Répa
(Letérő)
„Az őszinteség veszélyes, de alkalmas fegyver. Amikor nincs jobb ötletem, néha magam is élek vele”
(Jean Anouilh: Beckett, vagy Isten becsülete)
Mint említettük, Bálint Répa anyagi hozzájárulásával vehette meg azt a kis lakást, ahova elmenekülhetett „Egyiptom”–jából. Korábban azt is megtudtuk, hogy Répa volt az, aki 1983–ban Bálintot a Lipótmezőre szállította.
Répa nemcsak barátja volt Bálintnak, hanem nagybátyja, tragikus sorsú édesapjának féltestvére. (Bálint apai nagyapjának, Répa apjának első feleségét a Horthy–korszakban agyonlőtték a fasiszták, amikor a farkasréti temetőben koszorút tett két kommunista mártír, Sallai Endre és Fürst Sándor sírjára. Második feleségétől született Répa, tizenkét évvel első két gyermeke, egy kétpetéjű ikerpár után, akiket öt éves korukban, zsidó származása és földalatti kommunista párt–tevékenysége, állandó üldözöttsége miatt, hogy megóvja őket a veszélyektől, vidékre telepített, nevelőszülőkhöz.) Mivel azonban Bálint kapcsolata legtöbb rokonával hideg vagy ellenséges volt, szívesebben tekintette őt barátjának.
Tizenöt éves volt, amikor megismerkedtek, Répa huszonkilenc. Közös albániai nyaralásuk során egy szobában szállásolta el őket házigazdájuk, Bálint édesapjának ikertestvére, aki az ottani diplomáciai kapcsolatok vezetőjeként Tiranában, egy hatalmas ősflórás kertben, nagy, zeg–zugos villában lakott gyönyörű feleségével és fogadott gyermekükkel, a bájos, háromesztendős Józsikával. (Persze találkoztak néhányszor korábban is, a szórványos családi összejöveteleken. Ám ilyenkor a férfiak leültek ultizni, a nők traccsoltak, a gyermekkel senki sem törődött. Egyedül apai nagyapja foglalkozott vele, aki ilyenkor mindig lovagoltatta Bálintot sovány térdein, amelyeket jobbra–balra ringatott, majd váratlanul szétnyitott, és az ilyen módon szakadékba pottyanó gyermeket vidám felkiáltással, karjaival kapta el.)
A tiranai villában, a nyiladozó értelmű, a szülői házból egy éve kirúgott, és így már önálló életet élő Bálint nagy örömmel fedezte fel magának a fiatal, pezsgő szellemű rokont. (Amikor éppen átöltöztek, mindketten rácsodálkoztak, mennyire hasonlít a testük a másikéhoz.) Mivel Bálint sokat olvasott és gondolkodott, mivel érdekelték a tudományok, főleg a filozófia és a pszichológia – kellemes meglepetést jelentett számára az érettebb gondolkodású Répa, akivel megoszthatta elmélkedéseit. És mivel Répának is tetszett a dolog, egész éjszakákat beszélgettek, vitatkoztak át. Répa közgazdász végzettségű, tehetséges és elismert újságíró volt.
Az együtt töltött két hét alatt összebarátkoztak, és ezután hazaérkezve, itthon is tartották a kapcsolatot. Sőt, amíg meg nem vehette első saját lakását, apai nagyapja pénzéből, a hírhedt nyolcadik kerületben, Bálint gyakran „csövezett” náluk. Annál is inkább, mivel Répa felesége és kislányai (, Bálint unokahúgai) is megszerették a fiút. A nagyobbik kislány ekkor már öt éves volt, és nagyon tetszett neki, hogy Bálint nem változtatja meg a stílusát – mint általában a felnőttek –, amikor egy gyermekkel beszél. Kisebbik unokahúgát pedig nagy örömmel babusgatta, néha anyai engedéllyel megetethette, bepelenkázhatta. Bálint valóban egyenrangú félként gondolt a gyermekekre, sőt, úgy vélte, hogy elméjük tisztább, mint a felnőtteké, és tanulni lehet tőlük.
