Laposkúszásban jött a hajnal
(Pribék Anitának)
mottó: „Szerelem, szerelem lerobbant autómat”
„, amikor a Föld légkörében megsokasodtak a mélységek,
és a hegyek tetejéről elfogytak a csúcsok,
a kétlábú és a négylábú lények
az elme épületének egyazon istállójába terelődtek,
s a retinán már csak egyetlen zsúfolt kép módosulgatott,
a tüdőbolyhokról eliramlott a maradék levegő és
elfogyott a sóhaj a számból,
amikor már félig vakon tapogatóztam
a megvilágosodás mindent, egymást is elhomályosító
hideg fehérségű fénypászmáiban,
amikor már jobb volt vízszintesen,
és a párhuzamos vonalak is távolodtak egymástól
a távolság függvényében,
amikor úgy éreztem, hogy létem az időben
már csak lassú zuhanás;
a teljes kiábrándultság, elidegenedés és befelé fordulás
apró, de mindent betöltő félelmekből épült gránit–burkán
áthatolva ért hozzám,
elhitetve velem, hogy képes összekötni bennem a múltat
a jövővel, hogy mégiscsak lehet értelemcsöppeket és
céláramlatokat keresni a képtelen rendetlenség eseményzuhatagában,
hogy érdemes kinyitni a szemem, akkor is, ha fáj, és sóhajtani,
akkor is, ha nem hallja senki, és észrevenni azokat a lényeket,
akik igazságtalanul sínylődnek az elme szűk karámjában –
mert legalább egy valaki van, akihez semmi sem köthet hozzá,
és akitől semmi sem választhat el, mert most már egy másik
naprendszer leghidegebb bolygólyán sem fázhatnék,
s nem lehetnék többé egyedül”
ELTE BTK, 1986. nyarán. A hatalmas egyetemi előadóteremben mély csend honol. A diákok lépcsőzetesen magasodó padsorokban helyezkednek el, mint egy színházban. Elképesztően sokan vannak: kb. háromszázan. Hatvanszoros túljelentkezés (!). Magyar irodalom–nyelvészet szakra felvételiznek, amelyet az egyetem öt fővel tervez elindítani. A mély csendben Bálint újra hallja a rég nem hallott hangot, amely ezt duruzsolja: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk/ palackba zárják a szellemünk”. Halkan, de jól érthetően. És még halkabban azt a másikat, ’melyet még csak egyszer hallott: „Ne félj, csak higgy!”. De most igazán nem ér rá ezekkel foglalkozni. A felvételizőket egy–egy hely választja el egymástól. Így ültették le őket a professzorok, hogy megakadályozzák a puskázást. A Bálinttól egy üres helynyi távolságban küzdő leány a padra hajolva odasúgja neki kérdését: „Mi az a figura etimologica?” Bálint visszasúgja: „Halálnak halálával halsz” Ez ugyan csak egy példa a nyelvi alakzatra, de mindent világossá tesz. Amit viszont Bálint nem tudhat: szavaival együtt a kis gonosz Cupido egy nyílvesszőt is kilőtt, amivel telibe találta bájos sorstársa szívét.
Három óra – 51 feladat, köztük sok esszé–kérdés. Utána a professzorok segédei könyörtelenül beszedik a dolgozatokat, és Bálint nem írhatja meg Aranyról és Móriczról a válaszait, akiket – mint kedvenceket – a végére hagyott. Mindenkit kiküldenek.
Bálint, ahogy a többiekkel együtt kint vár a folyosón –, mert majd név szerint fogják őket szólítani a szóbeli vizsgára –, észreveszi, hogy két lány beszélget mellette. Egyikük az, aki az írásbelin mellette ült, és kérdezett valamit. Gyönyörű sötétbarna haja és nagy barna tehénszemei vannak (egy egész picivel talán nagyobbak, mint ahogy a legszexibbek lennének). Tekintete izzik, amikor egy–egy pillanatra ránéz a fiúra. Aztán Bálintot szólítják a tanárok.
A szóbeli vizsgán lenyűgözi őket. Először azokról kérdezik, akiket az írásbelin kihagyott, és kiderül, hogy komoly tudással rendelkezik velük kapcsolatban. Aztán azt mondják neki, hogy beszéljen arról, amiről akar. Rögtönzött kiselőadást tart nekik az abszurdról, (első sorban ennek megteremtőjéről, Boris Vianról, és legnagyobb hazai művelőjéről, Örkény Istvánról) majd kedvenceiről, a posztmodern amerikaiakról, (elsősorban Kurt Vonnegutról,) valamint Noam Chomsky Generatív Grammatikájáról. A két professzor és az egyetemi adjunktusnő hátradőlnek székeiken, és élvezettel hallgatják.
Bálint, ahogy kilép a teremből, meglátja a lányokat, és melléjük telepszik. Bemutatkoznak egymásnak. Kriszti, a másik lány is most felvételizett, a közgazdaságtudományira, és már tudta, hogy fel fogják venni. Ennek örömére rögtönzött házibulit tart, amely tulajdonképpen már javában tart, és amelyre meghívja Bálintot. Anita, Bálint sorstársa, meleg barna szemeivel hol szeretettel simogatja, hol fürkészi a fiú arcát. A vizsgázók közül már csak néhányan ülnek a folyosón. A szobából, ahol a szóbeli vizsga zajlott, kilép egy professzor meg a fiatal szőke adjunktusnő, és megállnak Bálinttal szemben.
