Nem akarta, hogy észrevegye Sára, mennyire felzaklatta azzal, hogy beígérte a személyes találkozót. Azt hitte az utóbbi időben, hogy kipusztult belőle az utolsó szikrája minden érzelemnek, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen erővel lobbant fel benne a tűz. Képtelen volt elfojtani, nem volt hozzá ereje, sem akarata. Az a kijelentése, hogy felkeresi a börtönben, elmegy hozzá személyesen, váratlan mégis annyira vágyott hír volt a számára. Legbelül erre várt rég, látni őt, közel lenni hozzá. Érezni a jelenlétét az illatát. Csodálatos lenne egy ilyen kapcsolat, még ha csak ennyi lenne, látni és elengedni, újra és újra… hogy később várni tudjon rá. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni benne, hogy beteljesedhet egyszer. Hisz álmaiban megjelent az alakja már többször, és mikor a szakadék szélére állt, hogy alávesse magát a sötét mélységbe, nem engedte, hogy megtegye. Megfogta a kezét, és megnyugtatta. Folyton azt súgta, hogy bízzon benne, járjon azon az úton, amin ő jár. De azok csak álmok voltak a fantázia tovább sodort képei. Mikor felriadt belőlük, mindig semmivé foszlottak, és csak a kínzó hiányérzet maradt utánuk.
De ez már nem álomvilág, megjelent az életében, előjött a semmiből váratlanul, hívatlanul, rárúgta a börtön vasrácsait. Eleinte próbált menekülni előle, de Sára nem engedte, nem riadt meg, szembe fordult az akaratával. Vitte a lányait magával, elküldte az elérhetetlennek hitt vágyálmait egy papírdobozban csomagolva karácsonykor. A két kislánya rajzait egy szerető vigyázó családról, elküldte benne a már felégetett fájdalmát, az ecsetet, a festéshez szükséges kellékekkel. Csak egyszerű oknál fogva – ezt írta az üzenetben –, míg festett nagyon jó ember volt és szerethető apa.
Azt akarja, hogy változzon meg, hogy szerethető legyen újból! Mit akar Sára? Lehet csak játszik az érzelmeivel, vagy érez is valamit iránta? Nagyon kegyetlen játékba kezdtek ők ketten! Higgyen az álmaiban? A tanár szerint az álmok megmutatják a jövőt, képesek előre szaladni és átélni a meg nem történteket.
Már nem volt fásult, úgy vibrált minden ideg benne, mint a tó tükre, ha a nyughatatlan hajnali szél fodrozta. Eluralkodott benne a várakozás.
Amikor Benjámin meglátta Elemér élettelen testét, abban a pillanatban ő is átélte a halálfélelmet. Sokat tépelődött később, vajon az öngyilkosság megold- e bármit az életben? Annak, aki ezt a menekülési útvonalat választja, bizonyára igen. Nincs több szenvedés, lelki kín. Vége… sötétség… pont. Csak az élők, akik tovább viszik a földi kínokat, azoknak még nagyobb teher nyomja a vállát. Hurcolják a kínzó lelkiismeretfurdalást egy életen át. –Talán miattam halt meg, nem figyeltem a jeleket, nem tettem érte eleget! – .Úgy gondolta, hogy a halált az erőtlen lélek választja megoldásként, a gyenge lelkű nem képes tűrni a fájdalmat és nem tud vezekelni sem. Ha meg addig bűnös életet élt, összeroppan a bűn terhe alatt. Visszaidézte a tanár szavai: –„Akkor, amikor ki tudod a lelkedből tisztítani a gyűlöletet és a kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!”
Szegény Elemér bizonyára azt hitte, most nagyot cselekedett. Nem gondolt azokra, akik hátra maradtak, a kinti családjára, úgy ahogy ő sem, elfordult tőlük, megtagadta még a létezésüket is. Elbizonytalanodott mikor arra gondolt, hogy nem tud semmit a roma férfiről, ki tudja megmondani teljes bizonysággal, hogy egyáltalán hiányzik e valakinek ez az ember? Ő is csak ámítgatja magát, hogy valakinek fontos, hogy életben van. Mi van, ha az igazság az, hogy felszínes minden elképzelése, és nem hiányzik még a lányainak sem? Képzeleg, és lassan valóságként ítéli meg a vágyait. Soha nem fog beteljesülni semmi belőle… és mi van, ha ez az igazság! Úgy gondolta, hogy elfogadja, ha csak ábránd az egész, segíti túlélni a börtönt. Nem más, csak egy kártyavár, amit építget gondosan, de ha szabadul és kinyílnak előtte az ajtók, az első kinti légáramlat fellöki majd az egészet. Talán nem temeti maga alá, hisz csak hulladékból építette fel a tákolmányt.