Répát és Bálintot gondolkodó ember mivoltukon kívül más szálak is összekötötték. Mindketten jól asztaliteniszeztek; és Répáék házában éppenséggel volt is egy ping–pong asztal. Szerették a zenét, és együtt fedezték föl az új hangokat, többek között a magyar rockzenét „forradalmian” megújító Eddát és az „Új hullám” egyik úttörőjét, a Police–t. Az 1980–ban a Rockpalast–on megtartott Police koncertet, amelyet késői időpontban ugyan, de teljes egészében bemutatott a Magyar Televízió, tátott szájjal, gyönyörködve és ámulva nézték–hallgatták együtt, miközben Répa felesége már Maupassant novelláit olvasgatta, a gyermekeik pedig szép csendben aludtak.
Répa a következő években, évtizedekben sokszor segített unokaöccsének. Legtöbbször pénzzel, és néha mentőakcióval is, amikor a fiú szertelenségével bajba sodorta magát.
Egy alkalommal a börtönrácsoktól mentette meg.
Bálinthoz késő este rendőrök jöttek, és bevitték a VIII. kerületi kapitányságra, ahol bedugták a gyűjtőfogdába. Gondolkodni nem tudott a sokktól, de valahogy eszébe jutott Répa. Megkérte élettársát, Mariannt (alias Macika), hogy hívja fel őt. Majd egy tucat bűnözővel összezárva várta a hajnalt. Kora reggel név szerint szólították a fogda lakóit, és csakhamar ő is sorra került. Hatodmagával egy rabomobilba ültették, megbilincselve. Senki sem közölte vele, hogy hova viszik, sem azt, hogy miért. A furgon fél úton lehetett a baracskai börtön felé, amikor az ablakán át meglátott egy világosszürke Trabantot. Répa vezette, és Bálintnak integetve megelőzte őket. Amikor Baracskán a rabokat elvezették, Bálintot félreállították, és azt mondták neki, hogy várjon. Aztán megérkezett Répa, és hívta a fiút, hogy szálljon be az autóba. Elindultak hazafelé. Útközben elmesélte, hogy az ügyeletes börtön–hivatalnok le akarta beszélni arról, hogy megváltsa Bálint büntetését. „Csak nyolc nap, és szabadul!” – érvelt. Répa nem hallgatott rá, és kifizette a négyezer forintos büntetést. Így Bálint szabadon távozhatott. (Ja, és hogy mit követett el? Szabálysértést, amire már nem is emlékezett. Néhány hónappal korábban, a Keleti pályaudvarnál nem volt kedve lemenni az aluljáróba, és szabálytalanul ment át az úttesten. A rendőrök megállították, közölték vele, hogy milyen vétséget követett el, és felírták az adatait. Kapott is egy értesítést, négyezer forint pénzbírságról, amelyet 8 napon belül be kell fizetnie, ellenkező esetben beváltják 8 nap szabadságvesztésre; amit dühösen összegyűrt, és kidobott.)
Ahogy korábban láttuk, Bálint 1983. tavaszán végzett röpködése úgy ért véget, hogy durva kezek és lábak beledöngölték a betonba. Az általa használt egyetlen, de nagyon hatásos tudatmódosítószertől, a mértéktelen szextől bódultan, a végtelennek látszó szabadságból a Lipótmező gyönyörű kastélya acélkarjainak szorosan ölelő fogságába került. Amikor lassan visszatornázta magát a földfelszínre, el kellett gondolkodnia azon a – már első pillantásra is meglepő – tényen, hogy Répa, a mindkettőjük által jól ismert szanatóriumok helyett (, amelyekben ottani „üdülései” alkalmával többször is meglátogatta unokaöccsét), miért vitte Bálintot éppen a Lipótmezőre?
