Szerencse vagy balszerencse, de a Naga nyaka felé közelítettem. Nyeltem egy nagyot visszaszorítva félelmemet, majd megmarkoltam egyetlen késemet. Itt az esély! A goblinkarmot beledöftem a kígyólény nyakhajlatába. Fegyverem végigszánkázott a kulcscsontján, a mellkasán, majd a hasán, ezzel lelassítva a zuhanásomat. Gyors eszmefuttatás után rájöttem, hogy a medence szélére fogok érkezni a temérdek szikladarabra. Remek. Elrugaszkodtam, hogy ezzel is növeljem a távolságot, majd úgy érkeztem, hogy végigguruljak a köves földön. Felnyögtem, amikor megálltam. Banyek! Ez nem volt túl jó ötlet. Felsorolni sem tudnám, hány helyen fájt.
Remegés rázta meg a földet alattam. Azonnal megfeledkeztem a bőrömbe ágyazódó kavicsokról. Felnézve a továbbra is mozdulatlan Cameront láttam, a rémült Griant és az őt szorongató Nagat. A mögöttük levő sziklákból azonban kisebb kövek potyogtak. Tekintetem visszatért Cameronra. A szöszi mosolygott, miközben szemei pislogás nélkül bámulták a sziklákat. Ő csinálta! Nem kellett sok és a kis rés, melyből a víz kifolyt megadta magát és az egész tömb a Nagara esett, aki az egészből semmit sem vett észre. Túlságosan lekötötte az általam ejtett hosszú vágás a felsőtestén.
Nagy levegőt vettem, és tökéletesen felszippantottam a törmelék porát. Köhögőroham tört rám, miközben félszemmel Griant kerestem. Köhögés ütötte meg a fülemet, és a porfelhőben a hang irányába battyogtam. A barna fiú négykézláb bandukolt ki éppen a nőstény kezéből.
– Grian! – odarohantam hozzá és felsegítettem. A por egyre lejjebb szállt. A medence vizét teljesen betemették a sziklák, csak egy kis patakban csordogált a víz alóluk. A Naga után nem maradt más, csak a karja. Szép munka Cameron! A kisebb sérüléseket szenvedett fiúról elfordulva bátyját kezdtem keresni. A pulzusom magasba szökött, amiért nem láttam meg elsőre. Arany hajzuhataga nehogy már most mondja fel a szolgálatot?! Ugye nem temette maga alá őt is a sziklazuhatag?! Menten kiesik a szívem!
– Cameron! – válasz: semmi. Az égvilágon semmi! Újra a nevét kiáltottam.
– Ne óbégass már! – fogta fejét Grian. Pont nem érdekelt.
– Cameron! – újfent semmi válasz. Úgy éreztem, a légcsövemet elzárták és egy baromi nagy tégla nyomja a szívemet.
Köhögés ütötte meg a fülemet – újfent – a törmelék túloldaláról. Mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodtam neki. Cameron éppen feltápászkodott krákogó zihálás közben. Egy kis port nyelt. Kutya baja, sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Mikor felfogta, hogy mellette vagyok és éppen a hátát simogatom szelíden rám mosolygott, majd elernyedt a karjaim közt. Rám nehezedő súlyától én is összecsuklottam.
– Cameron – mantráztam a nevét végigsimítva az arcán. Bőre tűz forró volt!
*
Grian tüzet gyújtott a régimódi eszközökkel, két kővel és pár száraz levéllel. Eközben én vizes borogatást tettem az ájult Cameron forró homlokára a kiszakadt nadrágom egyik darabjával. Ahogy elnéztem az izzadtságban fürdő fiút, rimánkodtam, hogy ne legyen komolyabb baja. Nem mintha tudnám mi is pontosan a baja.
– Az elfek lehetnek betegek? – kérdeztem a barna hajú fiútól, aki éppen a vizes kulacsokat töltötte meg a pataknyi vízzel.
– Nem olyan mértékben, mint az emberek, de lehetnek – bólintott. Arca teljesen érzelemmentes volt. Én ebben a helyzetben beleőrülnék a várakozásba, hisz mégiscsak a testvérem feküdne magas láztól eszméletlenül.
– De Cameron nem beteg.
– Akkor mi a baja?
– Visszaütött rá a saját varázsereje – olyan egyszerűen közölte, mintha ez normális lenne. De nem felejtettem el, amit Cameron mesélt a képességeiről. Ahogy a sziklát megmozgatta, az határozottan elemi mágia volt, amit elmondása szerint csak kis mértékben alkalmazhat. Itt az ok, hogy miért.
– A félvérsége miatt van?
– A halandó vére miatt van – javított ki gúnyosan Grian.
– Mi lesz vele?
– Na ide figyelj – fordult felém mogorván – Fogalmam sincs mik a következményei. Sosem láttam még így varázsolni. Nem tudom pontosan mennyi mágiát bír ki a teste. És biztos nem fogom az összes kérdésedet végighallgatni – azzal fel is állt, csakhogy az ellenkező irányba ment, mint vártam. Cameron táskájába nyúltam.
