4. rész
IX. TERVEZGETÉS
– A buli után hova mentek nászútra? – kérdezte nagy kíváncsian Rózsa barátnőjét.
– Semmi különleges. Szeretjük a Balcsit, egy hét szállodát fizettek a szüleim, Péter ősei pedig adtak egy kis aprópénzt, jusson egy-egy vacsorára, fagyira, mozira.
– Mondd Rózám! Ti külön élvezitek a lemondást, és, vele együtt a szegénykedést?
– Ezt hogy érted egészen pontosan?
– Nézd! Értelmes emberek elutaznak a világ másik részébe, viszik a fényképezőgépüket, vagy kamerájukat, és megörökítik azt a csodálatos 2-3 hetet, amelyet egy egzotikus ország különleges helyein eltöltöttek. Aztán, hazajövet megmutogatják a családtagjaiknak, szomszédoknak, később az osztálytársaknak és egyéb haveroknak. Jóval később saját gyerekeiknek, öreg korukban pedig megmutatják/levetítik az unokáiknak.
– És, ha nincs az embernek rengeteg pénze egy világkörüli útra?
– Drágám! Azért vannak a bankok, s más, hitelintézetek, hogy kölcsönözzék nektek azt a pár centet, ami az utazáshoz, és annak járulékos költségeihez kell!
– Hogy aztán életünk végéig törlesszünk, mi?
– Ja, drágám, valamit, valamiért! Most képzeld el, mi megmutatjuk majd a sok száz felvételt, sokórányi filmet a különleges ország nem mindennapi embereiről, helyeiről, ételeiről, míg ti levetítitek (ha egyáltalán nem sajnáljátok a pénzt kikölcsönözni egy masinára), ahogy a hotelban eszitek a káposztás kockát, vagy az ingyen-strandon nyaljátok a fagyit. Micsoda történések! Lesz, mit meséljetek az ismerőseiteknek!
– Ne túráztasd a szádat, drágám, mi nem felvágni, hanem magunkat jól érezni akarjuk, ha odáig jutunk. Amúgy hová tervezitek kiruccanásotokat?
– Még nem döntöttük el, illetve még nem tudjuk, Tamás ősei mennyire nyitják ki a bugyellárisukat. Tominak annyi spórolt pénze van, hogy törökbe, vagy Indiába leruccanhassunk, de én legalább Kínáig, de inkább Japánig mennék!
– Az biztos, hogy Japánban nagyon sok újat és szépet láthatnátok! Igazából mire lennétek kíváncsiak? A 30000 éves csiszolt kőeszközökre, kőbaltákra, a Dzsómon-korszak agyagedényeire, vagy inkább a konfucianizmus és a sintoizmusra?
– Most szívatsz engem, drágám? Ki a fenét érdekelnének holmi cserép-töredékek, a vallásban meg az itthoniakban sem ismerem ki magam, nemhogy a messzi országokéiban! Jó távol legyünk, olyan helyre menjünk, ahová nem jut el az átlagember minden nap, és a költségek ismeretében irigykedjenek ránk az ismerőseink! Csak ez számít, minden csak porhintés!
– Sejtettem, de a te szádból hitelesebb! Na, léptem, puszi, aztán talizunk az esküvőnkön!
– Pá, drágám!
X. AZ ESKÜVŐ UTÁN
Elváltak útjaik. Rózsa és Tamás a dolgozók egyhangú életét élte, Róza és Péter pedig bújták a könyveiket. Mivel a kaposvári – és a miskolci egyetem jó messze estek egymástól, a fiatalok csak ritkán tudtak találkozni egymással, s akkor sem Tamásékhoz mentek, örültek, ha egymásra szentelhettek egy-egy napot. Időnként persze, váltottak néhány szót telefonon, küldtek egymásnak egypár sms-t, de személyes találkozásra nem került sor. Azt azonban szilárdan megfogadták, hogy a lányok érettségi találkozójára elmennek, ha törik, ha szakad!
