Két nap. Még két nap. Mantráztam magamban este, a földön fekve. Hamarosan láthatom Kevint, de az a baljóslatú érzés fogott el, hogy két nap múlva bevégzem. Hát nem lenne ironikus pont akkor kipurcannom, amikor végre találkozhatok az öcsémmel? A halál gondolatára Cameron felé fordítottam a fejem. Közelebb feküdtünk egymáshoz, mint eddig. Szemei szinte világítottak a sötétben, ahogy az eget bámulta.
– Hogyan halt meg az édesanyád? – hangomra alig láthatóan, de összerezzent. Oldalra fordította a fejét és egyenesen a szemeimbe nézett. Néma válaszomat kereste, hogy miért is kérdezem. Nem valószínű, hogy le tudta olvasni arcomról, mindenesetre nem tartotta magában.
– Elfheim volt a tündérek fővárosa, évezredek óta ott élt a királyi pár, Lisannát pedig ennek a városnak az északi szélére száműzték egy kisebb faluba. Akárcsak Selvius birodalma, a tündéreké is egymásra épült. Volt egy bizonyos határ melynek az egyik oldalán a tündérek, a másikon pedig az emberek éltek. A hátulütője mindennek csak az volt, hogy erről a határról az emberek mit sem tudtak – Cameron feje alá emelte karjait, így tökéletes rálátásom nyílt a hónaljára, mely valamilyen fensőbb erő miatt vonzotta a tekintetem. Minden izom onnan futott, legalábbis úgy tűnt.
– Ahogy a halandók fejlődtek és terjeszkedtek, egyre közelebb kerültek ehhez a határhoz. A tündérek viszont annyira lenézték őket, hogy nem vették észre az intő jeleket. Mint a villám egy derűs napon, úgy ütötte fel a fejét a káosz. A tündérek óvatlanok voltak, és nem éreztek veszélyt egy csapat tinédzser felől, akik táborozni léptem az erdőnkbe – nagyot nyeltem – Az ilyen alkalmakkor persze az alkohol is előkerül és az embereket kifordítja önmagukból. Nem urai a cselekedeteiknek, ezzel magyarázták a tüzet, mely hirtelen lobbant fel, és mivel részegek voltak fel sem figyeltek rá, míg késő nem lett – Cameron hangja bánatot sugárzott úgy, hogy ő észre sem vette – A tűz megállíthatatlanul pusztította a fákat és elérte a falvakat.
– Köztük anyukádét is.
– Úgy hallottam, bent rekedt a kunyhójában, mire oda értek már csak hamu volt belőle – megtört sóhaj szakadt ki tüdejéből – Hiába képesek a tündérek a mágiára, nem fékezhetnek meg minden bajt. Ez az eset eszükbe juttatta ezt. Selvius pedig kihasználta a helyzetet. Az elfeknek még esélyük sem volt rendezni a soraikat, amikor a szörnyek támadtak.
– Úgy meséled, mintha ott lettél volna – akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá.
– Mert ott voltam. A tűzről csak később értesültem, mindaddig azt hittem a goblinok állnak mögötte. Az ilyen vészhelyzetekben minden egységet bevetnek, így a képzés alatt álló tündéreket is. Volt szerencsém végignézni a vérontást. A győzelmünk esélytelen volt. Váratlanul ért minket a támadás, sokkolt minket szeretteink halála. Az evakuálás volt az egyetlen remény, máskülönben mind odavesztünk volna. Azok között voltam, akik a kimenekítéssel foglalkoztak. Így találkoztam először Griannal. Mivel fontos személynek számítottam, a tündérkirály maga mellett akart tudni. Ott bizonyítottam be, milyen fából is faragtak, ahogyan Camil is. A goblinok nem tudták felvenni velünk a harcot, az evakuálás sikeres volt. Ezután jött a hír Lisannáról. Grian üdvözlése egy jobb-horog volt.
– Nem csak azért utál téged, mert száműzték az édesanyátokat, vagy mert nagyobb a hatalmad, mint neki.
– Ha nem száműzik Lisannát, akkor nem kerül tűz közelbe, és még ma is élne.
– Nem a te hibád – fogtam meg kezét.
– Tudom, de ettől függetlenül teljes mértékben megértem Grian érzéseit.
Még mielőtt kettőt szólhattam volna, Cameron magához húzott, fejemet a mellkasához vonta, keze a derekamat melegítette.
– Jó éjszakát, tökmag.
– Jó éjt, szöszi – de mindketten tudtuk, hogy még hosszú percekig nem hunyjuk le a szemeinket.
