Angyal az úton 65. rész: Miért vonyitanak a kutyák?

Hajnalodott. Benjámin felébredt a kívülről beszűrődő zajokra. Egész éjjel fázott a vékony takaró alatt. A sátor ponyvája minden neszt átengedett, mintha kint feküdt volna a hidegfényű csillagos égbolt alatt. Egy tücsök a védett sátorponyva alatt talált menedéket, kitartóan versenyt muzsikált a rabok szuszogásával, horkolásával. Feszült és ideges lett a falu felől hozzájuk sodródó kutyavonyítástól. – Valamit éreznek, vagy látnak azok a dögök a bezárt udvarokon, mert egymásnak adják a vészriadót. Nincs telihold, valami más nyugtalanítja őket – gondolta és már megbánta, hogy jelentkezett a határon lévő munkára. Szabad levegő… mit ér el vele, ha kint fegyveres őrök vigyázzák minden léptét. Ország védelme? Mivel, pár kilométer kerítéssel? Az egész csak kábítás, aki át akar jutni át fog jutni, nem lesz akadály előtte. Reggeli után felsorakoztak munkára. Nehézkesen indult a nap, de hamar rájöttek mindnyájan mit várnak el tőlük a feletteseik, délután már rutinosan dolgoztak. A rabok csak egymás közt beszélgethettek, nem szólhattak a közmunkásokhoz, se a katonákhoz. Ha valakitől üzenet jött feléjük az őr továbbította a kérést. Ettől függetlenül kialakult hamar az összhang a kerítés építők között.

Esteledett, mikor Bandi a tanár intett felé.

– Nézd! – és mutatott a kerítésen túlra.

A túloldalon egy ligetes fasor húzódott az épülő határzár mellett. Látta, hogy miért jelzett a tanár. A bozótosban emberek mozogtak, több a földön ült. Aránylag csendben gyülekeztek. Munka közben fel- felnézett rájuk, észrevette, hogy egyre többen vannak. Az úton rendőrautók érkeztek, majd az autókból kiszálló rendőrök elfoglalták a kerítés nélküli területet.

– Haladni kell ezzel a kerítéssel, most jött az infó, több százan ideérnek napok alatt! – szólt az egyik rendőr a katonákat irányító tisztnek.

– Itt már nem jönnek át! – válaszolt a tiszt, végignézett a kész határvédelmen – Pengés, felakadnak rajta.

Már beesteledett mikor elindultak a sátortáborukba. Vacsora után fáradtan nyúltak el a priccsükön, mindenkinek szokatlan volt a szabadban végzett munka. Napközben végig sütött a Nap, de már nem melegített, kellemetlenül hideg volt a fénye.

Reggel mikor kiért újra a területre, megtudta miért vonyítanak éjszaka a kutyák, a felépített kerítés tele volt felakadt ruhákkal. A frissen kihúzott dróttekercset sok helyen kihajlították. A fás ligetből minden bevándorló eltűnt. Ki a kerítésen át, ki a zöldhatáron, de mind átment az éjszaka hozzájuk. Délutánra újra megjelentek az emberek a liget fái alatt, de már nem maradtak ott, leültek szemben az út mellett. A kerítésépítők tehetetlenül nézték a gyermeket tartó asszonyokat, az éhségtől nagyra nőtt szemű gyermekeket, akik várakozóan figyelték hogyan épül miattuk a gyilkos, pengés kerítés.

– A szentségit, nem bírok így dolgozni! Rosszabb ez itt, mint a börtönben! – fakadt ki a tanár keserűen.

Még több rendőr érkezett, ami miatt fokozódott az elégedetlenség a várakozók között. Benjamin nézte a pár méterre hadonászó, egymás szavába vágó embereket. Észrevette, hogy a gyermekek mennyire kimerültek, ezért sokat betegnek vélt, különösnek találta, hogy ennek ellenére nem sírtak.

Az egyik rendőrautóval tolmács érkezett, aki a hangosbemondóba felvilágosította a kerítés túloldalán várakozóknak. Közölte velük, hogy országhatárhoz értek, aki megrongálja a védművét, annak büntetés jár. Kis csoportokban jöhetnek át, de csak a hivatalos határátkelő helyen, ott regisztráció után, további intézkedésig gyűjtőtáborba kerülnek.

Nem okozott osztatlan sikert a túloldalon az információ, egyre hangosabban követelték, hogy engedjék át őket.

– Nem értem én ezt – fordult Benjámin a tanár felé – most háborús menekültek, vagy nem? Mert ha háborús menekültek, mire fel ez a világutazás egyik békés országból a másikba?

– Rájöttél? Engem is ez zavar, sajnálni kéne őket és segíteni, mi mégis torlaszokat építünk. Okkal. Ezek gazdasági bevándorlók, vagy mások, úgy néz ki ez a sok életerős fiatal férfi mintha képzett katonaként jönnének hozzánk. Mit szólsz hozzá? Ha gazdaságiak, akkor kinézték maguknak a gazdag nyugat Európát. Oda tartanak. Ha katonai invázió van, hát… nagyon rossz sejtésem van, majd meglátod, de remélem nem fog beigazolódni.

Volt egy kissé fogyatékos közmunkás a civileknél, azok közt, akik a földmozgatásban segítettek a katonáknak, Bercinek hívták a többiek. Fárasztó volt mindenkinek, erős baritonhangjával egész nap megállás nélkül üldözte a dolgozókat. Susogó, az egyik rab teljesen kiborult miatta.

– Ha még egyszer megszólal, agyonütöm, bizisten! – köpött mérgesen mikor végre csend lett egy kis időre – Mindegy nekem mennyit ülök.