– Maga nagyon idevaló – mondják Bálintnak, megállva a kis beszélgető csoport előtt. Az írásbelije csak 29 pontos lett, de mindent meg fogunk tenni, hogy bekerüljön az egyetemre.
A két lány Bálintra néz, aki büszkén hallgatja a dicséretet. Aztán elindulnak. Felszabadultan, nevetgélve, a friss levegőt és a ragyogó nyári napsütést élvezve, gyalog mennek haza. Mármint Krisztáékhoz. Útközben megszomjaznak és betérnek egy presszóba. A fogadásukra érkező pincért megkérdezik, van–e Coca Cola–juk. „Sajnos csak Pepsi” – mondja a pincér. Erre mindhárman szó nélkül hátraarcot csinálnak. Egymásra néznek, és elnevetik magukat. „Igen. Egy karaszhoz* tartozunk” – gondolják. Bálint egy percre elhallgatott, mert ahogy Anitára nézett, eszébe jutott, hogy reggel amikor az egyetem felé indult, nagy ürességgel a szívében arra gondolt: „Bárcsak megismerkedhetnék a felvételin egy szép, fekete hajú lánnyal…bárcsak szerelmes lehetnék”. Mert kedves, szelíd, a fiút rajongásig szerető élettársa iránt semmi ilyesmit nem érzett. (Macika ebben a hónapban apjánál időzött Mongóliában.) Ekkor kezdte sejteni, hogy mi ez a furcsa izgalom és elfogódottság. Jobban szemügyre vette Anitát, és megállapította magában, hogy gyönyörű lány. Mi kell még a szerelemhez? Senki sem tudja.
Dacára titkos gondolatainak, vidáman viccelődtek, amíg gyalog, elég hamar, eljutottak Kriszti angyalföldi lakásáig.
Kriszti szülei a kitűnőre sikerült érettségijét jutalmazták ezzel a háromszobás, Lehel tér közeli, tágas, szép lakással. A nagyszobában már szólt a zene, mert Kriszti, felvételi vizsgája után hazament átöltözni, és közben meghívta néhány barátnőjét és barátját, aztán elugrott az Eltére, hogy minél előbb megtudja, hogy sikerült Anita vizsgája.
„No igen… Kriszti… igaz, hogy a haja csak éppen hogy barna, a szeme pedig zöld, de azért jó csaj…” Ébredt föl Bálintban a nőfaló. Fenekét egy íróasztalnak támasztotta, és a táncoló párokat nézte. „ Ő is szóba jöhet…– morfondírozott…” Nincs barátja, mert akkor már itt lenne…”
Néhány perccel előbb még Anitával táncolt. Nehezen tudott választani, amikor volt rá lehetősége. Ha egy mód lenne rá, nem is választana. Mindkettőt akarná.
Egyszer apai nagyapjával beszélgetett erről, amikor szóba került, hogy miért is jár több lánnyal egy időben. Nagyapja azon az állásponton volt, hogy ez nem helyes, és megpróbálta meggyőzni, hogy választani kell. Bálint nem értett egyet. Azzal érvelt, hogy hogyan válasszon, ha mindkét lány sok vonzó tulajdonsággal bír. Nagyapja azt tanácsolta, hogy ebben az esetben dobjon föl egy pénzdarabot.
Tűnődéseit Anita szakította meg. Ő már választott. Odalépett a fiúhoz, és váratlanul szájon csókolta. Bálint nem gondolkodott tovább. A csók meggyőző és kábító volt. Forradalmat csinált addig langyos testében.
Kézen fogva felfedező útra indultak a lakásban, ahol még egyikük sem járt, és találtak egy félreeső kis szobát. Belülről magukra zárták az ajtót, és egymásnak estek. Anita csak annyit mondott, figyelmeztetésképpen, hogy „Én különleges lány vagyok!” Bálint semmit sem mondott. Az agya elszállt, és boldogan adta át magát az egész lényét betöltő, eddig ismeretlen erejű vágynak. Olyan vehemenciával szeretkeztek, hogy reggelre Bálintnak fájt a lágyéka, és nem tudott normálisan járni. Mert egy pillanat alatt reggel lett. Bálint a kialvatlanságtól, és a hatalmas adag örömhormontól kábán elindult hazafelé. Megint nem sokat beszélgettek. Anita annyit kérdezett, hogy „És te kivel fogsz miattam szakítani?” Előtte elmondta, hogy a fiúja éppen sorkatona, és fél éve nem látta, valahogy kihűlt a kapcsolatuk. „De lehet, hogy lesz értem egy verekedésed Benővel!” Bálint lelassult aggyal, képtelenül a színlelésre elkezdte sorolni, hogy ő kivel fog szakítani. „… az élettársammal, …a menyasszonyommal…a barátnőmmel…” Anita ezt valahogy kibírta röhögés nélkül. Bálint meg akkor még nem volt annyira szerelmes belé, mint később, ezért azt fontolgatta, hogy talán élettársán kívül, aki útban lenne, mert ezt a lányt most azonnal haza akarta vinni, nem fog feltétlenül szakítani mindenki mással . Anita nem szólt, még csak el sem mosolyodott. Sejtette eddig is, hogy kivel akadt dolga, de elszántsága nem ismert határokat.