Négyen ültek fel a vastagtalpú paraszt szánra, János figyelmesen irányította a lovakat mert csak sejtették hol van a hó alatt az út. A lovak nagyokat prüszkölve taposták a kérgesedett tetejű havat.
A tanya előtt leszálltak a szánról, nézelődtek, azonnal felfedezték a sok lábnyomot a hóban. A rendőrök elindultak a ház bejárata felé, kezük végig a pisztolytáskájukon pihent.
A tanya még így hóval betakarva is kimutatta mennyire elhagyatott. A faláról félig lemállott a sártapasz, nagy repedések mutatták, közel az összerogyáshoz. A bejárati ajtót nem kellet kinyitniuk, mikor odaértek az ajtókeretben ott állt egy fáradt szemű fejkendős asszony, két oldalán egy- egy gyerekkel. Ijedt szemekkel nézett az érkezőkre, majd számukra ismeretlen nyelven beszélni kezdett.
–/ Nem lakott itt senki, csak megpihenünk, megyünk tovább, nem jó hely. Betegek a gyerekek. Víz is kéne. /
– Mi a franc ez, ki érti mit hablatyol szegény? – méltatlankodott János.
– Valami arab nyelv. Bevándorlók. Meg kéne tudni, merről jöttek, hányan vannak? – válaszolt Vendel.
– Who are you? – próbálkozott Sára.
Az asszony ingatta a fejét, hogy nem érti, tovább beszélt: /– Hideg van, fázik a család./
– Feleslegesen erőlködik hölgyem, úgyse érti meg, menjünk beljebb!
Az idősebb rendőr félretolta az ajtóból az asszonyt, belépett az épületbe. Odabent legalább tízen tartózkodtak, csak férfiak. Orrfacsaró bűz terjengett körülöttük. Egy rossz dobkályhában lobogva égett a tűz. Nem állt fel egyik sem, nem köszöntötték őket, mint ahogy illett volna. Barátságtalan, fürkésző szemmel figyelték a belépők minden mozdulatát.
– Can someone in English?-
Sára még nem adta fel, érdeklődött tud e valaki angolul? De nem kapott választ. A rendőr intett nekik, hogy ennyi elég volt, ki kell menniük onnan, láttak, amit láttak. Odakint az idősebb rendőr, míg mentek a szán felé, telefonált a járásra.
– Ki kell sürgősen küldeni terepjárókat, mert itt van ellátatlanul egy tucat bevándorló. Úgy tűnik kifogytak az élelemből. Vinni kell őket a befogadó központba.
Mikor felültek a szánra, Sára látta, hogy több férfi kilépett a házból, figyelték merre mennek visszafelé. Rossz érzése lett, meg is osztotta a többiekkel.
– Nem örültek nekünk.
– Nem igazán. Azért is bújnak el, hogy ne kerüljenek menekült szállásra. Nem tűrik a regisztrációt sem. Így arctalanok maradnak.
– De miért?
– Két oka van. Vagy nekünk kell tőlük félni, vagy ők félnek, de nagyon valakiktől.
Mikor visszatértek a tanyára, Sára behívta a két rendőrt és Jánost a házba. Mindnyájan átfáztak, jól esett a benti meleg
– Egy félóra és ideér a segítség – nyugtatta meg a társaságot Vendel a falubeli rendőr.
– Ki tuggya kik ezek, sokan vannak – válaszolt helyeslően János –, az is lehet, hogy üldözött keresztények. Akkor jobban el kéne fogadni őket. De mi van, ha mégse azok?
– Nem készültünk fel rájuk, azt hittük kóborló cigányok vagy hajléktalanok. Mi nem tudjuk megoldani a helyzetet, elszállítják őket védett helyre, itt meg nyugalom lesz újra. Nézz ki Zoli, van e odaát mozgás!
Zoli a fiatal rendőr kiment a tanyaház elé, onnan figyelt a túloldalra. Nem látott semmi mocorgást, visszament kávézni a többiekhez. Mikor kézbe kapta a gőzölgő italt kisétált vele újra nézelődni. De nem sokáig jártatta a szemét, ment vissza a házba
– Elindultak!
– Hogy- hogy elindultak?
– Mennek át a mezőn, libasorba a város felé.
Kimentek mindnyájan, hogy szemügyre vegyék mit látott Zoli. Tényleg úgy volt, ahogy a fiatal rendőr állította, a tanyából elindultak egymás nyomába lépkedve az emberek a város felé. Csak egy mozgó fekete csíkot láttak a hófehér tájban, mégis észrevették, hogy nincs köztük mind a két gyerek.
– Valami nincs rendben, nem látom az egyik gyereket, meg az asszonyt. Csak nem ott hagyták őket?
– Meglehet. Ha nem tartoznak össze, nem védelmezik sem a nőt, sem a gyerekeket.
