66.
Belecsöppenni a múltunkba
Múltunk újbóli szereplőjének lenni olyan, mint mikor ejtőernyővel zuhanunk az idegenségbe. Halvány emlékeid lesznek iránytűid. Hisszük, hogy a régvolt sajátunk, holott ha körülvenne, fehér bottal botorkálnánk benne. Látnánk azt a morzsányit, amit agyunk megőrzött, a többiben elbotlanánk.
A veled történtek mozijában premiernek vélnéd biográfiád, mi több: nem ismernél magadra a főszerepben. Ki azt mondja, keveset élt, hazudik, ki állítja, hogy sokat, az is, mert csak a töredékéről tud.
Nagy csavargás az élet, s mit jobbára megőrzünk belőle, azok csak a mély vermek sötétje, és az égre törő csúcsok tompuló csillogása. A közbeesők lyukas óceánok kiszáradt medrei.
Itt kevesellni a sokat ugyanaz, mint sokallni a keveset. Lényeg: bármennyi is, nem a kívánt mennyiség.
És ha a fentieket most nem írtam volna le, biztos, hogy évek múltán állítanám: „Eszembe sem volt akkoriban ilyen hülyeségekre gondolni…”
Írnék epilógot, csak már nem emlékszem, mivel is kezdtem – jobban mondva és őszintén, miről is írtam eddig…
Ha lenne rá lehetőség, akkor sem szeretnék vissza menni a saját múltamba. Igaz, hogy a múlt emlékeiből élénken a bennünket ért negatív traumák és a legcsodálatosabb, boldogító élethelyzetek maradnak meg. Sok epizód kiesik a tudatunkbol, szelektál a memória. Lehet a végén csodálkozni, hogyan is jártuk végig a mögöttünk lévő életutat. A bal lépéseket, a kisiskolásokat, csavargásokat a bennünket körbevevő környezet nagyban befolyásolta. Élethelyzetek amiket ugyan mi döntöttünk el, hogy pozitív vagy negatív töltésű legyen, mégis függött másoktól. Függőségek sokasága kísért bennünket a jelenbe, mondhatnám kísér a sírig. A jelenben mindent másként látunk a velünk megtörtént dolgokról. Talán a feledés nagyon is isteni találmány számunkra.