A tele bendő és a tisztaság érzése új erőt adott nekem. Egy óriási fahordó szolgált kádként Bonak, ami számomra medencének is elment. Már mindenki megfürdött Cameront leszámítva, aki azóta is kint hűtötte magát. Nagyon fújt a szél, nem hiszem el, hogy nem fagyott meg! Ugyan piszkos ruháinkat vettük vissza, de a körülöttünk levő virágoktól máris jobb illatuk lett, egy koldus ne válogasson. A többiek már elfoglalták a priccsüket a földön. Grian, Lamia és Dana húzták is a lóbőrt. Camil a Fiorinnal és egy…tulipánnal diskurál?
Bot nem láttam sehol. Talán kint van. Az ajtót már rényire nyitottam, mikor meghallottam Cameron hangját.
– Tégy lakatot a szádra, Bugul-Noz.
– Sajnálom, fiatalúr – Bo pont az ajtó előtt állt, félig eltakarva Cameront.
– Nem a te hibád – túrt a hajába a fiú – Az erdőlakók már csak ilyenek. És súgtak valamit a fák a druidáról?
– Hm – esett gondolkodóba az óriás – Védje meg a kisasszonyt, fiatalúr – Bo hangja komornak tűnt.
– Mi van?
– Ugyan az öccse a druida, aki felébresztheti a Földanyát mély álmából, de a kisasszony az, akiből a druida erőt merít.
– Erőt? Egy emberből? Mégis hogy?
– Lelkierőt, fiatalúr. A druidát a nővére tette azzá aki, ha a kisasszonynak valami baja lesz, Selvius nyer. És mi ellene küzdünk, ezt ne feledje fiatalúr – hajtotta meg fejét Bo, majd megfordult és teljesen kinyitotta az ajtót. Ha nem hátrálok lecsap, mint egy legyet.
– Kisasszony…
– Végeztem a fürdéssel. Szabad a pálya, szöszi – kukucskáltam ki az óriás mellett Cameronra, aki végig nézett rajtam, majd egy rossz szó nélkül bólintott.
*
Éppen egy kényelmes párnákkal kirakott széken ültem, az óriás pedig a sebes lábaimat kötözte be, amikor Cameron kilépett a fürdőhelyiségből. Úgy emelkedett ki a párás levegőből, mint valami földöntúli istenség. Mindjárt elhányom magam magamtól! A véres rongyot és a szálkákkal teli tálat meglátva elkerekedtek szemei.
– Mégis mikor sérültél meg ennyire?
Hitetlenkedve néztem rá, míg ő az arcomon keletkezett karomnyomokat figyelte, melyek úgy látszik meg fognak maradni.
– Amikor a goblinok elvitték a druidát, fiatalúr – morogta Bo a feladatára koncentrálva – És az utána való gyaloglás sem segített rajta, sőt Grian úr lándzsájával is felsértette a tenyerét.
– Tényleg! – kapott észhez Cameron – De nem hittem volna, hogy ennyire.
Ezek szerint nem azért tojt a fejemre, mert gyűlöl?
– Az emberek könnyebben megsérülnek fiatalúr, és a sebeik elfertőződhetnek, ha nem látják el őket.
– Elfertőződhetnek? – akkora hévvel pattant mellém a sérüléseimet fixírozva, hogy szinte éreztem, ahogy a felkavarodott levegő fejbe csap. Nagyokat pislogva néztem fel rá. Bakker. Túl közel van a meztelen felsőteste. És a vizes haj…vakítóan csillogó. Na, jó, ébredj fel April!
– És lett valami baja? Hosszú távon megárt neki, vagy..
– Nincs baja, fiatalúr. A kisasszony jól bírja a sérüléseket – mosolygott rám Bo.
– Köszönöm…azt hiszem.. – de miért érdekli Cameront hirtelenjében az én épségem?
