IV. rész “Anita, Anita, Anita”
Tündérhegy
Egy darabig ágya szélén ült, aztán amikor kifáradt benne, visszafeküdt olvasni. Úgy gondolta, hogy talán a legvidítóbb olvasmány Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regénye lehet. Úgyhogy ezt olvasta, de néhány napja már csak ugyanazt az oldalt. Aki nem ismeri közelebbről a kies Szibériában nyaraló halálraítélt foglyok élményekben gazdag életét, ebből a könyvből ízelítőt kaphat belőle. Közben babrálta a függönyt, és néha eszébe jutott, hogy kb. két nappal ezelőttre szól a beutaló, amelyet Vikár doktor úrtól a Tündérhegyre kapott, a létező legelitebb szanatóriumba, ahol még sohasem járt.
Bőröndje üresen állt a szoba közepén, ahol már akkora rendetlenség uralkodott, hogy nagyon könnyű volt valamit elveszteni, de nagyon nehéz megtalálni.
Lakásában körültekintve eszébe jutott régi barátja, Barta Gyuri, aki legutóbbi ittjártakor leült az egyik ósdi, salak–szín kárpitozású székre, majd ugyanazzal a mozdulattal felpattant róla. Bálint a szoba bútorzatát a kerület („nyócker”) közeli utcáiról hordta fel. Olyan darabokat, amelyeket a nála valamivel kevésbé szegény honfitársai dobáltak ki, és az utak közepén vagy járdáin tündököltek. „Ez a „lakberendezés” csak polgárpukkasztás, ugye?”– kérdezte Gyuri mosolyogva. „Talán ülj inkább oda!”– mutatott Bálint egy másik darabra ugyanabból a garnitúrából. Gyuri megtette. „Ó, igazi felüdülés!” – mondta. „Ez máshol szúr”
A rendőrök kora hajnalban – mint fél éve minden nap – már meglátogatták. Megint kopogtak, hiába kérte, sőt könyörgött, hogy csöngessenek. Egyszer még azt is elmagyarázta, hogy miért. Olvasgatta a Barta Gyuri által hozott Bibliát, és mindig az a rész jutott eszébe, amelyben Jézus kopogtat az ajtón, és ha behívod, veled vacsorázik. Bálint ugyan meggyőződéses ateista volt, de félt ettől a bizonyos Jézustól. Macskái már önellátók voltak, testi szükségleteik kielégítéséhez nem szorultak a gazdi segítségére.
Valahogy mégis összeszedte magát, meg válogatás nélkül néhány holmit a kupacokból, amíg tele nem lett a bőrönd, és levánszorgott a buszmegállóba. Valahogy bejutott Tündérhegyre, valakikkel beszélgetett, valaki a szép, négyágyas (,nem kórházi ágyas!) kis szűk szobájába kísérte, és elmondta neki a másnapi programot, felhívva rá a figyelmét, hogy ez ki van téve a faliújságra is. Aztán távozott a… szóval az alkalmazott… itt fehér köpenyt senki sem viselt, tehát csak valószínűsíthető, hogy egy nővér, illetve nemét tekintve fivér volt. Bálint megköszönte a tájékoztatást, amiből egyetlen szó sem kerülte volna el a figyelmét, ha lett volna figyelme – bár a hálája nem volt hallható. Végre lefekhetett a – pillanatnyilag üres – szobában. Nagyon kimerítette a másfél órás autóbuszút. Meg hogy itt, ebben a kúria–szerű, pompás épületben egy csomó kedves emberrel beszélgetett rövid idő alatt, csak nem tudta, hogy miről. Az isteni gondviselés következtében ágya az ablak mellett volt, így folytathatta a függöny babrálását, kezében a bőröndjébe az egyetlen szándékosan bejutott tárggyal, Dosztojevszkij feljegyzéseivel a holtak házából, amely már hiányzott volna neki a függöny babrálása közben.
Másnap délfelé a tegnapi kedves fivér látogatta meg. Bálint ismét egyedül volt a szobában, és a változatosság kedvéért az ágyán feküdt, és a függönyt babrálta. Közben el–elnézte a decemberi ködben meztelenül álló fákat – a kilátás is nagyszerű volt, a régen nemesi kúriaként használt épület a János–hegy gerincére épült –, és a bágyadt napkorongot, amely igyekezett valamilyen személyiségéhez méltó tevékenységet kifejteni.
