Tojás, Jorgosz, Piroska és a többiek
„Bámult, mint a templom egere”
(Ősz Ferenc: Archimedes a Rubrikán)
Bálint az ágya szélén üldögélt lehorgasztott fejjel. Sokat aludt, és miután elvégezte szervezetének vízvezetékével kapcsolatos ügyeit, visszabújt az ágyba. Vágyott arra, hogy visszaalhasson, de csak forgolódott, egyre jobban fázott a meleg takaró alatt, végül kidobta őt az ágy, meg az agyában rajzó tennivalók lökdösése. Nem szívesen vette tudomásul, hogy elkezdődik egy újabb reménytelen nap. Barátja, Fóris Petár kopogott, aztán – mivel válasz nem jött – bement a szobába, és megszólította a lehorgasztott fej felső részét.
– Én tudok neked munkát – mondta.
– Klassz – felelte Bálint a ronda perzsaszőnyegnek.
– De – ugye – most nem csak egy bejegyzést akarsz a munkakönyvedbe?
– Nem. Tényleg dolgozni akarok – válaszolt Bálint, kevés meggyőződéssel.
– Jó. A bátyámnak van egy alpinista kőműves brigádja. Ha komolyan gondolod, beajánllak hozzá. De csak akkor!
Petár – a rá jellemző remek pszichológiai érzékkel – úgy tett, mintha nem venné észre Bálint beborult állapotát. Sőt, még az is lehet, hogy mélyebbre látott, és tudta, hogy ott még van erő barátjában, csak felszínre kell hozni.
– Rendben – mondta Bálint, mert már beletörődött, hogy nem alhat tovább. Valamit muszáj csinálnia, és tökéletesen mindegy volt számára, hogy mit. Csak abba nem gondolt bele, hogy valójában mi is lehet ez az alpinista kőművesség. Miután az első gimnáziumából kirúgták, sokszor dolgozott már kőművesekkel, az pedig valahogy nem járta meg az agyát, hogy már egy sámlin állva is tériszonya van.
Felrángatott magára valami munka–ruhának kinevezett ócska holmit, megetette Lucát és kölykeit, és elindult a Köztársaság térre, a környék kutyásainak egyik legkedveltebb találkahelyére. Itt találkozott Tojással, aki hatalmas szürke dán dogját sétáltatta. Még jóképű, borostás, izompacsirta öccsénél is feltűnőbb jelenség volt. Nála egy fejjel magasabb, testes, komor, de szeretetteljes arcú, sajátos humorú, lassított felvételhez hasonló mozgású és beszédű, megfontoltsága és fura komolysága miatt koránál jóval idősebbnek látszó srác volt. Megkérte Bálintot, kísérje őt haza, hogy a kutyáját letehesse. Megcsókolta gyönyörű, és láthatóan Tojást rajongásig szerető, csinos feleségét és kisfiát, aztán együtt indultak el dolgozni. Ő volt a főnök. Útközben megkérdezte Bálintot, hogy végzett–e már kőműves munkát. Lassú, különös, megfontoltságot sugalló beszédével lenyűgözte leendő új munkatársát. Bálintot eleinte zavarta, hogy Tojás, oszlopszerű lábain, hatalmas lépteivel is úgy halad, mintha benevezett volna egy lassúsági versenyre, és olyan lassan beszél, hogy hallgatója már régen tudja mondandójának következő részét, mire valóban elhangzik. Kérdezett még néhány dolgot, amelyekre válaszolva Bálint azon kapta magát, hogy meglepő dolgokat tud meg önmagáról.
Lementek egy pincehelyiségbe, ahol már három fiatal srác öltözködött, s amikor elkészültek, elővették reggelijüket. A társaság nagyon bizalomkeltő volt; értelmes fiatalok, nem az az alkoholista, életunt egymást is csak kényszerűségből elviselő csapat, amilyet más kőműves brigádoknál tapasztalt. Látták, hogy Bálint nem hozott magával ennivalót, és kérdés nélkül adtak neki egy darab finom házi kolbászt és kenyeret.