– A fiatalúr nagyon forrófejű és makacs, ezzel együtt pedig távolságtartó és modora ezen semmit sem segít – kezdte Bo, mintha a gondolataimban olvasott volna.
– Hé, ne beszélj ki mindent te fapásztor! – förmedt rá a fiú.
– Látja, kisasszony? – ez mosolyt csalt az arcomra – Azonban a fiatalúr a szívén viseli mások sorsát, főleg mivel őt magát, a sorsára hagyták.
– Ha ennél is többet mondasz, te pletykafészek, szirmonként szedem szét az egyik virágodat – folyamodott fenyegetéshez Cameron. Vicces volt. Pattanásig feszültek az idegei, de nem akart az erdőlakóra támadni, és nem is beszélt vele olyan undokul, mint velem. Egy kutya jutott róla eszembe, amely folyton ugat, de nem harap. Felnevettem.
*
Cameron is lefeküdt, bár lélegzéséből ítélve nem aludt el. Bo egy újabb teát nyomott a kezemben, én pedig a kényelmes székbe temettem magam. Nem kellett kérdeznem semmit, az óriás tudta, hogy mire várok.
– Hallgatózott a kisasszony – meleg barna szemeiben gyermeki fény csillant, amitől nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kéne a véletlen egybeesés miatt.
– A Földanya és a druidák között kapcsolat van.
Bo bólintott, ahogy leült egy támla nélküli székre.
– Ahhoz, hogy megértse a Földanya és a druidák mibenlétét, tudnia kell, hogy a természet nem csupán gyönyörűséges és varázslatos, hanem igazságos és ezért olykor kegyetlen.
Ráncba szaladt a homlokom.
– A természetnek két fő törvénye van – Bo tekintete szörnyen elkomorodott, amitől úgy éreztem magam, mintha iskolában lennék – Az ok-okozat törvénye kimondja, hogy minden hatással van mindenre. Tehát amit mi adunk a természetnek, azt kapjuk vissza és fordítva. Ezért ha valamikor is valamilyen módon ártunk neki, ő visszaadja.
Azt hiszem, ezt nevezik karmának.
– A vonzás törvénye szerint pedig minden, ami a világon van energiát termel, a legkisebb kavicstól kezdve az élő emberig. Ezek az energiák lehetnek pozitívak és negatívak is, amelyek hatással vannak a környezetükre. A negatív erő negatívat vonz, a pozitív pedig pozitívat – az óriás tekintetéből ítélve befejezte.
– És mindennek mi köze van a Földanyához és a druidákhoz?
– A Földanya a természet megszemélyesítője, a druidák pedig azok, akik vele kommunikálnak. A Földanya figyelmeztet minket a természet változásaira, a lehetséges bajokra az ok-okozat törvénye miatt a druidákon keresztül.
– Akkor a druida olyan mindenes?
Bo elmosolyodott.
– A druidák kötik össze a tündérek világát, ők hozzák a szabályokat, hogy minden teremtménynek kijusson a jóból – mondandójából az jött le, hogy ma már nem így van – Ha egy helyen túl sok volt az energia, ami felborította az egyensúlyt, a druidának kellett helyre hoznia.
– Olyasféle esetben, mint a Corrigan?
– Igen, az ekkora negatív energiasűrűsödést a Yakshák már képtelenek megtisztítani. De a druidák kihaltak, a Földanya pedig mély álomba merült, mert nem volt senki, aki megértette volna mondandóját.
Olyasfajta rendszernek tűnt ez, mint a keresztényeké. A Földanya töltötte be Isten szerepét, a druidák pedig a papokét, vagy prófétákét. Temérdek kérdésem lett volna még. Honnan tudják biztosan, hogy Kevin egy druida? Hogyhogy kihaltak? De lesokkolt a felismerés, hogy ha meg is találom az öcsémet, nem hagyják majd, hogy haza vigyem magammal. Sőt, Cameron úgy fog kirúgni a csapatból, ahogy az annak rendje s módja.