A fivér részletesen elmondta, hogy eddig milyen kötelező programokat mulasztott el, és lelkére kötötte, hogy a következőn jelenjen meg. Bálint a hangsúlyokból érezte, hogy valamilyen feddésben részesül, és továbbra is az ablakon kifelé bámulva, hangerejét maximalizálva egy „Bocsánat!”–ot rebegett. A fivér hátralépett egyet, mert Bálint túlméretezte a hangerőt, így amit mondott rekedt kiáltásként hangzott. A szanatórium alkalmazottja tovább beszélt, és Bálint gyönyörködve hallgatta szép baritonját, aztán amikor hosszabb csend állt be – úgy gondolva, hogy a beszéd nyilván véget ért, egy jobban eltalált hangerejű „Köszönöm”–mel válaszolt.
Bejött Bányai, kedves, bajuszos szobatársa, aki elvesztette feleségét, és padló alá került a gyásztól. Csendesen bemutatkozott a felé forduló Bálintnak, aztán kiment.
Bejött Emil, az intézmény legfiatalabb (, talán tizenhat éves) lakója, pizsamában; élénken vitatkozva egy nem látható vitapartnerrel. Ő volt az egyetlen, akinek a személyzet szó nélkül elnézte, hogy pizsamában megy le az ebédlőbe, és az ottani tevékenységét – aminek a táplálkozás volt a legkevésbé feltűnő része – jó félórával azután is folytatja, hogy a többi páciens elhagyja a termet.
Később egyik felöltözése alkalmával Bálint azt is megtudta, hogy miért. A művelethez szükség volt egy kötélidegzetű alkalmazottra, aki türelmesen igyekszik irányítani a kb. másfél órás folyamatot, és közben válaszol Emil újabb és újabb kérdéseire. A srác beszéde ráadásul nehezen érthető volt, mert irgalmatlanul hadart.
Amikor bejött a szobában lévő kis mosdót célozta meg, de közben vetett egy pillantást a még mindig a nemrég távozott Bányai után nézve, félkönyéken feküdt, arccal Emil irányában, és elhadart egy üdvözlést. Bálint eleinte némi érdeklődéssel, majd egyre ingerültebben figyelte szobatársa tevékenységét. A fiú kinyitotta a csapot, majd villámgyorsan elzárta. Ezt ismételgette, néha megpróbálta hófehér kézfejét a csap alá tenni, aztán hirtelen visszahúzta.
– Mosd már meg végre a kezed! – csattant fel Bálint.
– Nem lehet. Rossz ütemben nyitottam meg a csapot – felelt a fiú, egy pillanatra sem hagyva fel próbálkozásaival.
– Hogy mi van? – kérdezte Bálint.
– Rossz ütemben nyitottam meg a csapot, rossz ütemben nyitottam meg a csapot, rossz ütemben…
– Oké! Csak dugulj már el!
Emil ijedten összerezzent a goromba hangra, és szerencsétlenül álldogált a mosdó előtt. Bálint megsajnálta.
– Jól van, csinálj, amit akarsz! – mondta valamivel szelídebben, és újra az ablak felé fordult, beletörődve a változtathatatlanba, és visszatérve saját tevékenységéhez.
Emilhez gyakran jöttek be látogatóba gyermekük kényszerneurózisa miatti csüggedtségüket nehezen leplező, szerető szülei. Ugyanazt tették vele, mint a szanatórium legtürelmesebb alkalmazottai: próbáltak vele végigvinni egy–egy mások számára nagyon egyszerű rutin–tevékenységet.
