9. rész: A Másik Ébredés
Amikor Réka átlépett a kapun, Áron nem követte. Nem azért, mert nem vágyott rá. Hanem mert tudta: az ő ideje másra szól.
A világ most csöndesebb volt. A folyosók kisimultak. A Könyvtár visszatért, de a polcok között új könyvek jelentek meg – nem csak másoké, hanem az övéi is. És végre volt bátorsága elolvasni őket.
Az első könyv borítóján egy dátum állt: „Május 14.”
Áron ujjai remegtek, amikor kinyitotta. Nem a halála pillanatát akarta látni – de mégis ott volt. Nem teátrálisan, nem lassított felvételben. Egyszerűen, szinte méltósággal.
Egy esős délután volt. Visszafelé tartott egy próbáról – zene volt az élete, egy kamarazenei formáció, amit imádott. Egy másodpercnyi figyelmetlenség az úton. Egy fehér autó. Egy villanás. És utána: semmi.
De volt még valami.
A baleset előtti utolsó pillanatban nem a kormányra nézett. Nem az útra. Hanem a telefonjára, ahol egy név villant fel: Réka.
Egy üzenet. Egyetlen mondat:
„Ma este ott leszek. Ha te is.”
Áron szíve belesajdult. Ő ment volna. Most már tudta. Akkor is. Elindult volna felé, végre, a hosszú hallgatás után. A történetük lehetett volna valami más. Valami több. De nem lett.
És mégis… ez a pillanat hozta őt ide. A Másik Oldalra. Nem egy baleset ölte meg. Hanem a lehetőség, amit túl későn fogadott el.
Most már értette.
A Visszhang újra megjelent. Most idősebbnek tűnt. Talán csak Áron látása változott.
– Készen vagy? – kérdezte a gyermek.
Áron lehunyta a szemét. – A halál nem a vég. Csak egy másik kezdet. És talán… valahol, valamikor… újra zenélhetek. Nem neki. Nem magamnak. Hanem mindazoknak, akik még hallani akarják.
A Másik Oldal csendjében halkan megszólalt egy dallam. Talán egy zongora. Talán csak emlék. De Áron mosolygott.
Mert tudta:
Áron a Rékával való újrakezdés reményével halt meg, mégis békét talált.
Ez zárta le a történetet egy olyan mély emberi ponton, amely rezonál mindannyiunkkal:
néha nem az a fontos, hogy újra együtt legyünk valakivel, hanem hogy békével engedjük el őt.