János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.
Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.
A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.
Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.
Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.
– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.
– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.
Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:
„Tudom, hogy ez egy nagy a kérés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarja, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem hogy segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.
Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.
Zafirah”
– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.
– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.
Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.
– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.
Mind a hárman elindultak a kis beteghez, Sára kivitte a fürdőszobába lefürdetni. Közben beszélt hozzá, nem érdekelte, hogy nem ért belőle semmit.
– Beteg vagy Amira, sajnos kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz itt iskolába, egy kukkot se értesz a nyelvünkön. Hogy intézzem el, hogy itt maradhass, mert anyád azt írta, itt kell maradnod. Micsoda karácsony. Ennyi bonyodalommal – sóhajtott mikor becsavarta egy nagy törölközőbe a gyereket.
Amira figyelmesen hallgatta, annak ellenére, hogy ő sem értett semmit abból, amit a fedetlen fejű asszony mondott. Emlékeiben ott volt az a pillanat mikor belépett közéjük az elhagyott házba. Nem tudta mi fog történni, nagyon féltette a férfiak haragjától, mert szét volt bontva a haja, és nem volt kendővel eltakarva. Náluk ezért hatalmas büntetés járt. Házon kívül nem lehetett még a pólyás sem, ha nem volt eltakarva a haja. Csak annyit érzett ki Sára hanghordozásából, hogy aggódik valamiért. Milyen bátor pedig. Nem félt a harcosoktól sem, most mégis aggódik. De miért? Talán azért, mert látja, hogy nagyon beteg vagyok – gondolta, míg odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.
Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott és megevett egy- egy almát, narancsot, amit Mónika etetgetett vele, cikkenként adogatta a szájába.
A két kislány vállalta a beteg gondozását mikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját, takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.
– Ez egy jó hely Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.
– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.
– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.