Akadt erre egy kézenfekvő magyarázat, hiszen több évszázados múlttal bír az a nemzetközi hagyomány, hogy a telhetetlen örökösök – ha tehetik – elmegyógyintézetbe dugják, és így tüntetik el azt a személyt, aki az örökség megszerzésében útjukban lehetne. Szerette volna hinni, hogy az egyetlen olyan rokona, aki iránt pozitív érzelmei vannak, nem tenne ilyet. Igaz, hogy addig is meg később is nagyapjától, aki a rendszer létrehozójaként magas pozíciót töltött be, és számos anyagi juttatásban részesült (, persze az erkölcsieken felül) mind Répa, mind elhunyt édesapjának ikertestvére elég sok mindent kicsikart. Lakást, házat a Rózsadombon illetve a Sas hegyen, ilyen autót, olyan nyaralót, a gyerekeknek ezt meg azt, és később, mikor végrendeletet írt, meggyőzték arról, hogy mivel Bálint megbízhatatlan, és – ha éppen van – szórja a pénzt, neki csak egy jelképes összeget, százezer forintot hagyományozzon. “„Ha komoly dologra kell neki pénz, mi ott leszünk, és adunk neki””– mondták.
Eközben Bálint, édesapja halála utáni években kapott a nagyapjától egy százezer forintos mentőövet, amikor szülei kiemelték lába alól a lakását. Ez egy önkormányzati, komfort nélküli szükséglakásra volt elég. Néhány év múlva azonban kapott újabb százezer forintot, amelyből ezt az odút szépen komfortosíttathatta. Aztán évekig kapott – ha éppen megszorult, és kért, ötszáz forintos kölcsönöket. Végül ’90–ben kapott hatvanezer forintot egy lerobbant, de még működő – és mint később, egy durva balesetnél kiderült, már a megvételekor totálkáros – Wartburg kombira. A nagyapjának azt hazudta, hogy vállalkozása beindításához van rá szüksége. Valójában a cél az volt, hogy szinte még gyermek első feleségével végigsátorozzák az országot a házasságot követő egész nyáron. (A dolog pikantériája, hogy a hazugságból „véletlenül” igazság lett, mert Bálint – ha kényszerűségből is, de – vállalkozásba fogott, kb. nulla forint alaptőkével, és ezzel az autóval szállította áruját, minek következtében – egy eredeti ötletét megvalósítva – három hónapon belül milliomos lett. Aztán felelőtlensége folytán két év múlva a milliók ahogy jöttek el is tűntek, csak még sokkal gyorsabban, egyik napról a másikra; és örülhetett, hogy „csak” négyszázezer forint mínusza volt, amikor csődbe jutott.)
„Nem. Ez képtelenség” – tűnődött Bálint. De más magyarázat nem jutott eszébe. Az pedig tény, hogy itt, Magyarországon, ebben az időben sehol sem lehetett jobbam eldugni valakit, aki útban van, és hogy a Lipótmezőn időtlen időkig időző páciensek nagy tömege ilyen okokból tartózkodott ott.
Répának ez az egyetlen tette azonban szembetűnően kilógott a sorból. Évek hosszú során át mindig számíthatott rá, ha túlköltekezett. Sokszor előfordult, hogy „megvett” valamit, aztán kiderült, hogy nincs rá pénze. Sokszor keverte bajba magát átgondolatlan vagy vakmerő tetteivel. Ilyenkor Répa volt az, akire mindig számíthatott, és aki tényleg mindig segített is neki. Egy ízben garázdaság és nyolc napon túli sérülés okozása miatt több éves letöltendő börtönbüntetés várt a fiúra, és itt is Répa volt az, aki közbelépett. Sőt. Ebben az esetben már nem lett volna elég az ő közreműködése, de valamilyen módon rávette az utolsó vérig becsületes nagyapát, hogy tekintélyével lépjen közbe. Elérték a bíróságon, hogy felfüggesztettet kapjon, meg egy év (,akárhányszor meghosszabbítható) rendőri felügyeletet, amely Bálintot rendesen össze is törte . De ez már egy későbbi történet.
