Moslékember
4. részlete, amelyben Etuskáról hosszan esik szó
Valóban, a Főszociban morcos lett a hangulat. Különösen az új főnök érkezése napjától számítottan változott a helyzet. Elárulom azt is, nagyon is ide tartozó adalék, hogy eddig Etuska egész jól működtette Végházát.
Eredeti végzettsége alapján mentálhigiéniás ápolónő, de mellé elvégzett egy kórház-konyhafőnöki tanfolyamot, azóta az élelmezés és a mindenféle beszerzések felelőse. Etuska harminc éves. Jó ideje nem volt ő ágy mellé rendelve, és nem felügyelte kinn a kertben, a munkaterápiában részesülő ápoltakat, csak éppen önszorgalomból járkált köztük délutánonként, és faggatta őket az ebédről, a kényelmükről meg a hogylétükről.
Szóval egy napon, sokkal, de sokkal korábban Kristóf odaérkezte előtt, a nyakába varrtak minden beszerzési ügyet a Vicsorgóban, és ha már ő a felelős a beszerzésekért, mért ne lenne alkalmas egy időre ideiglenes vezetőnek is. Hiszen a működés a legfontosabb az átmeneti időszakokban, vélték a pártközpontban. Persze csak az ellátás biztonsága érdekében, és csupán ideiglenesen. Az orvosok amúgy sem akarták elvállalni a főnökséget, még rövid időre sem. Hogyisne, mondogatták az ápolóknak méltatlankodva.
Tehát Etuska aznap reggel tette le ideiglenes főnöksége terheit, amikor Kristóf megérkezett Végházára. Reménykedett, a helyzet fordulta ellenére, miért is ne, hogy majd Kristóf biztosít számára albérleti hozzájárulást. Hiszen az kicsinység, minden dolgozónak adható juttatás, és miért lenne ebben ő kivétel.
Mert ő a főnöki lakrészből nem térhet vissza a nővérszállóra, és nem költözhet semmiképpen Zsugor Mancival egy szobába. Na ezt az egyet nem kívánhatják tőle! E felindulás hatalmasodott el a lelkében, különösen, hogy arra a fránya és sok kellemetlenséget sejtető bemutatkozásra odament. Csupán azért, hogy az a törtető alak, a lélektanász ne mondhassa, hogy kivonja magát a további együttműködés alól. Különösképpen azért ne lehessen így, mert ő innen nem kíván lelépni, neki itt jól bejáratot a munkaköre. Küldetése van, a főzés, az ellátás gondos megszervezésével segíti az ide keveredett, szerencsétlen alakokokat. Ezt a kis hitfélét még azelőttről dédelgette magában, hogy Angyal őt ideiglenes főnökké jelölte ki.
Felfoghatatlan, mi több elfogadhatatlan, hogy Angyal miféle hátsó szándékkal tette, amit tett. De a helyzet bonyolult, neki meg ajánlatos hallgatnia. Nem nyilváníthatja ki Angyalt érintő rosszallását. Ha lehet, senkinek. Jobb, ha hallgat a vén szamár bizalmaskodásáról.
Igyekezve arra a bemutatkozásra, egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy mennyivel nyugodtabb volt itt az élet Kristóf idejövetele előtt.
Szóval az ő kis sajgó hiányérzetétől nehezen bírt szabadulni.
De tényleg, az a helyzet, hogy Etuskát – egy személy kivételével – nagyon megkedvelték a munkatársak és az ápoltak. A főnök nélküliség állapota csendes harmóniává szelídült vele, alig pár nap alatt. Olyan kedvező állapottá, amit tovább nyújtani kívántak volna az ottaniak. Ha lehet, egy-két nappal is. De hát nagyon nem lehetett. Ha egyszer Angyal másként határozott.