Ettől sokkal keményebb üzeneteket is elfogott Berci radarja, például az egyik katonáét, aki már idegességében nyíltan lelövéssel fenyegette, ha nem kussol.

– Elég nekünk hallgatni túloldali arab vonyítást, még te hiányzol hozzá!

De Berci kitartó volt, nem viselte el, hogy el akarja bárki nyomni a személyiségét, még neki állt feljebb.

– Kussolj te, dógozz, ne velem foglalkozzál, ha nem tudnád, szólásszabadságban élünk!

Végül mindenki beletörődött a végzetébe. Ami később kiderült nem is volt baj, mivel Berci élő közvetítései a világban zajló eseményekről, igencsak pontosak voltak. Így szereztek tudomást minden aktuális eseményről. Arról is, hogy a sok migráns mennyire tönkretette a fővárosi pályaudvart.

– Hulladék – hulladék hátán, a magyar már utazni se mer! – mondta ki az igazságot – Hát barátom, jött haza a komám fia, ő mesélte. Tele rendőrrel és önkéntessel az állomás, ezek meg ott fetrengenek szanaszét százával a piszokban. Hugyoznak, szarnak mindent össze! Nem hazudok, ezt mondta a Jakab gyerek. A két szemével látta. Ha ő hazudott, én is…

– Nem lehet az igaz, Berci. A rendőrség mit csinál?

– Semmit, mert nem lehet nekik. Mán fáradtak a gyerekek. Éjjel nappal szolgálatba, nézz körül, mint itt is. Ezek mit tehetnek? Semmit. A hónuk alatt átszalad a migráns.

– Politika – köpött egy laposat a mellette dolgozó -, lőni kéne. Ez a mi országunk, csak úgy nem flangálhat át rajta senki!

Másnap már jobb híreket hozott Berci.

– Viszik buszokkal őket az osztrák határra, meg vonatokkal. Ezekért is idegyönnek azt hallottam, lesz buszjáratuk. Nyugalom lesz mán.

– Ott mi lesz velük?

– A tévébe mondta az egyik ilyen vándorló, hogy be van ígérve nekik minden. Ház, ellátás, pénz…

– Dolgoznak is érte?

– Azt nem mondta. Csak integrálják őket, vagy mi.

– Akkor hadd menyjenek. Itt a cigány se tud integrálódni, pedig őslakos.

– Menny az anyádba Pali, miért nem integrálódunk, he? Nem dógozok, vagy szerinted most mit csinálok? – hördült fel egy nagyon barna képű, közben a lapátját fenyegetőn megemelte.

– Tisztelet a kivételnek, még hozzáteszem! – javított a kijelentésén Berci.

– Azért! Végülis lop itt mindenki barátom, nem csak a cigány, ha erre gondolsz. A magyar is. Megélhetési bűnözésbe vannak a szegínyek. Mi ez a píz? Dohányra se elíg.

– Ha minden cigány ilyen lenne, mint te, akkor nem lenne baj, igazat mondasz. Nem is telik nekünk okos telefonra barátom, mint ott ezeknek. Hogy a fülük ragadjon rá. Kenyérre se telik a közmunka pízből, nemhogy okos telefonra.

Benjámin pár méterre dolgozott tőlük, így hallotta meg a hírt, hogy az oroszok beszálltak a háborúba. Később azt is, hogy a migránsok közt elvegyülve terroristák jönnek át Európába.

– Talán ezért ilyen agresszívek, haláltól se félők! – mondta este a tanárnak – Már kezdem érteni, miért takarják folyton az arcukat.

– Nem mind jár egyenes úton, én is sejtem eleitől fogva, láthattad akik bejutottak mit hagytak szét. Hivatalos engedélyeket, iratokat, telefonokat. Látszik ki a menekült ki nem, csak jól meg kell nézni őket. Az igazi menekült kopott ruhába gyalogol, összebújva a családjával. Nem dobál, nem követel. A simlisek, láttad, micsoda cuccban, mintha divatkifutón járnának, arany ékszer, óra. Egyértelmű, nem? Ezek nem menekültek.

Két hétig dolgoztak a határvéden, mikor kész lettek a munkával, azonnal tábort bontottak, pihenő nélkül még aznap este visszaindultak a börtönbe. Minden rab lelkesedése alábbhagyott, még örültek is, hogy visszamehetnek a rácsok mögé. Az utolsó nap végig szitált rájuk a hideg eső, csípte a bőrüket. Feltámadt az északkeleti szél, sodorta a fákról a faleveleket, egy nap alatt vetkőztette le a szembe lévő nyárfaerdőt.

A rabszállító buszon a tanár odahajolt Benjáminhoz – Még kijátszhatod az adu-ászt fiam.

– Mire gondol? – kérdezte fáradtan.

– Írjál kérvényt a Köztársasági Elnöknek. Soknak adott felmentést. Nem vagy te bűnöző. A két gyereked miatt, zűrös világ jön. Vigyázni kéne rájuk. Innen nem tudsz.

– Innen semmit nem tudok, eltalálta. De ne törje magát, nem áll olyan jól a szénám, hogy kegyelmet adjanak. Nekem le kell tölteni a három évet, még jó, hogy csak ennyit adtak.

Fáradt volt, lehunyta a szemét, elengedte szabadon a gondolatait, hadd kergessék egymást, a kimerült tudata elinduljon az álmok világába, ahova mindig vágyott, ahol nyugalmat talált. Egy csendes kis szigetre, ahol nincs fájdalom, nincs gyűlölet, se bánat.

– Megérkeztünk, fiam! – rázogatta finoman a tanár a kabátujját – Elaludtál.

Szólj hozzá!