XI. A LÁNYOK ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓJÁN
– Hé, Peti, de jól nézel ki! Hogy vagy öreg barátom? – kérdezte Tamás, miközben meglapogatta annak vállát.
A két nő összepuszilkodott, majd helyet foglaltak az étteremben. Rozi mindjárt a lényegre tért:
– Na, mesélj! Milyen volt az utatok ott, a távolban? De mindenről a legapróbb részletekig szeretnék tudni! Semmi sumákolás, semmi titkolózás! Nos, kezdjük azzal, hogy taxival kimentetek a ferihegyi reptérre. Azután?…
És Rózsa mesélt, mesélt… Időjárásról, névtelen városokról, hegyekről, nevesincs ételekről, tengerparti semmittevésről, a sós vízben való unalmas pancsolásról, kimondhatatlan nevű koktélokról…
Sokat beszélt, de keveset mondott, majd önelégülten fejezte be, semmitmondó beszámolóját:
– Más földi halandó egy évtizedig spórolt volna erre a három hétre!
Tamás pedig elmesélte, mennyi új haverságot kötött kuncsaftjai között, s kit, hogyan vert át fel nem használt, vagy gyári újnak mondott, de bontóból származó, és szépen kiglancolt alkatrészek beépítésével.
Peti ugyan annak a véleményének adott kifejezést, hogy ez egyszerű csalás, márpedig az, bűntett, de válaszként azt kapta, hogy egyesek azt sem tudják, mennyi a zsettájuk, nehogy már ne húzza le ezeket, a taplókat 10-20% erejéig!
Aztán, félórákon keresztül taglalta, hogyan turbózta fel a verdáját, hogy csodájára járnak hét határról, és mi minden célszerszámokat szerzett be, úgy, hogy műhelye most szuper-baró, de jövőre lehet, hogy tetet a tetőre napkollektorokat, nehogy már ezt a rohadt drága gázt fizesse, dolgozzon neki ingyen a nap, úgysincs semmi más dolga fent az égen!
Búcsúzásként még részletesen taglalta a nászútjukat, hátha nem elég hangosan mesélt róla a párja, különös hangsúllyal a thai masszázskultúráról. Végezetül, csak úgy, félvállról megemlítette: jövőre egy óceániai kiruccanás biztosan jót tenne munkában elfáradt, öregedő testének…
A kölcsönös sajnálkozás után (kár, hogy ennyi a munka, az ember meghalni sem ér rá, majd csak összefutunk valahol, a következő érettségi találkozóra feltétlenül eljövünk, stb. stb.) puszi-puszi, aztán, mindenki ment a maga útján.
Útközben azért Petiék jól kivesézték Rózsát: nem tudták felfogni, mi a túróval tölti el az egész napját?
Takarítania, mosnia, stb. nem kell, hiszen, azért van a „nigger” – ahogyan a bejárónőt nevezte. Olvasni továbbra sem szeret, moziba, színházba, koncertre egyedül nem megy, (Tamás viszont megszállottként hajtja a pénzt), a keresztrejtvény fejtéséhez fáradt (hogy miért, senki sem kérdezte), kártyázni nem tud, de amúgy sincsenek barátnői, marad tehát a tévé, mint a kultúra alfája és omegája. Ez neki untig elég, s ha hiányérzete lenne, elmegy vásárolni, fodrászhoz, manikűröshöz, és az ott hallottakon kérődzik otthon, míg férje haza nem megy, s akkor szépen, kiszínezve előadja a hatalmas híreket…
– Én így nem tudnék élni! – fejezte be eszmefuttatását Rozi, majd férjét szerelmesen átkarolva sétáltak a lány szüleihez.
Neki ezzel az évvel be is fejeződött a tanulás, Petinek még egy éve volt hátra az egyetemen. Szabad idejükben moziztak és hirdetéseket böngésztek. Nem nagy kunszt – vallották be töredelmesen egymásnak –, de még mindig hasznosabb időtöltés ez, mint Rózsa egész napi, lázas semmittevése.