A bekötő út felől elért hozzájuk a két terepjáró hangja.
– Hamar ide értek! – nyugtázta Vendel.
– Annyira elkeserítő ez az egész! – Sára hitetlenkedve nézett Vendelre – Ezek az emberek százezrével útra keltek, elindultak a fejlett Nyugat felé, Európa szívébe, hogy menedéket találjanak a háború elől. Mi meg nem segítünk rajtuk, begyűjtjük őket, úgy kezeljük mindet, mintha leprások lennének. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Mégse tudunk szeretetet adni. Hova jutottunk?
– Ne háborogjon! Van igazságtartalma, amit mond, meg nincs is. Aki menedékért folyamodik egyenes úton, az kap oltalmat. De, aki a kertek alatt bujkál, azt mi is úgy fogadjuk, hogy kéretlen vendég. Egyszerű, nem? – nézett vissza rá komoly arccal Vendel.
– Logikus. Mégis… ha az ártatlan gyerekekre gondolok, mégsem logikus.
– Van egy történet az elgázolt kígyóról és az emberről, aki hazavitte és meggyógyította a kígyót.
– Hogy jön ez ide?
– Csak úgy, hogy mikor egészségesen szabadon akarta engedni, a kígyó megmarta. Az ember felkiáltott – Meggyógyítottalak, ez a hála? – a kígyó visszasziszegte – Mindig tudtad, hogy kígyó vagyok! – Mi potenciálisan nem menekülteket látunk azokban, akik kertek alatt, fedett arccal beszivárognak az országunkba, hanem gazdasági bevándorlókat, és terroristákat. Az utóbbiaknak az a dicsőség, ha minél több keresztényt megölnek. Mérges kígyók lepik el Európát.
– De a gyerekek és a nők?
– Sajnáljuk őket, de míg nem ismerjük meg igazán kik ők, addig ők is kígyók.
– Hallottam az európai terrortámadásokról, a fokozódó feszültségről. Értem, hogy miről beszél, de egy anyáról egy gyermekről, egy összetartozó kétségbeesett családról nem lehet azt állítani, hogy terroristák. Miről beszél? Menekülnek, mert mentik az életüket. Mi meg…
– Akkor tud arról is, mit mondott a karácsonyi misén a pápa?
– Nem hallgattam.
– Szerinte, lehet ez volt a keresztények utolsó karácsonya. De ha nem is lesz igaza, tény, hogy elkezdődött egy újabb keresztényüldözés a világunkban.
– Sok az ellentmondás a pápa megnyilvánulásaiban. Nem igazán védi a keresztényeket, úgy gondolom új vallásrend van kialakulóban. Egyáltalán nem lenne baj, ha megszűnne a vallási fanatizmus.
A két terepjáró közben megérkezett, a falubeli rendőrök siettek eléjük. Kis idő múlva elindultak az elhagyott tanya felé. János nem ment velük, ott álldogált kint a letaposott hóban. Sára bement a családhoz.
– Mi történt odaát? – kérdezték tőle türelmetlenül a bent lévők.
– Olyan menekültek ezek is, mint akiket idejövet láttunk az úton. Páran beköltöztek a tanyába. De nem érezték magukat biztonságban mióta felfedeztük őket, elhagyták a tanyát. Átmentek még egyszer megnézni a rendőrök, hogy minden rendben van e. János szerint a csapatot képtelenség utolérni, túl nagy a hó az utakon. Azok meg nem is az úton haladnak, toronyiránt gyalogolnak a város felé. Maradjatok bent, míg el nem mennek az autók a tanyaudvarról! – figyelmeztette a kisebbeket.
Nem volt gond a bennmaradással, kint csikorgatta a fogát a hideg, még a két kuvasz se törődött a nagy jövés – menéssel, bebújtak a tornác legvédettebb sarkába.
Sára kiment Jánoshoz, aki Flórival beszélgetett a lóistálló ajtajában.
– Hideg van.
– Hideg. De rosszabb, ha felmelegszek. Megvárom, hogy visszajöjjenek.
– Nem jó korban élünk – sóhajtott fel Sára – Tele lett félelemmel ez a világ.
– Nem kell félni, így is, úgyis meghalunk, előbb utóbb.
– Igaz. De jobb lenne könnyű szívvel élni, nem félni semmitől.
– A sorsunkat nem lehet átírni – mondta bölcsen a falubeli – mindenkinek köze van ehhez, hogy ide jutott az emberiség. Lezüllesztettük a világunkat, nincs becsülete már semminek.
– Nagy okosság János bá’, van, akit csak üldöz az élet. Én mán csak tudom! – folytatta a társalgást bölcselkedve Flóri.
– Gyerek vagy még Flóri ehhez, ne magadból indulj ki. Ez, amit itt látsz most, ez világpolitika