Angyal az úton 68 rész: Rideg elutasítás

Most ott állt és nézte a lányt, aki elmélyülten figyelte a szomszédos asztalnál ülőket. Igaziból még sose nézte meg úgy, mint most, hidegvérrel, teljes nyugalommal. Eddig, ha találkoztak mindig érzelmi viharban élt, felfokozott tudatállapotban, semmit se valóságosan reagált le. Sára is úgy élt a képzeletében, mint egy alakváltó, aki néha gonosz lidérc néha jóságos tündér. Így jelent meg az álmaiban is, volt, amikor hideg verítékben úszott, ha lidércként ráült a lelkére, gyűlölte őt, de volt mikor pont az ellenkezőjét testesítette meg, jóságosan fogta a kezét, hogy kiviszi abból a sötét világból, ahová került. Illúziók és álmok, amiknek semmi köze a valósághoz, soha nem is lesz, törvényszerűen nem lehet. Ezt a nőt, ha látja, mint most is, újra szenved, mert az emlékeit hozta el magával, amiktől nem kap levegőt, mert úgy érzi, megáll a szíve. Felejteni akar, nem emlékezni!

Sára végre megpillantotta Benjámint. Amikor összetalálkozott a tekintetük, férfi arcán nem látott semmi változást, se meglepetést se érdeklődést. A férfi hanyag testtartással elindult feléje, mikor odaért hozzá, leült vele szemben. Szúrós, hideg pillantással nézte kis ideig, majd szenvtelen hangon megkérdezte:

– Mit keres itt, nincs jobb időtöltése?

Sára számított az elutasító magatartásra, de ez a ridegség mégis nagyon szíven ütötte. Benjámin arca fáradt volt, de már nem azt az összetört sápadt arcot látta, ami a temetés óta megmaradt benne. Látszott a férfin, hogy sok időt töltött szabad levegőn, az arca szél cserzett lett, arcvonásai mélyültek, ami miatt idősebbnek nézett ki. A sötétbarna szemekben nem fedezett fel egy fikarcnyi érdeklődést sem, csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott belőle.

– Volna, éppen jobb dolgom is, el híheti, de úgy gondoltam, jobb személyesen megbeszélni, ami miatt most itt vagyok. Van egy fontos közös ügyünk, amihez kellene az aláírása.

– Ne vicceljen, nekünk közös ügyünk? Milyen aláírásról beszél? Kinek számít egyáltalán, hogy aláírok- e bármit? – húzta gúnyos mosolyra a száját Benjámin.

– A két kislányának gondolom, számít. Végül mégis úgy döntöttem, magamhoz veszem őket, míg innen kikerül… – szedte össze magát Sára és egy szuszra kimondta, miért ül most ott a férfival szemben.

Benjáminon látszott, hogy a válasz meglepte.

– Akkor nem hazugságot írt mikor gondviselőnek adta ki magát? Megmondtam akkor… emlékszik? Hogy továbbiakban felejtsen el bennünket, a gyerekeket is. Ha nem volt elég világos, most elismétlem újból. Szórakoztassa magát valami mással… miért nem tud leállni?

Sára érezte, hogy a sírás kerülgeti, szerencsére erősebbé vált benne a tehetetlenségtől a méreg, felemelte a hangját.

– Megmondaná, miért játssza itt a fejét? De tud ítélkezni, törvénykezni! A gyerekei meg kint vannak életveszélyben, tele vannak bizonytalansággal. Megszöknek, gyújtogatnak, sírnak. Mert nincs, aki odafigyeljen rájuk. Mert az észt osztó apjuk bent csücsül a börtönben! De nagyra van magával, nincs a helyzet magaslatán… talán sohasem volt! Ha ott lett volna, nem hagyja magára a gyerekeit! Milyen apa az ilyen?! Igen, mondta, hogy vége… csak Karola… , akit ha magán múlik, úgy temetnek el, mint egy gazdátlan kutyát… a nyomomban jár szegény nyughatatlan lelke… – halkult el a hangja a mondat végére, és lehajtotta a fejét, remélte, hogy a férfi nem fogta fel az értelmét annak, ami kicsúszott a száján. – Mindegy, nem vártam, hogy a nyakamba borul érte. Az lett, amit vártam, amire számítottam!

– Akkor jól számított. Ennyi? Vagy van még valami? – válaszolt egykedvűen Benjámin és felállt, hogy jelezze a részéről vége a beszélgetésnek.

– Ennyi. Ha megjön a józan esze, le van adva a telefonszámom, még kereshet… – állt fel Sára is az asztal mellől.

Benjámin szótlanul nézte pár pillanatig Sára törékeny alakját, majd ugyanolyan lekezelő hangnemben válaszolt az ajánlatra.

– Nincs min gondolkodnom… Ön az életét nem áldozhatja fel az én tönkrement életem miatt. Külön utakon járunk, megmondtam, emlékszik? Felejtsen el bennünket végre, nincs egymáshoz semmi közünk. Ezt a nagy szociális érzékenységét, ami magában tombol, zúdítsa másra. Ne játssza el itt nekem a megmentőt, nem kérte rá senki. Én biztos nem. A feleségem meg… ő meghalt… és mi attól a perctől nem ismerjük egymást. Értve vagyok?

Álltak egymással szemben az asztal két oldalán. Sára szempilláján megjelent egy könnycsepp, de nem szólt már a férfihoz, nem értette, hogy lehet valaki ilyen könyörtelen. Arra gondolt, talán ő benne van a hiba, talán gyűlöli a személyiségét, ezért látni sem akarja. Benjámin közömbös arccal állta Sára tekintetét, látta, hogy furcsán változik a fény Sára szemében, de nem vette észre a könnyeit. Önmagával volt elfoglalva, nehezen tartotta fent a látszatot, hogy nem örül a lánynak. A lelke mélyén örült neki, mégis arra vágyott, hogy menjen el, legyen rá dühös, utálja meg, csak ne sajnálja! Abból nem kér. – Tűnj már el, az életemből! – sugallta felé gondolatban – Fordulj el, és ne nézz hátra sem!

Az őr Benjámin mellé lépett.

­– Hagyja el a kapcsolattartási helyet, jöjjön!

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Szólj hozzá!