A Könyvtár ajtaja lassan bezárult Áron mögött. Még mindig érezte Réka könyvének súlyát – nem fizikailag, hanem mélyen belül, a tudatában. Tudta, hogy valami megváltozott. Nem csak ő figyelte Rékát… hanem valaki más is. Valaki, aki képes volt meglátni, sőt: megszólítani.
A folyosó most már keskenyebb volt. Mintha maga a világ is visszahúzódott volna, figyelve, merre indul. Egy új ajtó jelent meg – ezüstszínű, rajta vésett szimbólum: egy összekulcsolt kéz és egy szív körvonala. Az ajtó halkan kinyílt, mielőtt megérinthette volna.
Bent egy kör alakú szoba volt. A közepén víztükör, amely nem tükrözött, hanem mutatott: egy másik világot. A világukat. A régi életet.
És ott volt Réka. Egy régi templomban állt, körülötte gyertyák, kezében egy napló. Hangosan olvasott belőle:
– „Ha valaha hallasz engem… Áron, én nem tudtalak elengedni. Mert még mindig velem vagy. Mert sosem voltál igazán az enyém. Kérlek… válaszolj.”
A víztükör hullámzott.
A szoba másik oldalán egy gyermek lépett elő. Tíz év körüli lehetett, komoly szemekkel és fehér ruhában. Nem volt ember. De nem is lélek. Inkább valami köztes lény. Egy híd.
– Ő az – mondta a gyermek. – Réka engem hívott. Mert emlékszik rám egy álomból. Én vagyok a Visszhang. Azok hangja, akik átjárnak.
Áron lépni sem tudott.
– Miért engem akar visszahívni? – kérdezte halkan. – Én már… elindultam.
– Mert ő nem tudja, hogy tényleg elmentél – válaszolta a Visszhang. – És amíg nem enged el, te sem dönthetsz. Egyik út sem tiszta. De van egy lehetőség…
A gyermek egy fekete-fehér virágot tartott a kezében.
– Ha megérinted ezt, egyetlen alkalomra visszatérhetsz hozzá. Nem fizikai testben – hanem egyfajta emlék-létben. Egyetlen találkozásra. Utoljára. De vigyázz: ha túl sokáig maradsz, mindketten benn rekedtek. Két világ közt.
Áron lenézett a virágra. A szirmai egyszerre voltak jegesek és perzselőek.
– Visszamennél hozzá, ha tudnád, hogy nem maradhatsz?
