A BŰN 3 PILLANATA
12. epizód
– Mit csináltál éppen, Pircsi?
– Jaj Atti, olyan fájdalmas a hangod! Úgy szeretnélek a karjaimba kapni téged..
– Még nagyon friss a seb, te is tudod..! Meg aztán..más a tervezés és megint más a valóság, amikor igazából bekövetkezik..!
– Ne legyen bűntudatod Attila, ha szabad kérnem! Persze, az lenne az igazi lélekerősítés, ha közvetlenül a szemedbe mondanám, vagy esetleg mellette bátorítóan megsimogatnálak..
– Köszi drágám, de azt hiszem, innentől kezdve egyedül kell megvívnom Eszter szellemével…mi volt ez a csörömpölés? Leejtettél valamit?
– Dehogy, csak vacsorát főzök és rád gondolok! De közben odaégettem a kaját..viszont megéri, mert beszélhetek veled!
– Látod, ez most jobban esik, mintha itt lennél velem..Jobban esik, mintha a vacsorát is nekem készítetted volna…
– Csupán egy szavadba kerül és főzhetek neked! Sőt, ha Tamással elrendezem az intelligens válásunkat, akkor fogok is, meglásd!
– Miért, már beszéltél vele rólunk?
– Az érzéseinkről még nem, viszont úgy vettem észre, hogy tényleg van valakije és ilyenformán könnyebb lesz…
– De ugye vele kapcsolatban nem forralsz olyasmit, mint Eszter esetében?
– Ne izgasd magad Atti! Ez a helyzet most már más és éppen ezért Tamásnál az értelmes őszinte taktikát fogom alkalmazni. Talán ő is megértőbb lesz, hiszen említette, hogy sajnál téged…
– Hiszen nem ismer! Akkor mégiscsak beszéltél vele rólunk?
– Dehogy! – hallatszott Piroska válasza és a mobilkészülék diszkréten elfedte kettejük elhallgatását: az egyiknél azt, hogy Vígh Tamás a boncolási jegyzőkönyv útján értesült Eszter haláláról, míg a másiknál, hogy már találkozott a két férfi, még ha nem is beszéltek egymással.
– Talán mégis igazad van, Piri..lehet, hogy könnyebb lesz a válás, ha őszintén beszélsz vele!
– Engem már csak te éltetsz, Atti! Tamáshoz nem kötődöm semmilyen formában, ezért biztosan meg fogja érteni a helyzetünket…
– Mikorra tervezed a „ nagy kitálalást”?
– Amikor akarod! Amikor azt mondod, hogy most!
– Rendben, de adj még egy kis időt! Meg fogod kapni a jelet, ígérem!
– Várni fogom, szerelmem! De..addig nem is találkozunk? – és még mielőtt Bogdán Attila válaszolni tudott volna, meghallotta, amint Piroska másvalakinek köszönt egy félmondattal.
– Hívlak majd, drágám, ezt is megígérem! Gondolom, megérkezett a férjed, én pedig nem szeretnék olyan bizalmas dolgokat mondani, amelyek nem tartoznak rá..
– Ahogy gondolod, Atti!
Piroska – bár befejeződött a beszélgetés – mégis boldog-könnyedén bontotta a vonalat. Az
ő érzékeiben és szívében csupán egy férfinak jutott már hely, aki jelen esetben természetesen nem a férje volt. Ámbár Vígh Tamás is hasonló érzésekkel küzdött immár napok óta. Még élénken élt emlékezetében Eszter élettelen teste a halottaskamrából, nem is beszélve az élő Eszter mosolyáról. A gesztusról pedig szinte azonnal váltott emlékképe Bogdán gúnyos arcára, ami egyben tudatosította a vegyésznél, hogy már végképp nem szereti a feleségét. Az ő szívében is csak egyvalakinek jutott hely. De az már nem élt. Élt viszont és nagyon is emlékezetesen a csepeli gimnázium tantestületének szívében a fiatalasszony, ahol a diákokkal közösen egy kisebb szabású fotótárlatot rendeztek be, amit bárki megtekinthetett, ha az iskolában volt dolga. Bogdánt is meghívták egy ködös, novemberi hétköznap délután, amolyan jellegtelen háttértölteléknek, pusztán alanyi kegyeletből. A rövid, prózai mementó az iskolaigazgató részéről csak még jobban felkorbácsolta szégyenérzetét Bogdánnak, amint hallgatta. Igen, mélységesen szégyellte magát, amiért nem figyelt Eszterre, amíg még megtehette volna. Felerősödtek és bevillantak ugyanakkor együttlétük szikrái, momentumai.
Feltette magában a kérdést, hogy egyáltalán miért is kellett viszonyt kezdenie Eszter mellett, hiszen ez az asszony rettenetesen igyekezett boldoggá tenni mindkettejüket. Sőt, ahogy elnézte ezeket az önfeledt, vidám-lelkes amatőrképeket az iskola folyosóján, másokat is. Bogdán még csak most kezdte igazán megérteni asszonya jellemét, amikor már egyben a hiányát is érezte. Tipikus bűntudati elemek! – emlékezett vissza főiskolai pszichológiai tanulmányaira, habár nem sejtette, hogy egyszer saját magán fogja észlelni a szimptómákat.