XII. A LÁNYOK 2. ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓJA
Rozi nagyon fel volt dobódva, alig várta, hogy találkozzon ismét legrégebbi barátnőjével. Szerette volna elújságolni, hogy nagyon klassz állást kapott a minisztériumban, s noha a kezdő fizetése egyelőre szerény, tisztességesen meg tud élni belőle, sőt, havonta egy keveset félre is tud tenni.
Aztán annyira kikívánkozott belőle, hogy sikerült együtt maradniuk, s oly boldog, mint senki más. Petijének sikerült a doktorátusa, és most kisgyermekekkel foglalkozik a Központi Gyermekklinikán. És volt még egy ásza tarsolyában, de ezt a találkozásuk legvégén akarta előhozni.
Az első csalódás akkor érte, amikor barátnőjét egyedül látta jönni. Előbb arra gondolt, Tominak van még egy kis munkája, és később Rozi után jön. Barátnője csak félvállról dobott egy-egy „Helló”-t a csajok egy részének, akik közül csak kevesen válaszoltak vissza, de azok közül sem kérdezte meg senki, hogy van, mint él…
Hiába, a nagy kivagyiság, az uborkafára való felkapaszkodottak lenéző pillantása, a pénz adta felsőbbrendűség mind-mind adott egy-egy tüskét a szerényebbeknek/szegényeb-beknek. Igazából senkit sem érdekelt, mi van vele, és még kevésbé voltak arra kíváncsiak, hová a rossebbe és hány százezerért ette őt a fene.
Az osztálytársnők nagyobb része amúgy is hiányzott, a múltkori érettségi találkozón még érdeklődésre adott számot, ki ment férjhez, ki, hol lakik, mit csinál a férje, satöbbi.
Nyolc év távlatában a gyenge barátságok megszűntek, ki-ki, tette a dolgát, és beleszürkült a még szürkébb hétköznapokba. Akiknek több gyerekük volt, azok eleve nehezebben mozdultak ki otthonról, de sokan csak azért nem jöttek el, mert vagy elhíztak, vagy valami miatt félresiklott az életük, s erről nem lett volna örömteli beszámolniuk.
Mindenki tudta, hogy ez az osztály sosem volt összetartó, s bár a lányos osztályoktól amúgy sem várt el senki nagy, egymás iránti szolidaritást, ebben a csapatban a falka-szellem legapróbb szikrája is hiányzott.
Ezek után nem volt furcsa, hogy külön ült mindenkitől, és a megmaradt egyetlen barátnőjének is ott, a terem legeldugottabb sarkában foglalt helyet.
Rózát hideg zuhanyként érte a hír, hogy Rózsáék már külön élnek, és nem sokára ki fogják mondani a válást. A miértre barátnője lelkéből felszakadt minden eddigi sérelem, fájdalom, gyűlölet. Reszketett, alig bírta visszatartani könnyeit, amikor feltépte lelki sebeit:
– Hát, gyerekek, egy hülye állat vagyok! – kezdte önmarcangolását. – Hányan, de hányan figyelmeztettek: hagyjam azt a rohadt pénzt, mert meg fogja keseríteni az életemet, de én vak voltam, és abnormális! Éreztem, hogy ezzel a felfuvalkodott hólyaggal nem lehet nekem jövőm, de hiába volt a megérzés, gyáván homokba dugtam fejemet, és azzal áltattam magam, hogy, ha nincs is minden rendjén, de a házasságokban már csak így van: a férj hajt, dolgozik, a másod-rangú feleség pedig kiszolgálja őt, hiszen a feleség jó – vagy rossz léte csakis az urától függ.
