– Mié
Odakint sietett a család a kinti munkával nem csak a hideg miatt, az esti szürkületet se akarták megvárni, biztonságosabbnak ítélték, ha bent tudnak már lenni a bezárt ajtók mögött.
Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, már amennyire tudta.
– Azt írta az asszony, akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány és visszajönnek. Vagy már kint leselkednek a bokrosban? Ki tudja – meditált Terka mama, mert mégsem tudott a levélen napirendre térni.
– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseiről a sirámait.
Már túl voltak a vacsorán, amikor jelzett Sára telefonja. Először nem akarta fogadni a hívást, végül megunta, mert mindenki felfigyelt és furcsán néztek feléje, miért nem hallja meg a mobil zenéjét. Nem akart magyarázkodni, hogy látja, hogy csak a börtönből hívja a buzgó apa, akivel most semmi kedve sincs beszélgetni. Az egész napja rendkívüli volt, amire minden jellemzőt el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, békés, ünnepi. Mit is mondjon el erről a férfinak, egyáltalán kell neki bármiről beszélnie? Az a pár perc, amit engedélyeztek a beszélgetésre, számára még egy kibővített mondatra se elég, nem beszámolót tartani, méghozzá úgy, hogy meg is értse, és ne értsen félre semmit. Arra gondolt, hogy az egész olyan színpadi, mármint az erőltetett kapcsolat. Protokoll – Helló, jól van? – Köszönöm nagyszerűen! – Mi is, kitűnően! – Mit is mondhatna ezenkívül? Nincs idő, hogy részletekig elmenjen bármilyen témába. Ha meg nincs, minek beszéljen vele? – A francba az egésszel… – és felvette a telefont.
Mikor meghallotta a férfi hangját, mégis megenyhült.
– Mi a gond Sára, feszültnek érzem, vagy tévedek?– hallotta a mély férfihangot a telefonba.
– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak… – szólta el magát Sára, amit azonnal megbánt, mert kimondott egy buta szót, ami csak arra jó a nyelvjárásban, hogy felhívja magára a figyelmet… csak.
– Csak?
– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyába – sóhajtott fel, mert kénytelen volt befejezni az elkezdett mondatát.
– A többiek… azok elmentek?
– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.
– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal, nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni hol bukkannak fel. Féltem magukat.
– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de én is aggódok, itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja soha nem volt ehhez fogható eset még ezen a vidéken, közel van a határ. Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.
– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe Sára.
– Nem kell, már letelik az időm, mondja meg nekik, hogy szeretem őket.
– Jól van. Ha visszamegyünk, kérhetne láthatást, beviszem őket, találkozhat velük személyesen.
– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat, remélem, minél hamarabb láthatom.
– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.
– Nekik is nagyon fogok örülni… köszönöm…
– Akkor most nem fog megbántani ezek szerint?
– Már bocsánatot kértem egyszer. Már teljesen másként érzek… ha magára gondolok. – válaszolt a férfi halkan és gyorsan elbúcsúzott – Akkor találkozunk, de hívom még. Vigyázzon magára! – és letette a telefont.