– Grian – bátyja üres kulacsát nyújtottam felé – Ezt is töltsd meg.
– Látom, egymásra találtatok – húzta el a száját az ifjú herceg – Mindketten szerettek parancsolgatni.
– Az a te tiszted, nem a miénk.
– Elmondta? – kérdésére nem feleltem, csak meglóbáltam a kulacsot. Grian bámult egy ideig, majd féltestvérére nézett. Elejtve egy fintort elindult megtölteni Cameron kulacsát is.
*
Egész éjszaka Cameron mellett voltam. Tápláltam a tüzet és figyeltem a hőmérsékletét. Reggelre lement ugyan a láza, de még mindig nem tért magához. Grian korán felkelt, összepakolt, de mikor táskájával a vállán elém lépett kérdőn néztem fel rá.
– Mennünk kell – közölte rezzenéstelen arccal – Még ma el kell érnünk a Portált.
– Miről beszélsz? – pislogtam nagyokat – Cameron még nem ébredt fel.
– Ha sokáig várakozunk a goblinok hamarabb érnek oda, mint mi és soha többé nem látod viszont az öcsédet.
Lassan álltam fel Cameron mellől egyre fokozódó feszültséggel.
– Én is tisztában vagyok vele Grian, ahogy azzal is, hogy nem hagyhatjuk magára a fivéred.
– Tényleg mindent elmondott mi? – helyezte át egyensúlyát a bal lábára – Megköszönném, ha nem neveznéd így. Gyerünk – azzal sarkon fordult volna, ha meg nem ragadom a földön fekvő fiún átlépve.
– Te megvesztél?! – emeltem fel a hangom – Selvius birodalmában vagyunk, Cameron pedig eszméletlen!
– Az egyetlen druida pedig Selviushoz tart! – Grian szemeiben méreg lobbant.
– Te kis szemét – háborodtam fel még jobban, ahogy rájöttem, mi is a fiú célja – Most, hogy Cameron ideiglenesen kikerült a képből, learathatod a babérokat. Annak a bizonyos Gyülekezetnek, amit emlegettél te írhatod meg a jelentést, mivel Lámiáék sincsenek itt. Ha egyedül viszed haza a druidát, te leszel a tündérek hőse. Megmutathatod, hogy méltó vagy a trónra – hangomból egyre jobban érződött az undor – Még hogy te király? Ne röhögtess!
– Nem tudsz te sem..
– Tudom, hogy Cameron miattad fekszik ott eszméletlenül! – ordítottam rá – Mit sem törődve a saját épségével, védett téged minden erejét latba vetve. Hogy vagy képes hátat fordítani neki, te aljadék?!
– Vigyázz a szádra, halandó! – vicsorogta.
– Szinte már sajnálom a tündéreket, hogy ilyen királyuk lesz – köptem oda, mire elszakadt nála a cérna és tenyere hangosan csattant az arcomon. A pillanatnyi sokktól csak bámultunk egymásra. Én tértem magamhoz hamarabb. Ösztönöktől hajtva ráugrottam, mire a földön kötöttünk ki. Ott ütöttem, ahol értem.
– Állj már le! Idióta! – próbált lelökni magáról, de nem igen sikerült neki.
– Hogy vagy képes tükörbe nézni? – üvöltöttem két ütés között.
– Nem tudsz te rólam semmit – ismételte önmagát.
– Egy görény vagy! – megragadtam a pólója szegélyénél, és a képébe hajoltam – Nem láttam mást, csakhogy szidalmazod a testvéred, miközben ő lenyeli a békát! Nem törődsz az érzéseivel, a fájdalmával, miközben ő tekintettel van a tieidre!
– Szállj le rólam! – valahonnan erőt gyűjtött, mert sikerült lelöknie magáról. Alul kötöttem ki és már arcom elé emeltem a kezem védekezésként ökle elől.
Az ütés azonban félbemaradt. Egy napbarnított kéz ragadta meg Grian csuklóját.
– Meg ne merd ütni – Cameron ezüst tekintete zavarodottan egyben haragosan csillogott.
– Ch – húzta el a száját Grian, és kirántotta kezét a szösziéből – Tégy pórázt a csajodra, fattyú – amint leszállt rólam estem is volna neki újfent, ha Cameron nem fog vissza.
– Elég April – próbált rám parancsolni.
– Tudod, mi számomra a legdühítőbb az egészben? – szuszogtam Grianhoz intézve szavaim – Hogy a bátyád még csak nem is neheztel rád, pedig isten a tanúm, hogy megérdemelnéd – morogtam.
Grian tekintete meglepetésemre Cameronra tévedt és mintha bűntudat csillant volna benne, de marhára nem hatott meg. Durcásan sarkon fordult és elfutott a fák sűrűjébe. Cameron hangosan sóhajtva leengedte a kezét.