Belegondolt azokba az összegzésekbe is, amikor Eszterrel együtt jártak agyfürkészhez, pusztán a tökéletes családalapítás megvalósításaként. Annyira szerettek volna steril és tudományos, tökéletes és hibátlan, érzelmes-értelmes feltételeket biztosítani az eljövendő gyermeküknek, hogy szinte megbénult érzékeikben a lehetőség. A készség. Az akarat. Azon kapta magát, mialatt lassan bandukolt körbe a tablók között és minden egyes felvételt alaposan tanulmányozott, hogy vissza-visszatér Vígh Tamás vesébe látó pillantására. Miután megtudta Beától, a szószátyár gátfutónőtől a tényleges információt, egyszerre szakadtak rá az újabb bűntudati szimptómák. Az önmegvetés, a bűnbeismerés, majd a fájdalomérzet, azaz Eszter fájdalmas hiánya. Kétszeresen is megvetette önmagát, sőt, ha a tizenöt évvel ezelőtti, Piroskával való szakítását is beleszámítja, akkor voltaképpen háromszor. Hiszen nyilvánvalóvá lett, hogy Piroska rettentően szerette őt, példa erre Vígh Tamás szinte azonos típusú megjelenése az asszony életében. Nem volt benne biztos és csupán sejteni vélte, hogy a férjnek hasonló gesztusrendszere lehet, akár odahaza, akár a munkájában, mint neki. Talán még a felfogásuk, az erkölcsi hozzáállásuk, értékrendszerük is azonos.
– Dehogy, te disznó! – kontrázta magát szinte azonnal Bogdán – Mivel Piroska férje valószínűleg nem csalta meg asszonyát, nem beszélve arról, hogy meg sem fordul a gondolatai között a gyilkosság, mint a szenvedély legfőbb premisszája! Helyben vagyunk! Ez a második ok az önmegvetésre..A gyilkosság gondolata..Vajon Vígh Tamás érzi, érezheti ezt?
Gyanakodhat Bogdánra, mint szeretőre? Hirtelen felegyenesedett az egyik képnél, majd
olyan lassan fehéredett el a gondolatra, hogy szinte belefájdult az arcbőre. Gyorsan elbúcsúzott a tanároktól, illetve az ünnepség résztvevőitől, még csak mentegetődznie sem kellett nagyon. Kint a friss levegőn újra átgondolta az átvillant momentumot.De vajon mit keresett Vígh Tamás Eszter temetésén? Ténylegesen a szeretője lehetett? Hiába próbálta meg Bea elbagatellizálni az érzéseket a gyászvacsorán, eddigre Bogdán már végképp elbizonytalanodott halott asszonya jellemén. Úgy éltek együtt tíz évet, hogy szinte nem ismerték egymás vágyait. Természetesen az özvegy nem a szerelem erotikus szakaszára gondolt, ahol mindketten csak a szexuális vágyaiknak rendelték alá érzéseiket és ahol jószerivel nem létezett előre átgondolt, előretervezett érzelmi konstrukció. A letisztult, lelassult szerelem égési hőfokára gondolt vissza, amelyet sehogysem tudott konkrétummá fogalmazni. A szerelem esztétikailag, pszichológiailag körülírhatatlan, idézte fel magában korábbi tanulmányait. De ez a kölcsönös ajándékozás – amelyben a szerelmesek egyformán adnak és kapnak – a konkrét polgári valóságban is csupán ösztönös mindennapokká folyna szét? Érezzük, de nem tapintjuk, látjuk, de nem ízleljük és csak akkor tudjuk megfogalmazni, amikor már nem szeretünk? A szerelem tárgyi hiányát csak a halál után vagyunk képesek értékelni és nem csupán ösztönösen, a vágy hiányától vezérelve, hanem, amit még az elkövetkezendőkben tehettünk volna? Bogdán úgy érezte, ebben a pillanatban tiszteli a legjobban halott asszonyát. Egyszersmind azt is eldöntötte, hogy ezentúl Istent is kellőképpen fogja tisztelni. Talán ez a fajta vezeklés – ha őszintén cselekszi – egy olyan magasabb erőbe vetett hitbe torkollhat, ahol Eszter is bátran vállalhatja majd bűnös partnerét. Úgy döntött, megpróbál olyan állhatatosan hinni, olyan kitartóan bízni a megújulásban, amelynek végén Eszter is büszke lehet majd rá. Ám kissé lassított önkéntelen járásán, amikor idáig eljutott elhatározásában. A megalkuvás, a megalázkodás, az emberi fölénytől tartó félelme vetült ki retináján, azaz a Piroska nemi hatalma. És Bogdán azt sem tudta volna megállapítani ebben a pillanatban – noha észlelte magában, mi több, meg is fogalmazta -, hogy csupán a biológiai szükségszerűség diktáltatja vele ezeket a szótagokat, vagy maga a szerelem. Az a szerelem, amely Bogdánnál immár kétlaki volt. Egy eleven és egy holt lélek felé irányuló.