8. rész: A Megbocsátás Kapuja
Az Árnyék már nem rejtőzött. Ott állt előttük. Magas volt, és mégis megtört. Mintha valaki, vagy inkább valakik árnyképe lett volna. A vonásai hol Rékára, hol Áronra emlékeztettek. Néha egy mosoly, amit sosem mosolyogtak el. Néha egy könny, amit sosem sírtak ki.
A Visszhang visszahúzódott, de figyelte őket. – Az Árnyék nem ártani jött. De ha nem néztek szembe vele, itt maradtok vele – örökre.
Áron előrelépett. – Tudom, ki vagy. Te vagy az a pillanat, amikor nem tettem meg azt a lépést a hídon. Amikor azt hittem, ráérek majd holnap is.
Réka hangja remegett. – És te vagy az a döntés, amikor inkább csendben maradtam, mert féltem a választól. A „mi lett volna, ha…”
Az Árnyék nem mozdult. Csak nézett. Várt.
– Sajnálom – mondta Áron, nem az Árnyéknak, hanem Rékának. – Hogy nem voltam elég bátor. Hogy hagytalak kérdések között élni.
Réka közelebb lépett. – Én is sajnálom. Hogy nem mondtam ki akkor, amit már régen tudtam.
A tér megremegett. A falak, a sötétség, az egész Másik Oldal… mintha egy hatalmas, láthatatlan légvétel következne.
Az Árnyék először hátrált. Aztán… összeomlott. Mint homok a szélben.
És mögötte megjelent egy kapu.
Nem volt díszes. Nem volt fényes. Egyszerű volt, fából, repedésekkel, mintha egy régi élet küszöbe lenne. De ahogy közelebb léptek, a kapu világítani kezdett – belülről.
A Visszhang hangja most már lágyabb volt. – Ez a megbocsátás kapuja. Nem a felejtésé. Hanem a békéé.
Áron Rékára nézett. – Te visszamész?
Réka bólintott. – Álmodni fogok még rólad… de most már elengedlek.
Áron lehunyta a szemét.
– Köszönöm, hogy még egyszer látott engem, aki sosem lehetett a tiéd… de mindig ott volt benned.
Egy utolsó pillantás. Egy mosoly. Egy érintés.
És a kapu kinyílt.