Átvenni a Vicsorgó működtetését, na ez azért Etuskának nagyon zizikes dolognak tűnt először. Hiába, hogy a beszerzésről előtte már ő gondoskodott, és kedvezően alakította mindenki számára a beosztásokat. Tudott az ápoltak meg az ápolók viselkedésének a sajátságairól, úgymond, meg leginkább arról mérte le a jól létüket, hogy mennyit és hogyan ettek, mit hagytak a tányéron, és miután ebédidő alatt szinte mindig közöttük lépdelt, beszélgetésbe is elegyedett velük. Jól felmérhette, így nagyon is közelről, hogy mire van szükségük, és mennyire vannak nyugodt állapotban, és délután, miután a munkát letették, még bement a barakkokba, ellenőrizte az éjjeliszekrényen álló teás kancsókat, a vacsorára kikészített zsemlyéket és sajtot, felvágottat. Aztán meg visszavonult a főnöki lakrészbe, ahonnan másnap reggelig ki sem mozdult.
De miért is tette volna! Az a szolgálati, vagy hát nevezzük úgy, hogy a főnöki lakás, kellően elkülönült Végháza foglalkoztató barakkjaitól és kórházas jellegű, kétemeletes főépületétől. A Végházára vezető bekötő úttól úgy tíz percnyi gyaloglásra, egy kis dombocskán kapott helyet, így a fekvése alapján is elvált a többi építménytől. Mondhatni rá, körpanorámás, családi ház formájú épület volt, a nagyépülettel szemben. Az egyik szobája – nappaliként funkcionálva – a távolabbi fenyvesekre nézett. Földig érő ablaka tulajdonképpen egy ajtó volt, amin kedvére kiléphetett a lakó a csöppnyi teraszra, onnan felüdülve szippanthatta magába a fenyvesek tiszta illatát, és hallhatta a fák nyikorgását a szélben, esténként pedig bámulhatott csendben a csillagok közé.
Gyönyörű ezt még elképzelni is, nemhogy belepottyanni, akár kinevezett főnökként, akár ideiglenes működtetőként is. Most akkor minek magyarázgassam, soroljam, hogy miért nem volt kedve Etuskának apró részletekkel bajmolódni, miután esténként elvonult e lakrészbe. Egyébként meg, ahogy már jeleztem, minden nagyon olajozottan, jól bejáratva működött a Vicsorgóban, éppen Etuskának köszönhetően. Semmi szükség nem volt fontoskodásokra.
A másik szoba egy apró háló volt, ahonnan a nem is túl távoli falucska házainak a tetőire lehetett látni, és persze az intézet bejáratára, az odavezető postaút szürke betoncsíkjára. Itt is kedvelte az üldögélést, esténként és kora reggelente.
E két helyiségen kívül nem sok minden volt a lakásban. Még egy keskeny folyosó, ami a bejárattól elvezetett az apró főzőfülke meg a fürdőszoba és a vécé felé. Mind a három helyiség a célszerűség és egyszerűség jegyében volt megoldva. A házban telefon is volt, a mindenkori főnök így délután, este, sőt éjjelente is átszólhatott az intézetbe, ha valamiről tájékozódni kívánt. Ráadásul a telefonhasználat ingyen járt a főnöknek, ami kiváltképp egy csodálatos adottság volt.
Rövid főnöksége alatt Etuska ritkán csörgött a külön vonaláról az orvosoknak meg az ápolóknak. Eleinte lentről hívogatták őt a munkatársak, amiről aztán gyorsan leszoktak, miután a legtöbb felvetésükre egyszerű és gyakorlatias választ kaptak: valahogy így, intézzétek, ahogy tudjátok, mást én sem tehetnék. És a felmerült ügyek és kérdések szépen meg is oldódtak, napról napra. Délelőttönként beindult a szokásos üzem, a vizitelések lezajlottak hajnalban, majd a járó és dolgozóképes ápoltak elfoglalták munkaterületeiket. Legtöbben a gyakorlókertekben dolgoztak, zöldséget, krumplit termesztettek, meg virágokat gondoztak, a foglalkoztató barakkokban pedig ágsöprűt, posztó tarisznyákat készítettek. Volt karbantartó részleg is, ahol pár szakmunka képviseltette magát, mert mindig akadt a betegek között kőműves, asztalos, vízvezetékszerelő, villanyszerelő, akik a férfi ápolók irányításával végezték el a kisebb javításokat. Nagyokra meg itt úgysem tellett. Délután pedig, mint mindig is, az ápolók kiosztották szépen a gyógyszereket meg a vacsorát az ápoltaknak. Ekkortájt történtek a foglalkoztatások és egyéb vizsgálatok, a két orvos közreműködésével természetesen. És a kulturális programok, hogy azokat se feledjem, hiszen egyre inkább teret kaptak az intézetben. Zsugor Manci és Szeges Lili vehemens hozzáállásának köszönhetően. Minden napra akadt valami: filmvetítés, zenehallgatás, olvasgatás, kézművesség vagy agyagozás. Este pedig, a nagy társalgóba – ami ugye az étkező volt – gyűltek az ápoltak, és akár tizenegyig nézhették a tévét, ahogy persze nézték is.