– Túl szigorú vagy vele – dőlt hátra kezeire támaszkodva.
– Te pedig túl elnéző!
Az arcom hihetetlenül égett a pofontól, és biztosan bepirosodott, mert az elf fiú le sem vette róla a tekintetét.
– Miért mindig az arcod? – motyogta maga elé, miközben egyik kezét felemelve hozzá érintette tenyerét a bőrömhöz. Érintésétől bizseregni kezdtem. Arckifejezése teljesen ellágyult, ahogy simogatott. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Tekintete az enyémbe fúródott. Nem éreztem a levegő áramlását, nem hallottam a kis patak csobogását. Megfeledkeztem mindenről. Csakis forró érintését éreztem és a szeretetteljes ezüstje melengetett.
*
Cameron megkereste az öccsét, és amint megtalálta, folytattunk utunkat. Legszívesebben pihenésre ösztökéltem volna a szöszit, de nem volt vesztegetni való időnk. Szinte már karnyújtásnyira voltunk Kevintől. Az volt a sanda gyanúm, hogy a végkifejlet közeledtével egyre esélyesebb a halálom.
Grian és én gyilkos szemeket meresztettünk a másikra, amin Cameron csak a fejét rázta lemondóan. Én kérek elnézést, hogy nem bírom elviselni a hálátlan hercegeket! A nap folyamán csak egyszer álltunk meg, délután tájt bekapni valamit a csata előtt. Cameron biztosra vette, hogy a Portálnál nyüzsögnek majd a goblinok, valószínűleg a Barghest is ott vár majd minket, aki nem kis sebet ejtett Camilon. A gondolatára megakadt a torkomon egy falat. A nedves bőrű rusnyaságokkal még csak-csak elbánok, de egy hatalmas farkas éles karmokkal és gyilkos szándékkal egészen más tészta.
Miközben a Botól kapott növényekből falatoztam, mozgásra lettem figyelmes szemem sarkából. Éppen ekkor szólalt meg Cameron is:
– Azt hiszem, az egy pók, tökmag.
Életemben nem sikoltottam még ekkorát. Felpattantam és mint egy hisztis csitri pattogva kaptam le a bundát magamról, és a földhöz csaptam. Nem eresztett a gondolat, hogy azok a szőrös kis lábak rajtam szánkáznak. Brr… Kirázott a hideg.
Haragos tekintettel villámokat szórtam a hasát fogó Cameronra.
– Ez… elké..pesz..tő volt – nyögte ki nagy nehezen – Csináld még egyszer – törölte le kicsorduló könnyeit.
Felmutattam középső ujjamat. Ettől függetlenül átragadt rám a jókedve. Legalábbis, amíg nem láttam meg Grian elképedt fejét. Úgy nézte fivérét, mintha még sosem látta volna nevetni. Amint észrevette, hogy figyelem felhúzta az orrát és elfordult.
– Pontosan mikor is találkoztál először Griannal? – rendesen megleptem Cameront, mert azonnal alább hagyott a jókedve és ráncba szaladt a homloka.
– Hogy mikor halt meg az anyám? – visszakérdezése nyomán rosszul is éreztem magam. Nem akartam újfent felnyitni a régi sebeket.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy…várj csak. Te nem a nevén nevezted az édesanyád – esett le a tantusz. Cameron rám mosolygott, közvetlenül elém állt és meg fogta a kezem. Olyan volt mintha ösztönösen cselekedett volna, mintha nem is lenne tudatában, hogy a hüvelykujjával éppen köröket rajzol a kézfejemre.
– Miután beszélgettünk kicsit gondolkodtam. Hihetetlenül tisztelem és szeretem az anyámat. Neki köszönhetem a legszebb emlékeket. Viszont ahogy nőttem és egyre jobban beszippantottak a tündérek elvárásai, megfeledkeztem róla. Azoknak akartam megfelelni, akik nem fogadtak el, és elfelejtettem Lisa..az Anyám hűségét hozzám és Grianhoz.
– Igen? – vártam, hogy folytassa, mert olyan bambán nézett rám, mintha nekem kéne elmondanom helyette.
– Nos, igen – köszörülte meg a torkát – Szóval első lépés ként bármit is mondanak, soha többé nem hívom Lisannának az Anyámat. Hű leszek az emlékéhez – Cameron szemei szinte túlcsordultak az érzelmektől. Láttam benne a kínt, az önvádat és a szeretetet. Legszívesebben felsírtam volna helyette is, de erőt vettem magamon és átöleltem. Erősen ölelt vissza, válla felett pedig megláttam a dermedt Griant. A herceg smaragd szemei könnybe lábadtak, ajkait fájdalmasan szorította össze, álla pedig remegett, amiért visszafojtotta az érzelmeit. Kinyújtottam felé a kezem, de ő feleszmélt és elfutott..megint.