„Szükséged lesz a kalóriákra” mondta egy zöldpaprikát felé nyújtva Jorgosz, aki néhány évvel idősebb volt társainál. Ő volt a csapatban a legalacsonyabb, de termete mégis robosztusnak tűnt. Testépítést gyakorolt, és minden tagja a duzzadó izmoktól kétszer olyan vastag volt, mint másoké. Fekete hajú, kedves, élénk, vidám, laza fiú. És tényleg görög volt, és tényleg Jorgosznak hívták. Piroska még alig nőtt ki a kamaszkorból, legalábbis erről árulkodtak vékony, kajla végtagjai. Meg sem kellett kérdezni, hogy fiú létére vajon miért hívják Piroskának, mert vörös haja szinte világított a pince félhomályában. A harmadik, szintén tinédzsernek tűnő sráctól viszont nem merte megkérdezni, miért szólítják „Elmész”–nek.
Az oldott hangulatban, a jókedvű fiatal srácok között Bálint megfeledkezett élete teljes csődjéről, és maga is feloldódott. Az is jólesett neki, hogy a többiek részéről feltételek nélküli befogadást tapasztalt, amihez nekik elég volt ehhez annyi, hogy Tojás felvette maguk közé. Bálint már ekkor megsejtette, hogy egy különleges, összetartó és szeretetteljes, a külvilág értékmentességétől nagyon különböző közegbe került. Mint később kiderült, ennek fő oka az volt, hogy itt a munkatársak kezében volt egymás élete. Dolgozott már máskor is kőművesek segédmunkásaként, de néhány hét alatt mindig kiutálták maguk közül. Részben azért, mert nem ivott, részben azért, mert nem káromkodott, de talán leginkább azért, mert szeretett dolgozni – ha már ott volt. Itt senki sem ivott, viszont mindenki sportolt. Jorgosz, mint már említettük gyúrt, és emiatt néha előfordult, hogy egy–egy napon egy üres vödröt sem tudott megemelni, mert előző napi edzésén meggondolatlanul belenyomott egy 180 kilós súlyba. Piroskát és Elmész először Tojás vitte el magával karatézni, de azóta már egy másik egyesülethez csatlakoztak, és kümite–versenyeken vettek részt. Tojás évek óta ugyanannál a volt világbajnok sotokán edzőhöz járt, amit – őt látva – senki sem tippelt volna meg. Lehet, hogy még csecsemőkorában sem tett egyetlen gyors mozdulatot sem… de erre a furcsaságra hamarosan fény derült.
Szóval jó hangulatban belaktak, és mindenki megragadott egy–egy kötelet, vödröt, fánglit, és fürgén, élénk beszélgetés közepette elindultak fölfelé a pincéből. Bálint is részt vett a társalgásban. Ekkor még meg sem fordult a fejében, hogy a kötél vajon mire való. Teljesen megfeledkezett a depressziójáról, és alig várta, hogy elkezdődjön a kemény munka. Egy lerobbant, háromemeletes nyolcadik kerületi bérházhoz érkeztek. Igazából azt fölösleges hozzátenni, hogy „lerobbant”, mert a nyolcadik kerületben ekkoriban – az egy Tisztviselőtelepen kívül – minden ház lerobbant volt. A lerobbantság volt a nyolcadik kerületi házak eposzian állandó jelzője – ha valaki egy nyolcadik kerületi házról beszélt, akkor honfitársa egy második világháború bombatalálataival díszített, kívül a végtelenségig lepusztult, belül, hogy ne rogyjon alázatos térdeire, a körfolyosóinál ideiglenesen véglegesen aládúcolt épületet látott maga előtt, lehányt lépcsőkkel, amelyeken a hányás volt talán a legesztétikusabb, és legkevésbé büdös, a folyosókon nyüzsgő cigánygyerekekkel, és egymással felszabadultan ordítozó édes szüleikkel. (Az édesanyák ölében legalább egy rongyokba bugyolált csecsemővel, akiket félálomban kókadozó uruk kísért, egy szál alsónadrágban, mivel a napok többségében nappal nem–igen ébredtek fel. Ami nem csoda, mivel az éjszakákat hangos mulatozással, vagy külső megnyilvánulásaiban ettől alig különböző, a gyakori halálesetek alkalmával számukra kötelező „virrasztalással” töltöttek. Nappal fehér bőrszínű ember alig találtatott ezekben a házakban, mert ők nappal – azt túlzás lenne állítani, hogy dolgoztak, mindenesetre – a munkahelyükön voltak, és a többség szokásaival ellentétben éjszaka próbáltak volna aludni.)
