Angyal az úton 99 rész: Itthon vagyok, hazaértem

Gyorsan eltelt a téli vakáció, egy nappal később indultak mint tervezte, mivel a rendőrségtől üzenetet kapott, hogy a náluk hagyott kislány miatt be kell menni a családból valakinek a Polgármesteri Hivatalba. Sára nem akarta ezzel az anyját terhelni, annak is örült, hogy a két idős hölgy szeretettel ápolta Amirát és nem volt kifogásuk ellene, hogy míg ő a városban lesz, gondját viselik a kislánynak.

A Polgármesteri Hivatal mellett ugyanúgy állt az öreg tölgyfa, csak a környezete változott meg, kis ligetet alakítottak ki, padokkal, közepén egy lépcsős talapzaton álló korsóból vizet öntő női kőszoborral. A portárs ablakánál érdeklődött.

– Milyen ügyben és mit mondjunk, ki keresi? – hajol közelebb hozzá az üveg mögül egy középkorú nő.

Sára bemutatkozott. A nő telefonált, majd felállt és elkísérte Sárát a Jegyzőhöz, kinyitotta előtte az ajtót.

– Jolikám, itt van Závori Sára. Bemehet?

Sára meglepődött a bizalmas, családias hangnemen.

Bent az irodában hosszú íróasztal mögött egy ötven év körüli asszony ült. Sárát meglátva felállt és mosolyogva elébe ment.

– Hallottam, hogy nemsokára hazaköltözik hozzánk Sára. A keresztapjával sokat beszélgettem falugyűlések alkalmával, de máskor is persze, mi lesz a gazdaság sorsa, ha ő már nem lesz. Bizakodott mindvégig, hogy fent marad. Bízott a pesti keresztlányában. Megmondom őszintén, akkoriban nem hittem el, hogy majd feladja a városi életét. A migránskislány miatt hívattam, megkaptuk a rendőrségi jelentést. Most csak azt kell eldönteni, hogyan tovább? Egy pillanat behívom a gyámügyesünket.

Telefonált.

Kis idő múlva benyitott a gyámügyi előadó, leült Sára mellé. Sára elmondta a kislány és az édesanyja történetét, majd átadta a levelet, amit hátrahagyott Zafirah, és a levél nyersfordítását.

– Igen. Megpróbáljuk megoldani, hogy maradhasson, ha az anyának ez volt a kérése. A család egy tagjának sincs kifogása ellene?

– Nincs. Egy hónap múlva nekem is lesz hivatalos dokumentumom arról, hogy gondozhatok gyermekeket. Mikor hazajövök, nem egyedül jövök, két kislányt is hozok magammal. Állami gondozásból hozom ki őket. Amira jól fogja érezni magát a családban, már most sikerült beilleszkednie, csak hivatalossá kell tenni az itteni tartózkodását.

– Csodálatos, amit tesz Sára… ilyen fiatalon – nézte meglepődve a jegyző.

– Hosszú történet – emelte fel a kezét Sára, jelezte, hogy nem akar róla beszélni.

A többi kérdésükre készségesen válaszolgatott. Talán azért is, mert nem érzett semmi fölényes hangnemet felőlük, ugyanolyan szívélyes, baráti légkör folytatódott köztük, mint amit a legelején megtapasztalt. Mikor elbúcsúzott és kilépett a jegyzőnő ajtaján, meglepődve látta, hogy az üres folyosó, közben benépesedett. Az alkalmazottak, ügyintézők kint beszélgettek a folyosón, mintha időközben valami nagyon fontos dolog történt volna az épületben. Legalábbis ő azt gondolta. Még véletlenül se jutott eszébe, hogy mind őt várta, hogy végre megismerjék a Pálos tanya új gazdáját. Csend lett egy pillanatra, de csak addig, míg végig lépkedett köztük a kijáratig, hogy utána annál hangosabban mondják el a véleményüket.

–Hát, városi. Nem tudja azt se, hogy megy itt vidéken! – mondta legyintve egy fiatal farmernadrágos nő.

– Diplomás, azt beszélik, van neki már több gyereke – ment oda közéjük a takarítónő.

– Szóbeszéd Borikám, nem kéne a pletykával foglalkozni, honnan lenne annyi gyereke? A városban más a divat.

– Az biztos, hogy szegény Terka ezzel a nővel nem lesz kisegítve, a gazdaságnak annyi lesz, befellegzett! – biggyesztette el a száját egy molett ügyintéző, akin a tunika alatt cicanadrág feszült vészjóslóan közszemlére téve terjedelmes combjait.

– Csak nyugtával dicsérd a napot Marika! – szólt oda egy magas, harminc év körüli férfi, aki mellettük loholt kifelé egyenesen Sára után, meg se állva az autóig. Sára már bent ült, indítani készült.

– Várjon, várjon! – kopogott az autó ajtaján a férfi.

Sára letekerte a szélvédőt – Ott hagytam valamit? – kérdezte, mert másra nem tudott gondolni.

– Engem… Fónagy Zoltán vagyok. Csak Zoli… mindenki így szólít. Én vagyok itt a falugazdász. Végleg haza jött már a gazdaságba Sára?

– Még nem, február végén jövök.

– Az még jó. Nincs magánál véletlenül egy névjegykártya?

– Van – kotorászott Sára meglepve a táskájában. – Miért olyan fontos?

– János bátyám mondta, hogy tervei vannak a tanyával. Kincsesbánya, én mondom magának. Addig is, míg nem jön haza, egy két lehetőséget megvitathatnánk távolból, az idő szűke miatt. Ugyanis áprilisra le kell adni a tanyafejlesztési pályázatokat. Érdekli?

– Igen. Az nagyon jó lesz. Előre is megköszönöm, rám fér minden segítség – mosolygott most már felszabadultan – itt van a névjegyem, rajta a telefonszámom, e-mail címem. Várom az ötleteket!

Zoli felemelte a kezét, nevetve jelezte, hogy most már mehet az útjára.

Visszafelé az úton, végig ott volt a szája szögletén egy huncut kis mosoly, mikor a tanyaház elé befordult, kimondta hangosan, amit érzett.

– Itthon vagyok, hazaértem keresztapám. Hazajött a városi keresztlányod, jól gondoltad. Minden rendben lesz, úgy, ahogy eltervezted, most már nyugodtan lehetsz odaát. Átveszem tőled az ajándékot, a gazdaságot a felette lévő csillagos égbolttal együtt. Már tudom miről beszéltél gyermekkoromban.

Szólj hozzá!