A szanatóriumban töltött ötödik napján Bálint egyedül tartózkodott szobájukban, de nem a saját ágyán, hanem azon, amelynek egyelőre nem volt tulajdonosa. Hátán feküdt, és kíváncsian várta a halált. Tíz napja nem volt széklete, pedig a szanatóriumban már az összes létező hashajtót és a beöntést is kipróbálták a probléma megoldására. Valahol azt olvasta, hogy ha a bélsár nem tud távozni a szervezetből, a belek megrepednek, és ha ilyen módon a salakanyag a vérbe kerül, az azonnali halált okoz. Bálint ateista volt, és az volt a meggyőződése, hogy a halál után nincs öntudat vagy túlvilág, a lélek, mint az élő test részeként létező valami megsemmisül, és a sejtek feloszlásán kívül már semmi más nem történik. A félelmet, mint érzést ekkor még csak barátai elbeszéléséből ismerte, és ugyanolyan megfoghatatlan volt számára, mint azok számára, hogy létezik ember, aki ezt nem élte még át. Húszévesen legkedvesebb szenvedélye a tapasztalatgyűjtés volt. Úgy gondolta, most majd szerez egy érdekes, utolsó tapasztalatot. Ezen járt az esze, miközben kínok között, mozdulatlanul feküdt az idegen ágyon. Aztán váratlanul mégis a félelem volt a következő tapasztalata, nem a halál. Ezzel együtt eszébe jutott egy ima, mert Gyuri, aki a megtérését követő években hozta neki a Bibliákat, és beszélt neki saját lelki tapasztalatairól, megtanította neki a „Miatyánkot”. Bálint arra gondolt, hogy próbaképpen elmondja ezt a hatalmas „nemlétezőnek”. Ezzel visszatért nyugalma, mert ráébredt, hogy így egyszerre két „utolsó” tapasztalata lesz. Milyen a halál, és hogy létezik–e az a valaki vagy valami, akinek ezek az imában elmondott szavak szólnak? Félhangosan elmondta ezeket a szavakat, miközben a szemközti ablakon át a ködös, decemberi tájat nézte. Különös módon a napkorong, vagy az, amit az imént még annak gondolt, elmozdult helyéről, és anélkül, hogy nagyobbá vált volna bejött hozzá az ablakon keresztül. Miközben ezt figyelte, a testével két dolog történt egyszerre. Egy nagyon kellemes – eltűntek a fájdalmai, és egy kellemetlen: a rengeteg felgyülemlett bélsár szervezetéből távozva betöltötte a nadrágját és bemocskolta. Az agya vadul kattogott. Lehet, hogy ez válasz attól a valakitől vagy valamitől az előbb kimondott szavakra? Isten? Akkor van Isten? Létezik? Néhány percig félre kellett tennie dilemmáját, amíg azon ügyködött, hogy levegye magáról bemocskolt ruháit, letörölgesse és lemossa saját magáról a rákenődött bélsarat és a még mindig kicsomagolatlanul álló bőröndjéből – amelyben törölköző sajnos nem volt – elővegyen valami ruhadarabot, amivel szárazra törölheti testét.
Ahelyett azonban, hogy a történteken rágódjon, kilépett a szobából, és az épület hatalmas társalgójában találta magát. Egy dohányzóasztal körül a kanapén és fotelokban ülő sorstársai között élénk diskurzus folyt. Bálintot odavitték a lábai, leült közéjük – amit a társaság teljesen természetesnek vett. Olyan embereket ismert meg, akik közül ketten később közeli barátai lettek, és meghatározó szerepet játszottak életében. Eleinte csak érdeklődéssel hallgatta őket. De mivel valamilyen a létezést érintő filozófiai kérdés volt a téma, hamarosan bekapcsolódott a beszélgetésbe, és elmesélte azt, amit éppen az imént élt át. Amíg beszélt, valami nagyon furcsa dolgot érzett, amelyek sehogy sem függtek össze azzal, amit mondott. Két lány is leült közéjük. Anna és Mariann. Bálintban felébredt a ragadozó, de – még mielőtt eldöntötte volna, melyik nőstényt tekintse prédának, – valami arra késztette, hogy felálljon, és elmenjen közülük.
Ahogy visszatért a szobájába olyan élményben volt része, mint egy vaknak, aki visszanyeri a látását. Az ablak mellett egy nagyon rendetlen ágyat látott, egy borítójával fölfelé néző nyitott könyvvel – a sajátját – mellette egy telepakolt bőrönddel. Ahogy ezek a tárgyak felidézték az állapotot, amelyben – tán kevesebb, mint egy órája – otthagyta őket, ráébredt, hogy a benne rekedt salakanyagon kívül még valamitől megszabadult: a depressziójától. Ez volt tehát az a furcsaság, amit már kint a társalgóban is észlelt magán, csak még nem tudta nevén nevezni.