Idill
Mariann (alias Macika) visszaérkezett Magyarországra. Az egyetem nyári szünidejében egy hónapot töltött Mongóliában, ahol édesapja három évig mérnökként dolgozott. Bálint hozta a szokott undorító formáját: szerelemtől sugárzó élettársát azzal fogadta, hogy megmutatta neki összecsomagolt holmiját, és közölte vele, hogy el kell mennie, mert ő valaki másba szerelmes, és még ki sem hűlt helyére beköltöztette Anitát. Macika arca mélységes fájdalmat fejezett ki, nem tudott szólni, csak fogta a Bálint által összecsomagolt holmiját, és ment. Ő volt Bálint első élettársa, két éven keresztül viselte el a fiú minden hóbortját, az éjszakai írógépkopogástól a hűtlenkedésen át a szeretetlen gúnyolódásig – miközben a szüleitől kapott zsebpénzből éltek –, és két évig reménykedett abban, hogy a fiú majd egyszer viszonozni fogja szerelmét. Bálint éjszaka dolgozott rövid kisprózáin, amelyek annyira absztraktak és szürrealisták voltak, hogy nemcsak Macika, de szinte senki sem értette; verseit pedig, amelyek ekkor már megjelentek a Mozgó Világban is, többnyire hajnalban írta. Ezután – Macika erőteljes buzdításának köszönhetően – napi tíz–tizenkét órában készült arra a magyar irodalom – nyelvészet vizsgára, amelyen aztán Anitát megismerte. Azt, hogy Bálint élettársának választotta, három dologból adódott. Elsőként abból, hogy a fiú kísérletező kedvében ki akarta próbálni ezt a fajta életmódot. Másodszor tartós melankóliája miatt nem volt ereje szakítani a lánnyal, akibe nem volt szerelmes – bár jósága miatt nevezte el „Drága Aranyos Macikának”. Harmadszor teljes idejében készülhetett az egyetemi felvételire, mert a megélhetésre – a lány szüleinek jóvoltából – nem kellett gondolnia.
Anita első szóra jött – persze arról fogalma sem volt, hogy Bálint hogy takarította el elődjét, aki ennek útjában állt.
Kapcsolatuk érzelmi oldala eleinte eléggé egyoldalú volt, mert míg Anitától önfeláldozó szerelmet, és számára addig ismeretlen, mindent elfogadó szeretetet kapott, őt egyelőre csak a lány szépsége nyűgözte le, a szerelemre inkább csak vágyott, csak alig pislákolt benne. Ezt a szeretetet, amely mindeddig ismeretlen volt számára, nem értette, és ahogy egy érettebb barátja korábban megjegyezte: „az volt a baj vele, hogy irracionálisan gondolkodott, és racionálisan érzett”. Kapcsolatuk elején néha csak egy–két hétig bírta elviselni, utána terhes lett számára, és kiadta Anita útját, elkísérte a villamosig, hazaküldte. (A csendes, szűkszavú lány szó nélkül ment is. Talán valamennyire értette is, hogy miről van szó. Bálintnál ugyan három évvel fiatalabb volt, tizenkilenc éves, de érzelmileg érettebb.) Aztán hiányozni kezdett neki, távollétében a szerelem erősödött, a „furcsa új érzés” emléke elhalványodott, és visszarendelte magához. Anita pedig minden kommentár nélkül visszajött. Ez megismétlődött néhányszor, amíg Bálint meg nem tanulta elviselni, hogy valaki ennyire szereti.
Még a legelső együtt töltött héten Benő, Anita első fiúja kimenőt kapott, és Lentiből, ahol sorkatonai szolgálatot teljesített, felutazott Budapestre. Anita találkozót beszélt meg vele, amelyre Bálintot is elhívta. Emlékeztette arra, amit legelső együttlétükkor mondott: „lehet, hogy lesz értem egy verekedésed Benővel”. A Marx téri metróaluljárót választották a találkára. Anita a lépcső alján megállította Bálintot, és azt kérte tőle, hogy ott várjon. Bálint már látta a fiatal, kedves srácot, aki a falnak dőlve várta barátnőjét. Nem sok kétsége lehetett afelől, hogy mi fog történni, hiszen ő is ugyanúgy tudta, mint Anita, hogy az elmúlt fél évben kihűlt a kapcsolatuk. Anita odalépett hozzá, átölelte, megcsókolta, aztán beszélgettek néhány percet. A végén mindketten Bálintra néztek, ezért a fiú elindult feléjük. Anita két lépéssel hátrébb húzódott. Benő fájdalomdúlt arccal nézett első nagy szerelmének új társára.
Bálint – bár harcra készült – érezte, hogy ha most Benő megütné, nem lenne képes visszaütni. Egy nagyon hosszú fél percig csak álltak, egymás szemébe nézve, aztán Benő kezet nyújtott. A két jobb kéz összekapcsolódott, és szinte füstölt a szorítástól. Benő csak annyit mondott: „Vigyázz rá!”; aztán még egyszer Anitára nézett, és sarkon fordult. Amikor már felment a lépcsőn, Anita sírva borult Bálint nyakába. Ez volt az egyetlen alkalom amikor Bálint könnyeket látott a lány szemében.
