Aznap éjjel sokáig forgolódtam, elhitettem magammal, hogy ezért a románcért érdemes volt Londonba kimenni. Viktor az álmaim pasija lett az első perctől kezdve. Ne gondolj egy kigyúrt fazonra, mégis nagyon vonzódtam hozzá. Ráéreztem a belső értékeire, ami ellensúlyozta, hogy kissé konzervatív gondolkodású volt az én generációm laza stílusához viszonyítva. Szóval akkor gyúlt fel a fejemben a lámpa, hogy mennyire nem mindegy, ha egy pasi azt mondja, „jössz e dugni”, vagy azt, hogy „vágyom rád”. Érted ugye? Bocsi, ha most szentimentálisnak láttatom magam, nem ilyennek ismertél meg. Én is kint jöttem rá, hogy nincs ellenemre a romantika.
Másnap reggel utánam sietett a folyosón. Elegánsan fel volt öltözve, mint mindig. Az ismerős After save illat lengte körül, amit méterekről kiszimatoltam, már előtte is, ha a közelembe került.
Sietett, udvariasan megkérdezte elvigyen e egy darabon. Zavartan elhárítottam a felajánlását, azt mondtam már belőttem az útvonalat inkább busszal megyek.
Láttam rajta, hogy nem örül a visszautasításnak, de mosolygott. Elnézést kért, amiért magamra hagy, de késésben van, pedig nagyon szeretne velem beszélgetni. Megkérdezte mikor érek haza. Közömbösen visszaválaszoltam, hogy nem haragszom, ne törje magát miattam, de köszönöm a csótányirtást. Békén hagytak a dögök. – Ennyit a romantikáról.
Aznap már egyedül dolgoztam. Megkaptam a szoba beosztást. Mikor az elsőbe bementem azt hittem elájulok, úgy nézett ki, mint egy csatatér. Kínai család lakott pár napig benne. Még a vécé is tele volt papírgalacsinokkal, minden helyiség dugig szeméttel. Lassan haladtam, pedig tudtam, hogy lemaradtam, gyorsítanom kéne. Felesküdött ellenem minden, mire felszitáltam a paplan huzatot, akkor láttam meg, hogy fordítva húztam fel, vagy épp egy folt van rajta. Kezdhettem előröl az egészet. A felhevültem, mint egy százas égő. A légkondik ugyan működtek, de hamar rájöttem, hogy ettől a jótékony hatástól állandó megfázást kapok ajándékba. Mire a munka végén felporszívóztam, totál ki voltam bukva.
Eltelt egy hónap, kezdtem belerázódni a munkába. A napjaim egyhangúan teltek, dolgoztam kimerülésig, mint egy robot. Próbáltam mindent tökéletesen elvégezni, de az idegösszeomlás kerülgetett mikor ettől függetlenül mégis hibát találtak nálam. Összeszorított fogakkal mentem kijavítani, bármennyire hihetetlen, nem feleseltem, nem csapdostam. Szükségem volt a melóra, a pénzre, ezzel az eggyel száz százalékig tisztában voltam.
– Eltelt egy hónap azt mondtad, de egy szót sem ejtettél arról mi történt közben Viktor és te közötted?
– Hosszú. Bármennyire hihetetlen először ő hanyagolt el engem, aztán én őt. Egy este összefutottam vele a társalgóban, zavartan szabadkozott, hogy nem tud rám időt szakítani, elmondta, hogy nagyon sok munkája összetorlódott. Azt előtte is tudtam, hogy menedzsel egy menő cégnél, azt is, hogy egyetemet végzett és több nyelven beszél. Elhittem neki, de nagyon rosszul esett.
Leesett, hogy egy karrieristába zúgtam bele, akinél a fontossági sorrendben az legutolsó helyen állok, nem érdekli semmi, hajt ezerrel, hogy megkapja az igazgatói állást. Én attól a beszélgetéstől kezdve, senkinek éreztem magam, egy szürke kis szobalánynak, diplomás takarítónak. Vágod? Később úgy is kezdtem viselkedni, mint egy kis senki.
Már nem sminkeltem ki magam reggelente, mert rájöttem, hogy az izzadság az első órákban úgyis leolvasztja rólam a sminket, a szemceruzát sem használtam, mert elmosódott és az arcom olyanná vált tőle, mintha zombi lennék. Folyamatosan ki voltam merülve, nem volt energiám odafigyelni a külső megjelenésre. Talán csak az vigasztalt, hogy Londonban az se volt feltűnő, ha pizsamában megyek ki az utcára, vagy a kiszakadt cuccból ki van a fenekem. Ott senki nem volt feltűnő, mert minden utcán kóborló egyedi, különleges teremtménye volt a földnek. Én is beolvadtam a hömpölygő tömegbe, eltűntem benne észrevétlen. Mint egy kis szürke porszem egy homokviharban, hullámzott velem a tér és az idő egész nap. Végül tudatosan én kezdtem kerülni Viktort. Se hangulatom, se erőm nem maradt romantikázni. Láttam pedig többször mikor hazaért a szállóra, néha ott várt a parkolóban az autóban ülve, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Húztam a csíkot befelé a szállóra. A szobámba nem mert bejönni, még akkor úgy tudta párost alkotok Zotyával. Egyhangú napok, hetek jöttek, az időjárás is hozta a formáját folyton szitált az eső, kellemetlen hűvös, nyirkos volt a levegő. Így telt el három hónap és még egy fontot se tudtam spórolni. Mikor kifizettem az albérletet, feltöltöttem az utazási kártyát, a telefont, vásároltam egy két haszontalanságot, amire semmi szükségem nem volt, és vásároltam olyat, amire igen, mert kellett a mindennapokhoz, már csak a kajára maradt pénzem. Az se sok. Ehhez az élethű filmvetítéshez, amiben éltem a mindennapjaimat, besorakozott a félelem, soha nem tudhattam milyen élethelyzetbe kerülök nyilvános helyeken, boltokban, vagy az utcákon. A bűnözés virágzott a városban, amin nem lehet csodálkozni, hisz olyan nagy vallási, faji kavarodásban éltük a napjainkat. Ahogy teltek a hónapok úgy hűlt le a város, kellemetlen, örökké ködös és esős napok következtek. Egyfolytában náthás voltam, néha lázasan mentem dolgozni. Véglegesen eldöntöttem, hogy lelépek, hazajövök. Nem kötött oda semmi. Zotya jól el volt nélkülem. Viktort alig láttam, vagy ha láttam leléptem előle. Az egésznapi munka egyhangú kíméletlen robot volt. Hányingerem lett Londontól. Egyik este nem tudtam Viktor elől kitérni. Hamarabb értem haza a szokásosnál, kihasználtam, hogy nem volt senki a fürdőszobában, lezuhanyoztam, hajat mostam. Viktorra gondoltam akkor is, hogy még csak esélyt sem adtam magamnak, hogy megtudjam, milyen lenne vele a szerelem. Mikor kiléptem az ajtón, szembe találtam magam vele. A hátát a folyosó falának támasztva álldogált, vállán egy zöldszínű törölközővel.