Bálintot elragadta a lelkesedés. Munka, jó csapat, és már a második emeleten jártak fölfelé mentükben, amikor elkezdett csodálkozni, aztán rájönni, hogy tulajdonképpen min is csodálkozik. „Hova a fenébe megyünk?” a tetőn fogunk építkezni?
Aztán végre megkérdezte Tojást.
„Muszáj fölmennünk, ember! Lentről nem tudunk belógni” Bálint összeesküvést szimatolt. „Mi az, hogy belógni?”– kérdezte. A srácok kuncogtak. „Hát a falakat javítjuk. Fentről lefelé. Másképp hogy lehetne szerinted?” Bálint egyre biztosabb volt benne, hogy árulás van a dologban. „Péter nem mondta?” „Mit?” Hogy alpinista kőműves brigád vagyunk” Bálint nagy levegőt vett. Ezek szerint… ő, akinek egy sámliról lenézve is tériszonya van… „Nem. Ezt nem említette” „Gond?”– kérdezte Tojás. „Mondd meg, ha félsz!”
„Á, dehogy!”– mondta Bálint bizonytalanul. És igazat mondott. Amit érzett arra nem a félelem volt a jó szó, inkább a rettegés – de úgy érezte, hogy ez nem illene bele abba a képbe, amit a szimpatikus fiúk eddig kialakítottak róla, és nem akarta szánt szándékkal elrontani a véleményüket saját magáról. Tojás tartott egy kiselőadást a biztonsági előkészületekről, a kötelek teherbírásáról, magáról a munkamenetről. Bálint már attól szédült, hogy látta maga előtt, amiket Tojás mondott. Az ő soron következő feladata az lett volna, hogy a tűzfal tetején, kb 25–30 méteres magasságban ráüljön egy keskeny deszkára, és a karabinerrel, az egyikkel, fokozatosan, félméterenként lejjebb ereszkedve előkészítse a falat a javításhoz, majd ha leér a föld színére, feljöhet a lépcsőkön, és másfél méterrel odébb folytassa ugyanezt. Nehezen uralkodva térdei remegésén odament a tűzfal széléhez, lehasalt, és lenézett az irdatlan szakadékba, de Tojás megfogta a kezét, és visszahívta. „Gyere vissza, félsz!” Bálint most már nem tagadta. Részben örült, hogy megmenekült az irdatlan mélység szörnyű látványától, részben sajnálta, hogy elvesztette a munkáját meg a jó csapatot, még mielőtt elkezdődött volna a munka. De Tojás a veséjébe látott, és azt mondta. „Ne aggódj, van más munka. Ha akarsz, lemehetsz Jorgoszhoz keverni nekünk az anyagot, de ha ezt bírod, jobb lenne, ha fennmaradnál, és húznád fel a teli vödröket, meg leeresztenéd az üreseket” Bálint csak most vette észre, hogy Jorgosz nem jött velük. Lent állt egy nagy talicskánál, és maltert kevert. „Ő miért nem jött fel?”– kérdezte Tojást. „Nem szeretne”– mondta Tojás a tőle megszokott igen nagy tapintattal. „Én veletek szeretnék maradni!” „Persze, jó, megpróbálhatod” De te is legyél bekötve. Csak hogy szokjad. Egyébként nem figyeltél rám. Mondtam, hogy ne nézz le!”
Bálint szégyenkezett, de a társai részéről semmi lenézést vagy leereszkedést nem tapasztalt. Sőt, örültek, hogy nem nekik kell a vödrökkel bajlódni, ami nehéz és unalmas. Eddig valamelyiküknek mindig el kellett látnia ezt a feladatot. Egyelőre még nem érezte unalmasnak. Igyekezett valahogy megszokni a látványt, hogy a fiúk a tetőn mászkálnak, meg egy szál deszkán üldögélnek egy irdatlanul magas, lepusztult falon lógva. Meg hogy azért mégiscsak muszáj lenézni, amikor Jorgosz felkiabál, hogy „Megy az anyag!”, meg amikor visszaereszti neki az üres vödröt. Lassan így is átvette a srácok jó hangulatát. Tojás – bár ezt nem akarta elhinni – azt mondta, hogy elégedett vele. De – akár a többiek – hamar megtanulta, hogy amit Tojás mondd, azt nyugodtan készpénznek veheti.