– Na, de legalább világot láthattál, jókat ehettél-ihattál, szép tájakat láthattál, egzotikus emberekkel találkozhattál… – próbált meg egy kis lelki fröccsöt adni neki Róza, de ez csak olaj volt a tűzre.
– És mondd! Mit értem azzal, hogy ide-oda repkedtünk? Úgy féltem minden repülőúttól, mint ördög a Bibliától. Az utakat végig hánytam, sokszor alig volt erőm lépni, úgy legyengültem a rengeteg öklendezéstől…
– Miért nem olyan országot választottatok, ahol vasúttal utazhattatok volna? – vágott szavába Péter.
– Jó vicced van! Mintha bármikor, bármiben is megkérdezett volna! Eldöntötte, és kész! Hogy esetleg, csupán illemből érdeklődött volna az én véleményem, vágyam, kívánságom után? Na, ne! Ez még viccnek is rossz! Ő egy önző, mindenkin átgázoló, egocentrikus állat volt, hogy a fene essen bele! És, hogy szállodákban laktunk? Az egyik olyan volt, mint a másik, az italok nem különbek, a kaják pedig – kevés kivételtől eltekintve – ehetetlenek voltak! Se egy töltött káposzta, se egy halászlé, mindennek olyan egyforma mű-íze volt. Még a kávéknak is…
– De legalább van egy halom ruhád, ékszered, talán pénzed is… – próbálkozott be újra Róza.
Barátnője arca elkomorult:
– Pénz? Ameddig együtt voltunk, volt bőven. Szórtam is rendesen! Sokszor magam sem tudom, miért vettem meg sok száz abszolút fölösleges göncöt… Talán ez nyugtatta meg idegbeteg lelkemet, nem tudom, de azt igen, hogy ez egy teljesen fölösleges pótcselekvés volt, aminek értelmét most sem vagyok képes felfogni… Ha előre tudom, mi vár rám, sutyiban nyitottam volna egy titkos számlát, de mire észbe kaptam, már le is nullázta a közös bankszámlánkat, és a saját nevén nyitott egy másikat… Az ékszereimet pedig visszavette, mondván, hogy a bíróságon keresztül úgyis visszakövetelné. De ha nem lenne szerencséje, vannak barátai, akik zsilettpengével szabdalják át a nemkívánatos nő pofikáját… Most mondjátok igaz hitetekre: nem egy folyamatos halál lenne számomra, ha nap, mint nap látnám a sebhelyes arcomat a tükörben? Vigye a rohadt ékszereket, csak engem hagyjon békén! Úgyhogy most se pénz, se posztó…
– De mindezt miért tette? Csak úgy szórakozásból, vagy meg akart téged alázni? Nem értem az egész szitut. Normális ember nem változik meg ennyire! Különösen nem ilyen rövid idő alatt! Vagy bekattant volna? Esetleg drogozott?
– Hol is kezdjem gyerekek? De előbb innék valamit! Enni nem kérek, de úgy szeretnék egy kicsit lebegni az alkohol által. Úgy fáj a lelkem, higgyétek el!…
Péter rendelt neki egy dupla konyakot, maguknak pedig egy üveg bort hozattak. Összecsendültek a poharak. Rózsa egy hajtásra bedobta az italt, s még csak meg sem rázkódott tőle. Péter és Rozi szeme összetalálkozott, s ugyanarra gondoltak: ez már a vég kezdete: sem férj, sem lakás, sem pénz, sem kilátás, sem remény…
– Nos, azzal kezdődött, hogy az előző utunk során, Thaiföldön belehabarodott egy prostiba. Állítólag a fájós vállait masszíroztatni járt oda, mindenesetre az út második felében nekem nagyon kellemetlen csípős-viszketős érzésem volt ott lent, alig tudták a legerősebb antibiotikumokkal kikezelni. Persze, hogy kérdőre vontam, és szemrehányást tettem neki! Mert, hogy megcsalt, az világosabb volt, mint a nap.
– És legalább bocsánatot kért tőled? – kérdezte Péter.
