7. rész: Az Árnyék Neve
Amikor Áron visszatért, a Másik Oldal már nem volt ugyanolyan. A folyosók megtörtek. A szobák között repedések jelentek meg – sötét hasadékok, amelyekből suttogás áradt, akárcsak a templomban.
A Visszhang várta őt. De most csendesebb volt, komorabb.
– Visszahoztál valamit – mondta. – Valamit, ami nem a tiéd. Nem csak emléket… egy árnyat is.
Áron megborzongott. – Mi ez az Árnyék?
A gyermek nem válaszolt rögtön. Egy fekete könyvet húzott elő a semmiből. A borítón semmi nem állt. De amint Áron megérintette, a neve jelent meg rajta – nem csak az övé: Réka is ott volt, egymás mellett, egyetlen vonallal összekötve.
– Ez egy közös emlék – mondta a Visszhang. – Egy történet, amit mindketten eltemettetek. De az Árnyék emlékszik. Mert az Árnyék… az, ami meg nem bocsátottatok magatoknak.
A könyv kinyílt.
És ott volt egy jelenet.
Réka tizennyolc éves. Egy nyári este. Áron a másik oldalon egy hídon áll. Nem szólnak egymáshoz. Egyikük sem mer lépni. A fiú hívta – a lány nem jött. A lány hívta – a fiú nem ment.
A pillanat megrekedt. És belőle született valami. Egy fájdalom, amit egyikük sem engedett el igazán.
– Az Árnyéknak nincs neve – mondta a Visszhang. – De ti adhattok neki. És ha elismeritek… akkor talán el is engedhetitek.
Áron a könyvre nézett. – A neve… Talán: Mi lett volna, ha…?
A Visszhang elmosolyodott. – Ez a leggyakoribb név. De nem a legerősebb.
A könyv visszazárult.
Ekkor újabb alak jelent meg a folyosón. Nem volt Árnyék, de nem is lélek. Réka… álomban jött. A Másik Oldalba átálmodta magát. Valamit éreznie kellett.
– Áron… érzem, hogy valami történik. Álmaimban látlak. Érzek valamit, ami nem akar eltűnni. Valamit, amit még mindig hordozunk. Mondd… van még út vissza?
Áron nem tudott felelni.
Mert a háttérben az Árnyék most már alakot öltött. Egy régi önmaguk árnyképe volt. Ketten egyszerre. És közeledett.