*
Egyre izgatottabb lettem a közeledő találka miatt. Végre újra láthatom az öcsém. Emellett pedig lezúzhatok pár goblint. Viszont belső rémeim nem hagytak megfeledkezni a tényről, hogy meg fogok halni, de ha valamilyen csoda folytán mégsem jön össze, mindenféleképpen el kell szakadnom Camerontól. Két külön világ vagyunk. Talán ha én is félvér lennék, elfogadnának, de nem vagyok az. Ezen hiába gondolkodom, nem tudok változtatni. Ugyanazon agyalhattunk, mert Cameron megkérdezte:
– Mindennek a végén, mit teszel majd?
– Fogalmam sincs – sóhajtottam fel miközben ráléptem egy kavicsra – Mit tehetnék?
– Az öcséd a druida. Szükségünk van rá.
– Tudom – közönyösen léptem el Cameron mellett.
– Azt mondtad, nem bízol bennünk. Még most is így van? – a fiú gyengéd érintésével karomon állított meg. Erősítsd meg a szívedet, April.
– Ha arra vagy kíváncsi, bízom e benned, igen – néztem szemeibe – Tudom, hogy minden tőled telhetőt megteszel az öcsém védelmében. Tudom, mekkora kötelességtudat munkál benned a szerencsétlen múltad ellenére. És a többiekben is bízom, de ez nem elég – fordítottam neki újfent hátat.
– Miért nem?
– Magamról is tudom, hogy mindenre hajlandó vagyok Kevinért. Nem tudom, mit műveltek vele a goblinok. Szörnyű bevallani, de nem tudom mit képes elviselni. Kettőnk közül, mindig is ő volt az érzékenyebb.
– Azt mondod, Kevintől függ? – kérdésére nagy levegőt vettem és vissza néztem rá.
– Ha Kevinnek túl sok ez az egész, bizton állíthatom, hogy az utadban leszek. Nem fogom tétlenül nézni, ahogy visszarángatják egy rémálomba.
Cameron szólásra nyitotta a száját, én pedig lélekben már felkészültem a vitára. De az elf fiú szó nélkül, megértően biccentett, majd tovább ment. Nagyot nyeltem. Szinte már reméltem, hogy nem érem meg azt a percet, amikor szembe kell fordulnom vele. Vajon mit tenne meg kötelességből? És én mi mindenre lennék hajlandó a testvéremért?
*
A fák kérge egyre szürkébb lett, a levelek egyre fakóbbak, sehol sem láttam virágot, még az égbolt is szürkévé vált. Azt hittem, esni fog, de minden csendes maradt, a nap viszont elbújt a felhők fölött. Rimánkodtam, hogy kisüssön, mert nehézkessé vált a levegővétel ebben a fakó és egyhangú környezetben. Aztán rám tört a hányinger… Az egyik fa alatt egy test feküdt. A fehér bőr szinte világított a szürkeségben, ahogyan a szúrt seb is vörösben fürdött. Egy lány!
– Maradj – szólt rám Cameron, amikor a test felé léptem – Ő egy Kelpie. Egy vizitündér.
Mivel nem sietett a lényhez, sötét teremtmény lehetett ez a „kelpi”.
Cameron füleinek a hegye meg-megrándult – ami nagyon aranyos volt –, tudtam, hogy hallgatózik. És komor arcából ítélve talált is valamit.
– Mi az?
– Valaki harcol, arra – mutatott maga elé, de persze én nem láttam és nem hallottam semmit.
– Valaki a csapatunkból? – csillant fel előttem a remény.
– Ki más szállna szembe a sötétséggel? – mosolygott rám – De azért legyünk óvatosak – tette hozzá.
Úgy 20 percnyi gyaloglás után én is hallottam a fém csendülését és… nem csal a fülem, ez vízcsobogás?
– Gyertek csak szépségeim – ez Grian hangja volt. Meggyorsítottuk lépteinket.
Varázslatos látvány fogadott, a mai nap fénypontja..mondhatni. Egy kisebb vízeséshez jutottunk. Az egymásba boruló hatalmas sziklák közötti kis résen folyt ki az éltető folyadék egyenesen egy medencébe. A türkizben fénylő vízfelszín hívogatta az embert. A látványba a ziháló Grian rondított bele és az őt körülvevő furcsa szerzetek. Az egyik egy hihetetlenül szőrös lány volt, hatalmas gülüszemekkel. Egyik társa deréktól lefelé fehér ló volt, szürke farokkal. Két másik tűnt átlagos külsejű lánynak, persze természetfelettien szépek voltak, de normális végtagokkal és szőrmérettel rendelkeztek. Aztán kinyújtották ránk nyelvüket, mely legalább ötven centi lehetett. Nem, ezek sem normálisak. Fúj!