Bálint – bár valójában nem tervezte, fél éven belül megszakította kapcsolatát minden más lánnyal, akiket szexuális játszótérnek használt. Anita volt életében az első, akivel nem kefélt, hanem szeretkezett, az első, akibe szerelmes volt és úgy közösült.
Ült az íróasztalánál, szemben Anita egy fotelban elaludt zokni–lehúzás közben. Bálint túlcsorduló szeretettel figyelte, pedig hasonló dolgoktól korábban totál kiborult. A lány flegmatikussága tökéletes ellentétben állt Bálint szangvinikus vérmérsékletével. Órákat töltött a fürdőkádban, keresztbe fektetve rajta egy könyvespolcot, hogy fürdés közben olvasni és enni–inni tudjon. Bálintnál korábban az ilyesmi is megnyomta a „piros lámpát”, most csendesen leült az íróasztalához. Azon vette észre magát, hogy azoktól a dolgaitól kezd jobban lángolni a lány iránt érzett szerelme, ami korábban végtelenül bosszantotta. A lány néha engedett egy kis forrót a kádba, amikor a víz már kezdett kihűlni, néha pár percre el is bóbiskolt. Bálintnak volt egy fekete cicája, és nem is tervezték háziállataik gyarapítását. De egyik sétájuk során egy autó alól kölyökmacska segélykiáltásaira lettek figyelmesek, aki apró termetét meghazudtoló, hatalmas hangerővel valósággal bömbölt. Egymásra néztek, és ez elég volt – nem kellett megbeszélniük a teendőket. Gyengéden kiemelték a cicust, és ölükben tartva hazavitték Kormos mellé, aki várakozásaik ellenére kedvesen fogadta. Lefeküdtek a nagy franciaágyra, és Vonnegut Macskabölcsőjét olvasták, mindkettőjük nagy kedvencét, amivel csak annyi volt a hiba, hogy Anita lerágta a körmét, amíg Bálint is a lap aljára érkezett. Közben a kis új jövevény lecövekelt az ággyal szemben, és szakadatlanul bömbölt tovább. Két hétig folytatta, próbára téve gazdáit, hogy ezt is eltűrik–e tőle, aztán egyszercsak váratlanul teljesen abbahagyta, és szinte folyamatos dorombolásra váltott. Ezért elnevezték Bömbének. Először mindkettőjüknek a „Bömbeteg” név jutott eszükbe, de kicsit féltek attól, hogy a pöttöm cirmos macs ezen megsértődhet.
Teltek–múltak a boldog hónapok,Bálinr egyre jobban belezúgott ebbe a lányba, akitől valami olyat kapott, amit addig még senkitől, az anyjátt–apját is beleértve: szeretetet. Nem is egészen értette, hogy mi ez, egyáltalán nem volt képes viszonozni, mert a szíve kemény volt, mint a kő és hideg, mint a jég. Többször is előfordult, hogy megmondta Anitának: nem bírja vele tovább. Kérte, hogy menjen haza. A lány ilyenkor ellenvetés, kérdezés nélkül ment. Bálint kikísérte a villamosmegállóhoz, kézen fogva.
Aztán amikor a hiánya már nagyobb volt, mint az az érzés, hogy valami olyat kap tőle, ami szorongatja, és amivel nem tud mit kezdeni: visszahívta. És ő visszajött, megint egy szó szemrehányás, megjegyzés nélkül. Néhány hónap alatt rájött, hogy rajta kívül nincs hely a szívében más lánynak, és megszakította a többi kapcsolatát, amelyekkel már egyáltalán nem tudott mit kezdeni.
Egy reggel Bálint így szólt kedvesének, aki mindig első értő olvasója és bírálója volt a fiú új műveinek :
– Írtam egy regényt!
– Mutasd meg – mondta Anita – aki tudta, hogy akár mondja, akár nem, úgyis ez a következő lépés.
– Nem tudom megmutatni, mert még itt van bent a fejemben. Ez 1986. októberében történt, és ettől kezdve életük teljesen átalakult. Bálint dolgozott ugyan heti néhány órát az akkoriban friss és népszerű „Képes 7” című hetilap olvasószolgálatában, de ezen kívül minden ébren töltött idejében az íróasztalánál dekkolt, és gőzerővel termelte ki magából ezt a bizonyos regényt, és persze ha leírt egy oldalt, vagy egy felet, Anitának bizony azonnal el kellett olvasnia, és véleményt mondani róla – de ez nem volt ellenére. Az már sokkal inkább, hogy Bálintot szinte semmilyen más programba nem lehetett bevonni. Ettől kezdve ő volt az, aki tartotta a kapcsolatot Bálint és a valóság között, mert a fiú gyakorlatilag beköltözött készülő regénye lapjai közé, és ott élt, rendkívüli izgalomban.
A regény első oldalait elolvasván, Anita első spontán reakciója az volt, hogy „Jé!, neked van humorérzéked”. Ezen Bálintnak máris mélyen el kellett gondolkodnia, és még évekkel később is gondolkozott rajta.