81.
Szegény fiataljaink
A Népviseletes Babamúzeumba tíz év előtt, a tavaszi kirándulásokon volt, hogy egy nap hetven csoport érkezett, mára, egy év alatt sem csodálják ennyien, éppen leszólják viseletkultúránkat. De többen is ítélkezhettek volna felette, ha utcányival feljebb nem nyitnak horrormúzeumot. A Köznevelésben és a Pedagógus Lapban megjelent hirdetésemre érkező tanár – elolvasva az intézményünk elé tolakodó vérfagyasztást, szemkitolást és karóbahúzás reményét keltő hirdetését – megkérdezte: „Gyerekek, hová menjünk, a Kínzó Múzeumba vagy a babákhoz?” Akkora hangorkán rémisztett, hogy kivetette egyensúlyából nem egy elpityeredő széki, csángó és kalocsai figurámat…
Ugyanezek a „tanerők” az egri, a gyulai, a szigligeti vár helyett Bécsbe transzportálta mit sem sejtő, később azt megkedvelő áldozatait, mármint neveltjeit a Maria Hilfére shoppingolni.
Tegnap megmelegedett szívem: népes csoport érkezett a Játék Múzeumba. Pénztárosunk jegykiadás közben elmondta, hogy megnyílt Fekete István kamarakiállításunk is, érdemes megnézni, mert az író könyvei, újságcikkei, plakátjai, és nem egy használati tárgya látható, de ott van a még pólyás Seregi Zoltán babakocsija, majd a kamasz Tutajos kerékpárja stb. Van még a teremnyi dioráma a Kis-Balaton víztükrével, nádasával, horgászó Bütyökjével, a bográcsnak hasát hevítő, tűzre ügyelő Matula bácsival…
– Ó, hagyja kedves, oda nem megyünk! Mások már ezek a gyerekek! Nem értik ők a Tüskevár, meg a – mi is a másik?
– Téli berek – szóltam.
– Na, igen, ezeknek a nyelvezetét…
Csend, méghozzá halotti – már részünkről, mert a diákok elterelve Jókai után legolvasottabb írónk szentélyétől, nyüzsgőn föllépcsőztek a játékokhoz. Aztán kiabálás, futkározás a vitrinek közt, és elégedett mosoly a tanár szájszegletén.
Hát így vagyunk! Mi lett a „nemzet napszámosaiból”? Hazaárulók, diplomás félhülyék, irodalmat nem ismerő, cselédszintű sorozatfüggők? Jövőnk letéteményeseinek, a fiataloknak tucatemberré, a globalizáció nemzetietlen, csak darabszámban mérhető emberanyag gyártói? Mi lenne, ha annak ellenére, hogy tanári diplomát szerzett, olvasna legalább annyit, mint az átlagember. Olyan ez, mikor kisdedre bízzák a forróvizes fazekat:
– Vedd le, Pisti, a tűzhelyről! – Még annyi sincs, hogy: óvatosan. És mi történik, leforrázza magát! És miért? Mert nem vigyázott! És akkor mi miért nem?! Nagy baj van a konyhában – gőz, pára, de inkább sötétség! Ideje lenne már, hogy ne a bádogos készítsen dobostortát, vagy a teknővájó ne bravúrkodjék szikéjével többet a műtőasztalon.
Mint a reluxa, gyűrt homlokkal nézek ki fejemből a kávéház teraszán. A Festetics-kastélyból is csak szórványosan érkeznek zsibongó csoportok. Aztán tudatomba tolakodik néhány „villámcsapás”. A kávéskanál lehorgonyoz, szám körbeér. Közben ismerősöm friss brióst zacskóból falva, asztalomhoz ül. Hát őt is bevárom:
– Szentgyörgyi Albert nevét úgy jegyezte meg, hogy mint „C-vitamin, a neve is „c”-vel kezdődik: mint Centgyörgyi…
–Mikor elmondtam, hogy Zsolnán jártam, megkérdezte az éppen közel kéthónapos nyári pihenőn megfáradt elméjét a tagjait regeneráló tanár: „Na, és milyenek voltak a porcelánok? De mikor egy elmondása szerint Horthy alatt mosta négy tenger kies hazánk partjait, a kardomba dőltem!
– A főiskolán nem hogy keveset tanultak, de a meglévőt, érettségi utánit is redukálhatták, mert ilyen mélységekre másként lehetetlen szert tenni… – értett velem egyet az újonnan érkezett, majd folytatta:
– Örvendetes, hogy sok gyerek fog születni, de szeressük is majd annyira őket, hogy ezeknek söprűt adjunk a kezükbe, és ne engedjük, hogy diákokkal beszélhessenek.
– A gróf sem engedte, hogy a vasvillával tüsténkedő szolga a lóhoz szólhasson, mert az intelligens állat… – kapcsolódott be a pincér.
Tiszteletem és alázatom azon igaz nevelőknek, kik felelősséggel, tudással, magyarsággal hordják szívükön fiataljaink jövőjét, sorsát.