– Ez az állat? – robbant ki Rózsából. – Úgy elvert, hogy hetekig napszemüveget hordtam még a lakásban is, az utcára pedig ki sem mertem lépni. De ez csupán fizikailag fájt, ami az idő múlásával enyhült, de a lelki terrorja egyre elviselhetetlenebb lett. Tudta jól, hogy ezek után már nem szeretem, de azt is, hogy nincs hova mennem, és azt csinálhat velem, amit akar…
– Miért nem mentél vissza a szüleidhez?
– Először büszkeségből. Apám egyértelművé tette, hogy utálja ezt a pojácát – ahogyan ő fogalmazott –, és tűzzel-vassal ellenezte az egybekelésünket. Emlékszel, amikor az esküvőnkön rákérdeztél, miért nem jött el? És arra is, mit hazudtam neked akkor? Nos, most már mindent tudsz. Szóval előbb dacból, később gyávaságból ne mertem felhívni apámat, anyám, szerencsétlen pedig, sosem mert ellent mondani az öregemnek, kapott is volna a pofájára! Persze, amikor már elviselhetetlen lett a helyzetem, kényszerből csak megcsörgettem az öregemet, de bár ne tettem volna! Azt mondta: „Én előre figyelmeztettelek, de te nagyon okosnak tartottad magad! Most legyen eszed megoldani a gondodat! Mégpedig egyedül!” Úgyhogy, kussoltam tovább… Aztán, amikor végre kikristályosodott magam előtt, hogy ez a lapítás semmire sem vezet, hogy a házasságunk menthetetlenül elromlott, s ha tonna aranyat adnának, sem tudnám őt újra szeretni, nos ekkor határoztam el magam a megfelelő lépésre! Elköltöztem tőle, és most albérletben tengődök. – Elfintorodott. – Tudjátok, eddig bejárónőm volt, most én takarítok a közeli bevásárló központban… Kérhetnék még egy italt?
Peti odaintette a felszolgálót, és leadta a rendelést, valamint lemondta a vacsorájukat. Úgy érezte, ennyi gond-baj-bánat után ők sem lennének képesek jóízűen enni.
Rózsa bedobta az újabb dupla konyakot, majd, mint akit kicseréltek, kérdezte:
– Veletek mi van? Arról meséljetek! Én már eleget panaszkodtam, most halljunk valami vidámabb történetet is! Hol laktok, mit dolgoztok, mi a következő, elérendő célotok? Na, hadd halljam!
Peti csak szabódva válaszolt:
– Dolgozgatunk, dolgozgatunk, tesszük a dolgunkat a mindennapi taposómalomban. Rózám eljár a hivatalba (a Minisztériumot meg sem merte említeni), gyengén keres, de száz év múlva talán kap fizetésemelést – jópofáskodott. Én meg tanulok tovább, hogy valamikor meglegyen a szakorvosim. Ez rengeteg időt, és még több pénzt követel, hiszen ezek a kurzusok már saját zsebből finanszírozódnak…
– Rózsám! – szólalt meg Rozi kitörő lelkesedéssel. – Az egyetlen szót érdemlő esemény az, hogy terhes lettem! Már a negyedik hónapban vagyok! – és boldogan nézett férjére, aki kedvesen csak annyit mondott:
– No, sikerült meglepned engem Tündérem! De mire föl volt az eddigi titkolózásod? Miért nem avattál be engem is a kis titkodba?
– Egyrészt biztos akartam lenni a dolgomban. Tudod, hiszen orvos vagy, hogy az első három hónap még nagyon kétesélyes: vagy megfogan a kis élet, vagy kilökődik. De most már száz százalékban megvan, fejlődik, jól érzi magát a kis pocak-lakó, és egyelőre, minden rendben van. Ha nem felejtettem el, itt lesz a ridikülömben az ultrahang-képe! Várjatok!… Megvan! Na, nézzétek! Mintha az ujjacskáját szopná! Hát, nem aranyos! Ha tudni akarjátok, kislány lesz! És, ha nincs ellenedre Petikém, én Rózsának szeretném majd megkereszteltetni, és keresztanyjának már most felkérnélek Rózsám! Na, mit szóltok hozzá?