*
Hajnalban útnak indultunk. Mindnyájan fittek és üdék voltunk az emberes alvástól. Bo egy bőrtáskát adott nekem – az én méretemben –, melyben egy kulacs víz mellett emészthető növények és kőkemény, de tápláló keksz voltt. Utolsó szavaival az erdőlakó óva intette Cameront, hogy ne feledje a beszélgetésüket és vigyázzon rám. Nagyobb kincs vagyok, mint hinnék. Őszintén, én sem hittem el, bármennyire is magabiztosan csengett. Én? Kincs? Ráadásul a tündéreknek? Ugyan már!
A frissítő reggelt követően a napunk is jól telt. Sehol sem futottunk goblinokba, óriási farkasokba vagy vörös Virikaszokba. Ránk telepedett a béke és a nyugalom, ami részben az útitársunknak, Fiorinnak is köszönhető volt. A szél még mindig fújt, de a Botól kapott szőrmebundák megvédtek minket. Cameron sem tartott akkora távolságot tőlem, mint eddig.
Estére egy kövesebb, ritkásabb erdőben kötöttünk ki. Volt egy nagy szikla, annak árnyékában vertünk tábort. Kivételesen összetömörültünk. A fiúk fát szedtek, Camil meggyújtotta a tüzet, Lamia pedig levadászott egy rókát, amit nem voltam hajlandó megenni. Nem vagyok vegetáriánus, de látni a szőrös állatot, ahogy megfosszák bundájától és feldarabolják nem igen hozta meg az étvágyamat. Maradtam a száraz keksznél és a növényeknél. Meglepetésemre pedig Dana kuporodott mellém, ő sem evett a rókából.
– Tessék – nyújtott felém egy fiolát – Öntsd rá a salátádra, finomabb lesz.
– Milyen bájital ez? – tartottam a hold felé a mini üveget.
– Majonéz.
– Ó – Dana kinevetett – Köszi. Te nem eszel húst?
Egy másik üvegcséből kortyolgatott valamit.
– A Yakshák nem tudják megemészteni.
Camilra néztem, aki szó szerint zabálta a rókát.
– Ő kicsit más – mosolyodott el a lány.
– Te is Cathlionban nevelkedtél? – csak úgy kibukott belőlem a kérdés. De ha tehettem volna azonnal visszaszívom, mert Dana tekintete elszomorodott.
– Én teljes jogú tündér vagyok.
– Mégsem ítéled el Camilt – jegyeztem meg. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Grian sosem beszélt velük igazán, sem a lánnyal sem Cameronnal, ha csak be nem szólt nekik. Ellenben Dana, mindig a vöröske mellett bandukolt.
– Ő az unokahúgom.
– Mi?! Mégis hány éves vagy?
– Sok – alig nézett ki 16-nak!
– Azta! És a többiek? Ők is idősebbek, mint látszanak? – csak úgy dőlt belőlem a kérdés. Nehogy már én legyek itt a legifjabb! Ehhez nem vagyok hozzá szokva!
– Csak Lamia, már vagy 30 éves, de én sem tudom pontosan mennyi.
– Ezt a sokkot – morogtam a salátámba.
– Sokkal lassabban öregszünk, mint az emberek, ez alól csak a félvérek mások. Náluk nem tudni milyen géneket örökölnek és azok milyen hatással vannak rájuk. Mindenkinél más.
– Camil említette, hogy neki és Cameronnak van bizonyos hatalmuk.
– Igen. Míg én főként a gyógyításra és tisztításra vagyok képes, addig Camil elemi erőket is meg tud idézni.
Eszembe jutott a pillanat, amikor a lány sikolya nyomán megrázkódott a föld.
– Ekkora erő nagyon ritka, főleg ilyen fiatalon.
– És Cameron?
– Nagyon érdekel mi? – a kék szemeiben felfénylő huncutságtól pipacs piros lettem.