Répa valóban szerette őt, szerette az embereket, mindenkit kíváncsian és figyelmesen meghallgatott. Önzetlen volt, és ha beszélgetett valakivel, mindig jobban érdekelte partnere sorsa és mondanivalója, mint a sajátja. Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg Bálint rájött arra, hogy mintha láthatatlan erők kényszerítenék rá, barátja állandóan hazudik, minden ok nélkül, sokszor saját érdekei ellenére is. Nem értette, hiszen életútja meglehetősen „kipárnázott” volt, soha nem kényszerítette erre semmi. Hedonista életet élt, amibe gyönyörű ékszerként illeszkedett altruista hajlama. Ha muszáj volt valami elfogadható magyarázatot találni egyetlen gonosz tette és az összes többi között feszülő ellentmondásra, arra gondolt, hogy minden későbbi cselekedetével el akarta takarni, meg nem történté tenni azt az egyet; és hogy ő, Bálint apjának ikertestvérével ellentétben igyekszik komolyan venni és betartani azt az alapjaiban hamis és manipulatív ígéretet, amelyet édesapjának, Bálint nagyapjának tettek, amikor annak végrendeletéről volt szó.
Ezen kívül, mint a legtöbb gazdag ember, Répa is kapzsi volt. De éles szemmel vizsgálva a dolgokat, mindig tisztán látta a valóságot. Legalábbis a földit. Nem lehetett megtéveszteni, és ő sem akarta megtéveszteni saját magát. És működött benne egy tévedhetetlen igazságérzet és igazságvágy, amelynek a maga részéről eleget óhajtott tenni; és ha úgy gondolta, hogy valakinek jár valami, azt bőkezűen és örömmel megadta neki.
Bálintot nem hagyta nyugodni a kétség, és negyven évvel a történtek után felhívta Répát.
– Szia, Répa! Ne haragudj, hogy evés közben zavarlak…
– Szia, de hát én nem eszem – felelte lágyan, kedvesen nagybátyja.
– Nem. Én eszem.
– Haha – mondta Répa, aki annyira büszke volt a saját humorérzékére, hogy másokét nem volt hajlandó értékelni.
– Szeretnék kérdezni valamit, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem haragszol meg.
– Hogy haragudhatnék meg egy kérdésért? Ha csak nem azt kérdezed, hogy „Mi a fasz van már, te Geci?”.
– Ezek és ehhez hasonló szavak nem fognak szerepelni benne. Akkor megígéred?
– Dehogy ígérem. Előbb mondd, mi a kérdés!
– De azt mondtad, hogy egy kérdésért nem fogsz megharagudni.
– Nem mondtam. Na! Mondod végre? Vagy erről akarsz vitatkozni?
– Jó. De ha nem akarsz, nem kell válaszolnod. Nagyon régen történt. Negyven éve.
– Igen…?
– Egyszer te szállítottál be a Trabantoddal a Lipótmezőre. Még ’83–ban. Tudom, hogy nagyon el voltam szállva. De konkrétan mi történt velem, vagy mit műveltem? És hol szedtél össze, hogy találkoztunk? – Bálint – előre megfontoltan – jó nagy kanyarral indított, hogy elaltassa barátja gyanakvását.
– Hát az tényleg nagyon régen volt. Én már nem emlékszem… Biztos egy lánnyal erőszakoskodtál…
– … én… egy lánnyal erőszakoskodtam? – csodálkozott Bálint, aki akkoriban majdnem minden nőt megkapott, akit akart, sőt sok olyat, akit nem akart…, de elég hamar eszébe jutott, hogy tényleg volt ilyen…
– És te hogy kerültél oda? És egyáltalán: hol történt ez?
– Mondtam már, hogy nem emlékszem – csattant fel Répa. – Én már arra sem emlékszem, hogy akkor Trabantom volt.
– Dehogynem! – mondta Bálint. – Még egy évvel később is azzal a Trabanttal szabadítottál ki a börtönből!
– Akkor sem emlékszem. Ennyi?
– Nem. Igazából arra lennék kíváncsi, hogy miért éppen a Lipótra vittél? Oda nem szoktak csak úgy, az utcáról bevinni valakit…, beutaló nélkül…
– Szerintem éppen ellenkezőleg. Bárkit be lehet oda vinni, bárhonnan.
– Jó, de miért nem a lágyabb üdülőhelyek egyikébe vittél, ahol már korábban is üdültem, és Évával sokszor meg is látogattatok?