Cameron nem tétlenkedett sokáig. Futtában húzta elő fegyvereit és már neki is esett a lótestűnek. Hát akkor gyí-te paci! Kis extra vágáns késeimmel iramodtam én is neki. Egyre jobban élveztem a harcokat. Az egyik hosszú nyelvű csinibaba szúrt ki magának, én pedig álltam elébe. Elugrottam ökle elől, késemmel pedig felszántottam a karját. Sziszegett, mint egy kígyó, éjkék szemeiben gyilkos szándék villant. Hatalmas nyelvével megragadta a csuklómat, a nyála végigfolyt a karomon, és embertelen erővel kapott fel a földről. Egyenesen a kardját hadonászó Cameronnak estem, leterítve a földre. Élveztem is volna a pillanatot, ha nem gyilkos nősténykígyók sziszegtek volna körülöttünk.
– Kiábrándító – mosolygott rám a szöszi, nekem pedig pírba borult az arcom.
Villám gyors karmozdulattal vágtam félbe a nyelvet, mely fejünk felől támadt ránk. Cameron feje mellé esett és még ugrott is párat izgatottan, mielőtt élettelenné dermedt volna. Az elf fiú elkerekedő tekintettel nézte a műsort, én pedig nem tudtam visszatartani a nevetést. Kacarászva szálltam le a nagydarab srácról.
– Ezt látnotok kell! – Grian lelkes hangja kegyetlenül visszarántott a valóságba.
A Kelpie-k ámulva nézték a medencét, melyből egy káprázatosan gyönyörű nő arca emelkedett ki. Tejszőke hajának, mintha sose lett volna vége, ahogy egyre több látszódott belőle. A hófehér gyémántfényű hártya, mely szemei helyén szikrázott véletlenül sem vonta magára annyira a figyelmet, mint meztelen felsőteste. Azta! Hogy a fity-fenébe lehet ekkora…? Feleszmélve néztem a hímekre. Grian természetesen nem zavartatta magát, még a szája is tátva maradt. Megkönnyebbülésemre viszont Cameron tarkóját vakargatva csodálta inkább a fákat. Visszafordultam a természetfeletti nőhöz, szigorúan a mosolygó arcára fókuszálva. Csábosan megnyalta ajkait, de a képen rondított a ketté ágazó nyelve. Újabb fúj!
– A fenébe! Ez egy Naga! – emelte fel ijedten törött lándzsáját Grian. Erre Cameron is visszafordult egy cifra káromkodást megejtve.
Először észre sem vettem a rendellenességet, mígnem a fény bele nem sütött szemeimbe. A nő csípőjétől mindenféle színben pompázó pikkelyek csillogtak. Ahogy a nőstény egyre többet mutatott magából, feltűnt, hogy nincsenek lábai. Jobban mondva alsó része uszonynak tűnt. Legszívesebben megkérdeztem volna, mivel is állunk szemben, de éppen egy parti közepén voltunk. Grian viselkedésének hirtelen változása bőven elegendő volt.
– El bánsz a Kelpie-kkel? – kérdezte tőlem Cameron. Körülnéztem. A vízből egyre több ilyen vizitündér bújt elő, de nem voltak annyira ijesztőek. Ráadásul, ha a szöszi rám bízza őket, ez a Naga nagy falat lehet.
– Bízd ide – mutattam fel hüvelykujjamat „oké”-t jelezve.
– Mégis hogyan akarod legyőzni? – fakadt ki a kissé ideges Grian – A Nagak szinte már istenek! – kijelentésétől nem lettem magabiztosabb.
– De csak szinte – Cameron azonban nem mutatott félelmet.
A csinos lányoknak szenteltem minden figyelmemet és nem volt nehéz erőt gyűjtenem a velük való harchoz. Sosem izgattak igazán a fiúk. Úgy gondoltam, nincs értelme felesleges energiát pazarolni arra, hogy bevágódjunk valakinek, aki észre sem vesz minket. Ráadásul nem éppen az a fajta lány vagyok, akire a mai fiúk vágynának. Szeretem irányításom alatt tartani a dolgokat, és néha túlzásba viszem az őszinteséget. Könnyen megbántok másokat, ráadásul külsőleg sincs semmi, ami magára vonná mások figyelmét. Bizonyos helyzetekben a makacsságom inkább idegesítő tulajdonság, mint szerethető. Szóval nem esett nehezemre irigykednem a körülöttem álló szépségekre. A hamvas bőrükre, a selymesnek tűnő hajukra, a szivárvány színben pompázó szemgolyóikra, és a rúzs nélkül meggypiros ajkaikra. Hát akkor vágjunk bele, csitrik!