– Felőlem! – mondta Péter. Én, amúgy sem vagyok elájulva a mai túl modern lánynevektől! Kitty, Geraldina, Skolasztika, meg egyéb fittyfenék! Hová lesznek a Máriák, a Katalinok, az Évákról már ne is beszéljek! De mi van veled Rózsa?
A kérdezett tekintete előbb csak elborult, majd lassan könnyesek lettek szemei. Szája széle megremegett, majd hirtelen kitört belőle a zokogás. Hatalmas erővel, ellenállhatatlanul. Róza gyorsan mellé ült, és vállát átölelve csitítgatta. Hasztalan. A belülről jövő, elementáris, mindent elsöprő, és mindent megtisztító sírást értetlenül szemlélte a házaspár, de sokan kíváncsian néztek feléjük. Péterék hagyták, hadd bőgje ki magát, ennek okát majd elmondja, ha akarja – gondolták.
Aztán a zokogásból csendes sírdogálás, majd hüppögés maradt csupán.
Miután megtörölte szemeit, kérdezés nélkül megszólalt:
– Erről nem akartam még nektek sem szólni, de hogy a helyzet kihozta, nem kerülöm ki ezt a témát: Thaiföldi utunk során – mint említettem –, nemi–betegséget szedtem össze a páromtól. A kezelések előtt derült ki, hogy másfél hónapos terhes voltam. Egészségügyi küretet rendelt a főorvos, hiszen, a kisbabám is megfertőződött. Hogy orvosi műhiba, vagy a gyenge méhem következménye volt-e, nem tudom, de tény, hogy nekem már nem lehet gyerekem. Úgy látszik, engem így sújtott a sors: kapzsi, felfuvalkodott, beképzelt, öntelt voltam, és rajtatok kívül mindenkit lenéztem, aki szerényen élt. Azt hittem, a pénz a minden, és azzal mindent el lehet érni. Most látom, mekkorát tévedtem! Kisbabát, vagy akár szeretetet nem lehet venni, igazából azon kellene csodálkoznom, hogy-hogy kitartottatok mellettem akkor, amikor ilyen kiállhatatlan voltam. Illetve voltunk, hiszen Tamás éppolyan seggfej volt, mint én. Ahelyett, hogy tanultam volna legalább egy valamire való szakmát, itt vagyok egy semmire sem jó érettségivel, nincs egy normális lakásom, alantas munkával csak annyit keresek, hogy elvegetáljak a következő fizetésig, nincs pénzem továbbtanulni, de ha lenne, sem lenne értelme: kinek tanuljak, kinek gyűjtsek? Gondoljátok, hogy sorba állnak a férfiak egy meddő nőért? Vagy csináljak úgy, mintha minden rendben lenne? Ha nem jön a baba, úgyis elhagy a férfi! Nem lesz senkim, akit puszilgathatnék, láthatnám a mosolyát, hallhatnám a nevetését, figyelhetném a fejlődését… Öreg koromra nem lesz senkim, aki a gyógyszereimet odaadná, vagy segítene bármiben is. Egy szó, mint száz, én már csak magányosan fogok meghalni. Megfájdult a fejem. Azt hiszem, haza megyek. Ti még maradjatok! Ha van valami, hívjatok, de én a következő találkozóra már nem jövök. Nem tudnám elviselni a sok boldog anyukát, a magam nyűgével meg senkit sem fogok terhelni. De legalább egy életre megtanultam, mekkora pofont adhat az élet! Na, sziasztok! – ezzel elment. Péterék ekkor még nem gondolták volna, hogy évekig nem fognak hírt hallani felőle…