A harmincas éveire már némi élettapasztalata is volt, de szegény volt, semmire nem tellett. Majd holnap, majd holnap, de valahogy nem tudott egyről a kettőre vergődni. Fejfájás kínozta. Látta maga körül összedőlni, bomlani a világot. Mindenki beteg lett a környezetében és egymás után vesztette el barátait, rokonait majd olyannyira imádott édesanyját is. Összetört. Nem volt értelme semminek.
Soha nem érdekelte mit mondanak róla tudta mások csak a felszínt látják. Nem tudják, nem látják az ő vívódásait, szenvedéseit és nem mérik fel reálisan az ő zuhanását amivel talajvesztett emberként hullik a semmibe. Senki nem nyújtott segítő kezet, senki. Rosszindulatot, kritikát igen. Azt minden nap. Miért ilyen vagy miért olyan vagy. Fogalma sem volt róla milyennek kellene lennie. Nem ilyennek? Aki mindenhol segít? Aki bármit megtesz másokért? Eddig azt hitte szeretik, mert valakik szerették is. De nem a külvilág. Nem az élet többi szereplője. Szembesült vele, hogy nem mindenki bíztatja, nem mindenki támogatja és nem mindenki szereti. Egyedül van. Meg kell tanulni mindent amiről eddig fogalma sem volt. Bizony rossz döntés volt nem állni időben saját lábra. A családban egyetlen nőként kellett helytállni, egyedül gondozni két idősödő egyre többet betegeskedő embert akikkel egyre nehezebb az élet. Vissza kell húzni őket a depresszióból, az alkoholizmusból. Talpra kell állítani őket. Minden áron. De hogyan? Miközben maga is részeire hullik. De ez már életcéllá vált. Mindig és mindenkin segíteni. Bár már jól tudta az emberek a jóságot a szépséget a segítséget nem érdemlik meg. De már nem tudott átállni a másik oldalra. Mindig és minden ellenére is szerette az embereket. Egyszerre szakadt nyakába minden amivel eddig nem törődött ami mind-mind a jóságos anyucika gondja baja volt. Neki semmiben nem volt tapasztalata. Mosni, főzni, ruhát varrni ellátni felnőtt férfiakat. Pont ebből nem kért soha életében. Nem kívánságműsor volt. Megkapta egyik percről a másikra. Váratlanul. Előzmények nélkül. Istenem miért nem tanultam meg semmit? Miért vagyok én ilyen tapasztalatlan? Semmihez nem értek, semmit nem érek. De most itt van. Meg kell csinálni. Vagy leülünk a sarokba zokogni? S majd a könnyeinket esszük meg? Könnyeinket vesszük fel ruha helyett amikor holnap munkába kell menni? Egyedül még tudott élni de másokat ellátni? TEEEE??? Kérdezték lekezelően. Igen Ő. Mert más nincs. Egyedül van. De azért valakivel társkapcsolatban mégis csak más lenne.
A szerelem mindig váratlanul történik nem racionális és vak. Már Őt is kinézte valaki magának, de akkor még nem tudott róla. Nagyon nehéz volt nap mint nap a munka a család ellátása.
Mélységes fájdalom marta lelkét és naponta csak sírt zokogott. Az élet mélységeit, fájdalmát már nyakába kapta, de magasságokat még nem élt meg, a szép a jó a boldog önfeledt vidámság csaknem teljesen ismeretlenek voltak számára. Már tudta nem lesz könnyű élete.