Nem vártam meg, míg ők esnek nekem. Azonnal a hozzám legközelebb álló felé suhintottam fegyveremmel. Éppen csak megkarcoltam tökéletes bőrét, mert időben elhajolt, de elvesztette az egyensúlyát és elterült a földön. Gondolkodás nélkül leszúrtam. Jöhet a következő.
Ugyan nem voltam profi késhasználó és nem végeztem éppen precíz munkát, de nem is gondolkodtam érző lény módjára. Úgy vágtam őket, akár a disznókat, hiába volt emberi testük. És nem volt lelkiismeret-furdalásom miatta. Nem tartottam magam kivételes polgárnak, vagy jó embernek. Csak azt tettem, amit mindig. Az ösztöneim vezéreltek és a szívemre hallgattam.
A fiúk csatájából csak hangokat tudtam kiszűrni. A Naga felettébb örömét lelte a harcban, Cameronék ezzel szemben folyamatosan szitkozódtak. Szemem sarkából észrevettem két Kelpie-t, akik velem mit sem törődve inkább királynőjüknek akartak segíteni. A Naga feléjük intett. Valami néma parancs lenne? De a vizitündérek a magasba lendültek, majd onnan a földbe. Nem maradt belőlük több egy pocsolyánál. A Naga nem mondott semmit, de ijedtükben a vizitündérek is ledermedtek.
A csinibabák felé fordultam egy tervvel a fejemben. Hátha beválik… Amint megtámadtam az egyiket, újfent én lettem figyelmük középpontjában. Körém sereglettek, mint a csótányok, én pedig hátráltam mintha fölém kerekedtek volna. Egyszer csak ugyan azt a kézjelet formálták mindannyian. Összekulcsolták kezeiket mutatóujjaik kivételével, melyeket egymáshoz illesztettek. Éreztem, hogy varázsolnak. Egyszeriben feléjük fújt a szél, körülöttük örvénylett, mint egy minitornádó, majd vízcseppek váltak ki belőle. Kinyerik a vizet a levegőből! A cseppek egymáshoz vándoroltak, alakot formáltak, mígnem temérdek kis vizikígyó sziszegett előttem. Folyékony állapotuk ellenére, biztosra vettem, hogy komoly kárt tudnának okozni bennem.
Megfeszítettem izmaimat és az utolsó pillanatban a földre vetettem magam. A vizikígyók elszáguldottak a fejem fölött egyenesen neki a Naganak. A nőstény fogait csattogtatva fordult a Kelpie-k felé, akik kővé váltak egy pillanatra, majd ugyanolyan pocsolyává robbantak szét, mint előző sorstársaik. Minden legyet egy csapással! Ideje segíteni a fiúknak.
Cameron a medence szélén állt fegyvertelenül, szemeit lehunyva kitárt karokkal mormolt valamit. Még az én szemeim is látták a körülötte kavargó mágiát. Ennyire tisztán még a vizitündérekét sem éreztem. De hol van Grian? Nem láttam sehol sem. Talán a vízbe esett, ugrottam a medencébe. A friss víz összecsapott a fejem felett, mélyebb volt mint hittem, de tökéletesen tiszta, így a legalján kívül mindent láttam. Kivéve Griant. Akármerre fordultam, sehol sem volt. Még csak a lándzsáját sem találtam. Azonban megcsodálhattam a Naga csillogó testrészét. Nem uszony volt, hanem egy kígyó vége. Farka éppen csak megmoccant, én pedig megerőltetve magam úsztam oda hozzá.
Őrült vagyok! Azzal az egyik késemet belevágtam a testrészbe. A Naga visítása a vízen keresztül is tökéletesen dobhártyaszaggató volt. A farok felcsapott, vele együtt pedig én is repülhettem szárnyak nélkül. Egészen a nősténykígyó feje fölé kerültem, ahonnan megpillanthattam Griant. A lény markában volt. Szinte hallani véltem a csontjai roppanását az erős szorításban. Cameron szemei felpattantak, pontosan akkor, amikor én zuhanni kezdtem. A sikolyomat visszatartva agyaltam, hogyan is mászhatnék ki ebből a picike csávából, még mielőtt fájdalmasan belecsapódnék a medencébe. Talán itt halok meg?