– Szerintem nem is én vittelek be, hanem mentővel mentünk.
– Szerintem a mentő a IX. kerületi ügyeletes kórházba vitt volna, mert akkor IX. kerületi lakos voltam.
– Szerintem meg nem.
– És te hívtad a mentőt? Hova? És mellettem ültél a mentőautóban?
Répa hallgatott, mert ehhez a verzióhoz elég sok mindent ki kellett volna találnia.
– És ismerted azt a főorvost, ha jól emlékszem Fehéri Artúrt, akihez bementünk a felvételire.
– Jajj, ne nyaggass már. Mondtam, hogy nem emlékszem.
– Emlékszem, hogy sokat beszélgettetek, amíg én az ablakpárkányokon sétáltam – Bálintnak egyre több részlet jutott eszébe, ahogy felelevenítettek egy olyan témát, amiről soha, senkivel sem beszélt még.
– Hát ha mindenre emlékszel, akkor mit akarsz? Ismerjem be, hogy milyen gonosz vagyok?
– Tudtad te is. Mindenki tudta, hogy milyen volt az a hely akkor. Többen távoztak észrevétlenül, nylonzacskóban, mint zárójelentéssel.
– Én azt nem tudtam, hogy a felvétel után a zárt osztályra fogsz kerülni. És elég súlyos diagnózist is kaptál. A mániás depresszión kívül skizofrénia…
– Skizoaffektív pszichózis. A skizofrénia egészen más, nagyon súlyos betegség.
– Tulajdonképpen mivel akarsz vádolni?! – csattant fel Répa.
– Vádolni? Semmivel. Csak szeretném megtudni, hogy miért a Lipótmezőre vittél.
Ezen a ponton Répa kiesett a szerepéből, amelyről Bálint eddig sohasem gondolta, hogy csak szerep. A szerető, érdeklődő, kedves barát és nagybácsi szerepéből. És durva szavakkal, kiabálva mondta – iróniának álcázva, hogy „… igen, jó, akkor beismerem, hogy én ilyen gonosz vagyok, és el akartalak tüntetni az utamból örökre!”
– Értem. Hát… köszönöm, hogy elmondtad. És tudod milyen nehéz volt kikerülni onnan?
– De neked sikerült. Ez a lényeg.
– De nagyon nehéz volt. Agyongyógyszerezve, pizsamában kellett átmásznom egy jó magas falon, és Vikárhoz mentem, ő segített kiszabadulni, mert az irataimat nem tudtam visszalopni. Beutalt a Völgy utcába.
– Jól van. Örülök, hogy ilyen ügyes voltál – Répa cinizmusba váltott, Bálint pedig úgy tett, mintha nem venné észre. Közben nagyon fájt neki az együttérzés hiánya.
– Mondom, nagyon nehéz volt. És sajnálom, hogy el akartál tüntetni az utadból…
– Dehogy akartalak. Most már egyre nagyobb hülyeségeket mondasz!
– Te mondtad, két perccel ezelőtt – Bálint még mindig csendesen, higgadtan beszélt, mert lelkileg jól felkészült erre a beszélgetésre, bár a kimenetelét nem tudhatta előre. De azt már tudta Répáról, hogy vele, akit könnyű belevinni a kisgyermek szerepébe, gyakran beszél olyan felnőttes tekintéllyel, amellyel ezt hamar el tudja érni. Annyi Rivotrilt vett be félórával előtte, hogy a III. Világháború kitöréséről szóló híreket is nagy lelki békével hallgatta volna.
– Hát te teljesen hülye vagy! Semmi ilyesmit nem mondtam! – kiabált Répa, majd így fejezte be: – Na jó. Akkor további jó étvágyat.
Bálint összetörve, de a sok gyógyszernek köszönhetően, békésen és nyugodtan üldögélt tovább. Néhány perc múlva megcsörrent a telefon. Répa hívta.
