Angyal az úton 96. rész: Se pezsgő, se tűzijáték

A börtönben a műterem is puritán volt, mint minden más hely. Egy valamivel mégis különbözött, nagyobb ablakkal rendelkezett, mint a zárkájuk. Ezen is rács volt, de ha kint sütött a nap, vakított a fény a helyiségben. Benjámin ezt a fényáradatot csak hétvégén tudta kiélvezni igazán, hétköznap a mosodai munka után csak másfél órát lehetett ott vacsoraosztásig. A szobrász is hasonló beosztással tartózkodott a helyiségben. Különösebben nem zavarták egymást, nem volt olyan szószátyár, mint a fiatalabb drogos zárkatársa. Mikor első alkalommal belépett a műterem ajtaján csak pár szót váltottak egymással.

– Nagyon szépen dolgozol – dicsérte meg Benjámin a szobrászt, aki egy félig kész női akton dolgozott.

– Dehogy, tévedésben vagy, ugyancsak lassan haladok… itt kezdtem bent a szakmát. Nem tanultam kint a szobrászkodást.

– Miért, kint mit csináltál?

– Éltem – felelt egykedvűen –, nem mindegy?

– Nekem mindegy – hagyta rá Benjámin.

Leült az ablak melletti asztalhoz átnézte milyen lehetősége van, hogy újra kezdje a festést. Sára tényleg ellátta mindennel. Legelső műremeke egy színes krétarajz lett, később szénceruzával dolgozott. Jó volt az a csend, ami körbe vette. A rajzpapíron minden vágyálmát, félelmét ki tudta hozni magából. Szerette a papír illatát, szerette, hogy önkéntelenül, és minden tervezés nélkül alakul ki előtte a semmiből a varázslat. A formák a színek, amik semmitmondóan villantak elő, majd átváltottak mélyebb tónusokban, amiben már ott volt az összes önmagából kivetített kép. Megkönnyebbült míg dolgozott, úgy érezte, mintha a lelkébe minden bentragadt, megkövesedett fájdalom az ujjai hegyén végig kúszna, és aláhullna a hófehér papírlapokra.

Azt vette észre, hogy a szobrász ott áll mögötte.

– Mi a gond barátom?

– Dolgozz csak, nincs semmi gond! De hihetetlen, hogy mennyire benne vagy a szakmában.

– Én? Ugyanúgy vagyok, mint te, itt kezdtem el, csak hogy ne unatkozzak – nevetett fel Benjámin.

– Engem ugyan nem tudsz átvágni haver! Ezt te nem itt tanultad. Lali vagyok, hozott Isten! – nyújtotta szobrász a kezét Benjámin felé.

Lassan, ahogy teltek a napok, egyfajta barátság alakult ki köztük. Azért egyfajta, mert mindketten nagyon tartózkodtak személyes dolgaikat a másikkal megosztani, a beszélgetés képzőművészeti szinten zajlott köztük.

Benjámin megtudta, hogy szobrász a benti fizetéséből szerzett be minden alapanyagot, szerszámot. Nem volt nagy befektetés, hisz elég volt egy hónapra egy zsák modellgipsz a számára. Általában állatfigurákat gyártott, de félig kifaragva ott volt előtte egy női akt, ami nagyon lassan készült. Mindennap csak egy kicsit csiszolt rajta.

– Miért kapkodod el ennyire a női szobrod? – viccelődött Benjámin egy alkalommal.

– Majd megérted, ha lehúzol két évet te is, olyan ez nekem, mintha a kedvesem lenne, mire kiszabadulok, akkorra gyönyörűségesen szép lesz. Látod, mert mindennap simogatom, csiszolgatom a drágát! – nevetett és sejtelmesen rákacsintott Benjáminra.

– Meddig ülsz még?

– Már csak egy évig.

– Akkor nagyot alakítottál kint.

– Nem öltem, ne gondolj rosszra.

– Akkor van még időd csiszolgatni a barátnődet.

– Menjünk haver! – figyelmeztette a szobrász Benjámint, aki már összepakolta a cuccát és fáradtan nézett a semmibe – Mi a hézag? – fordult vissza az ajtóból, mikor észrevette, hogy a férfi meg se mozdul.

– Nincs semmi, csak azon gondolkodtam, hogy holnap újév, se pezsgő, se tűzijáték – mosolygott keserűen Benjámin.

– Túléljük! – hagyta rá komor arccal szobrász – Ezt is, mint minden mást.

Szólj hozzá!