.
— Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? – intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.
A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.
— Itt fogok dolgozni, ha minden igaz — válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.
Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.
— Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
— Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
— Itt van a segítséged! — mutatott Ida Sárára.
— Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
— Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni…
— Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
— De hát…
— Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! — mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! — döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
— Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! — villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. — Hadd nézzelek!