– Na szóval mi itt megkonzultáltuk Évával, és a dolog úgy történt, hogy közös barátunknál, G–nél balhéztál, és az anyósa hívott engem segítségül. Valószínűleg a hely közelsége miatt vittelek a Lipótmezőre.
– De a Völgy utcai szanatórium, ahol többször is meglátogattatok, ugyanannyira van onnan! Akkor mégis miért a Lipótmezőre?
Répa most már egy pillant alatt elvesztette a magára kényszerített nyugalmat.
– Mondtam már! Mert gonosz vagyok! – és lecsapta a telefont.
Bálint jegyzeteiben fentiek után zárójelben olvashatók a következők. (A fentebb leírt telefonbeszélgetés előtt törölni akartam ezt a feljegyzést, pontosabban nem is én akartam, hanem Jézus. Este, elalvás előtt azt mondta, „Töröld ki, úgy, hogy el sem olvasod!” Majd hozzátette: „Emlékszel? Azt tanítottam, hogy tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy ők tegyenek veled”. Bálint hajnalban ébredt, odaült a számítógépéhez, és bár fájó szívvel, de minden eszközéről törölte feljegyzését, aztán a kukából is. Felhívta leghűségesebb barátját, a kedves, szelíd és szerény Gódor Jancsit, kevés olyan ismerősinek egyikét, akik a keresztyénséget inkább élték, mint prédikálták.
Elmondta neki, hogy Jézus mit parancsolt, és kérte, hogy ő is mindenhonnan törölje ezt a feljegyzést, amelyet szokás szerint neki is elküldött, hogy ha esetleg minden saját eszközéről eltűnik, mégis meglegyen, és azért is, hogy véleményt mondjon róla. De ebben sem volt békessége. Ezért beszélt Répával. A telefonon feltett kérdés és válasz után azonban több kérdése lett, mint előtte volt. Ha még sohasem beszéltek róla – és sohasem beszéltek róla –, akkor Répa honnan tudta, hogy a zárt osztályra került. És ezzel összefüggésben: vajon miről beszélgettek az állítása szerint számára ismeretlen felvételes főorvossal olyan hosszan, felnőtt nyelven, amit ő maga annyira unalmasnak talált, hogy tulajdonképpen ezért kezdett el az ablakpárkányokon mászkálni. Nagyon el volt szállva, nem mindenre emlékezett. De úgy rémlett neki, hogy vele nem is váltott szót a felvételes főorvos, hanem csak telefonált – Répa távozása után – , és amikor Bálint menni készült, hirtelen megjelent a két combos ápoló, akik aztán felrángatták a legzártabb rész nővérszobájába, jól összeverték, leszedálták, és bedobták a rácsos ágyba. Honnan tudott a diagnózisról? Erről még Bálint sem tudott, úgy tudta, nem készült zárójelentés.
Felhívta Jancsit és megkérdezte tőle, hogy törölte–e már ezt a feljegyzést. Mikor Jancsi szabadkozott, hogy nem volt rá ideje, kérte, hogy küldje vissza neki, és egyúttal megbeszélték az ezzel kapcsolatos kételyeit is.
Újabb szörnyű éjszaka után, amikor magával viaskodott, mert az Úr akarata ellenére mégis megtartotta a feljegyzést, az az ige jutott eszébe, amit szintén az Úr mondott, hogy „…amit ma mondanak a sötétben, a háztetőkről hirdessétek holnap a fényben!”
Biztos volt benne, hogy az ördög játszik vele, ő idéz a Bibliából, az kizárt dolog, hogy Jézus, aki mindent tud a jövőről is, megváltoztatná akaratát. Végiggondolta, mennyire örülne annak, ha az ő egyik ocsmány bűnét, mondjuk éppen egy nővel való erőszakoskodását valaki feljegyezné, és nyilvánosságra hozná – bár a saját jegyzeteit akkor még nem tervezte másokkal megosztani. Végül úgy döntött, hogy meghagyja.)
Ismét a Völgy utcai szanatóriumban (Visszatérő)
„Együtt fogjuk enni erről a meggyfáról a meggyet” (Egy beteg jóslata)
A Völgy utcai szanatórium ( A volt Ruttkai villa),