– Nem, nem, semmi ilyesmi! Csak nem valami bőbeszédű – kis híján elejtettem a tálamat.
– Róla csak annyit tudok, hogy a fizikai képességei nagyon jók, azt egyértelműen nem az anyjától örökölte.
– Az édesanyja elf, igaz?
– Igen, az volt.
Volt? Együttérzés fogott el, tudtam milyen elveszíteni egy anyát.
– Az elfek inkább pszichikai és mentális képességekkel büszkélkedhetnek. A goblinoknak és a törpéknek van nyers erejük, és mert ezt valószínűleg Cameron a halandó apjától örökölte, a tündérkirály nem nézi jó szemmel a létét.
– Nem mintha ő tehetne arról, hogy megszületett.
Dana rám mosolygott.
– Kezdem érteni, Cameron miért bámul téged annyira.
– Tessék? – akaratlanul is a fiúra tévedt a tekintetem. A sziklának döntötte a hátát, keresztbe kulcsolta a kezeit és ezüst szemeiben a lángok táncoltak, miközben engem nézett. A kanál kiesett a kezemből. A köves földön való koppanása pedig felébresztett mindkettőnket a révedésünkből.
– Ne viccelj. Utál engem – hajtottam le fejem.
– Ő mindent utál, de meg van rá az oka. Az egyetlen jó dolog, ami történt vele, az Camil. Cathlion nem az a barátságos kis hely, ahol a nem kívánt gyerekek otthonra lelhetnek. Minden félvér oda kerül, nem számít kinek vagy minek a leszármazottja.
– Akkor goblinok is lehetnek? – kaptam fel a fejem.
Dana csak csöndesen biccentett.
– Cathlion egy túlélő tábor. Csak egy hely, ahol eldől, hogy elég erős vagy e, hogy tündérré válj, de persze sosem fogadnak el teljesen.
– Ez borzalmas – elment az étvágyam.
*
A Danával való beszélgetés bár elkedvtelenített, részben boldoggá is tett, hisz ez azt jelenti, befogadott. Pedig nem csináltam semmi…
A még ennél is meglepőbb az volt, amikor Cameron ült mellém. Már mindenki az igazak álmát aludta, én viszont képtelen voltam lefeküdni. Újra kint az erdőben, a semmi közepén visszatért az a kellemetlen érzés, hogy bárhonnan támadhatnak.
– Megint nem tudsz aludni? – tökéletesen váratlanul ért Cameron NORMÁLIS hangneme. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem, hogy kell beszélni.
– Félsz tőlem?
Egyenesen azokba a fénylő szemekbe néztem.
– Utálsz engem? – kontráztam.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – hát persze.
Azért a szemtől szembeni, nyílt kimutatása a gyűlöletének mégiscsak fájdalmasabban érintett, mint a kis utalások.
– Nem egyenesen téged..
– Csak azt, ami vagyok. Értem én – felhúzott térdeimre hajtottam a fejem. Legszívesebben megjegyeztem volna, hogy félig ő is hozzám hasonló, de csak fel kapta volna a vizet és újra eltávolodott volna tőlem.
– Téged nem gyűlölt még senki? – kérdésére nagyokat pislogtam.
– Nem. Nem igazán.
– Komolyan? – hitetlenkedése mellbe vágott.
– Miért olyan nehéz ezt elhinni?
– Hát, nem volt senki, aki gonoszkodott veled az alakod vagy a hajad miatt?
Mi van? Kérdőn húztam fel szemöldököm.
– Teljesen átlagos vagyok.
Cameron arca elkomorult.
– Ne játszd meg magad!
Tekintetébe visszaköltözött a ridegség, mellyel eddig méricskélt. De mondandója feldühített.
– Ha azért jöttél ide, hogy emlékeztess, mennyire nem tartozom ide, ne fáradj! Tisztában vagyok vele! – azzal felpattantam és elpályáztam tőle, hiába kiáltott utánam most először szólítva a nevemen.