67.
Nullától a hatvanháromig
Most élem jövőm utolsó negyedét(?). Az akkori Tibikének mese volt, hogy egyszer ő is bácsi lesz, most viszont prehisztorikus, hogy valamikor Rákosliget „kutyás kisfiújaként” „Holle anyók” hívták be házicsokit nyalogatni, piros fazekak barna aljáról.
Az álmodott futura és a realizálódott közt köszönő viszony sincs, mert az eltelt évek száma szubjektíve hihetetlen, objektíve gombócból is számottevő. Magyarán: a végtelen küszöbére pofátlankodtam…
Messze kerültem térben és időben az alma matertől. (Emigrálva Budapestről Keszthely a kilencedik lakhelyem.) De nem is a dimenziókat sajnálom, hanem a történteket. Ki megírta „eddigéltemet”, Tolsztoj, mert ő írás közepette feledte könyveleji szereplőit.
A malomkerék bedarált sok barátot, helyszínt, szerepet, körülményt, hangulatot, trillát, illatot, ízeket, és bizony, nem egy „ént”. (Sokféle voltam, közel azonos csomagolásban.)
A laboreredményeimet látván, darab ideg még fogyasztom jövőmet, és gyártom múltamat. (Ha még egyszer színre kerülhetek, csődöt jelent a „teátrum”…)
Bármilyen kicsi is műtermem, ha lépéseimet egymás után felezem, nem juthatok el az egyikről a másik végére; de minek is, hiszen ahol most állok, így aggon, itt a világ közepe, mert belesűríthettem a végtelen életet, a messze rohanó időt, és azt a fene sok-sok Univerzumot!
Furcsa, hogy amikor elérünk egy idősebb életkort, csak akkor kezdünk el meditálni az addigi életünkön . Persze van rá reális magyarázat: sok tapasztalatot szereztünk, bölcsebbek lettünk. Egyben nyugtalanítónan ránk tör a felismerés, hogy vészesen fogy az időnk. Próbáljuk magunkkal elhitetni, hogy volt értelme és szép volt az addigi életünk. Pedig dehogy. Ez csupán illúzió, közel sem jártunk ahhoz, amire képesek lettünk volna.