Minek várták volna lelkesedéssel a Főszociban az új főnököt, amikor a változatlanság olyan jóleső volt. A legmegnyugtatóbban, a legzavartalanabbul éppen Etuska testesített meg ennek a lehetőségét. A kis ideiglenes megbízása által. Valljuk meg őszintén, senki nem várta szívrepesve, meg sehogy sem Kristót. Annak ellenére sem, hogy az ő személyét a nagyfőnök olyan körültekintően választotta ki.
Ezek után, ugye, nem csoda, ha kaján kárörvendéssel figyelték a dolgozók Kristóf első főnöki megnyilvánulásait, mondhatni, előre utálták.
Nahát ezért is volt, hogy Kristóf fancsali képpel tért meg munka után a főnöki házba.
De arra a Kristóf és Etuska közötti összeröffenésére sem számított senki, ami bekövetkezett, mindjárt az első reggelen. Elegánsnak éppen nem mondható módon zajlott ám ez. Azt azért megjegyzem.
Aznap Etuska két vaskos kulcscsomót rakott a bejárati ajtó elé, még Kristófot is megelőzve hajnalban az intézetbe érkezéssel. Az ő utasítására takarította ki olyan alaposan Gizus a főnöki irodát, és ő intette, többször is, a takarítóasszonyt, nehogy zsörtölődve nyilvánuljon meg a lélektanász előtt. Mert legjobb, ha mindannyian óvatosan közelítenek hozzá, és úgy tesznek előtte, mintha mindent rendjén valónak tartanának, vagy legalább valamiféle közömbösséget színlelnének. Eleinte mindenképpen. Aztán majd kiderül, mit lehet tőle várni.
Etuska, miután a kínos bemutatkozás után visszatért a konyha részlegbe, sebtében ellenőrizte a lebbencsleves, pörkölt tarhonyával fogásokból álló ebéd előkészületeit. Kiadagolta a szükséges hagymát, száraztésztát. Aztán egy másik kék köpenyt felöltve, a tükör előtt megfésülködve, rászánta magát Kristóf felkeresésére. Úgy gondolta, egy szuszra előadja a kívánságát, nem bonyolódik bele a panaszkodásba, és nem köti semmiképpen a lélektanásznak az orrára, hogy miért nem akar Zsugor Mancival egy szobába költözni. Oda, a másodikra, ahol két kórtermet kineveztek szállónak. Egyikben a férfi, másikban a női ápolók kaphattak elszállásolást. Fürdőszoba, vécé és kis főzőfülke tartozott a szobákhoz. Négy ágy fért el bennük. A női szobában lakott Zsugor Manci Szeges Lilivel. És mielőtt ideiglenes főnökké tette Angyal, ő is ott lakott. Nem is érezte magát túl rosszul velük, de akkor más volt a helyzet. Azok az elszólások még nem történtek meg, amiknek nem volt semmiféle alapja. Ha csak nem a bámulás meg a ritkán megeső nagyfőnöki látogatások alkalmával a vállán és a hátán csúszkáló tapizás, ami elől ő azért, mondhatni, kellőképpen elhúzódott. És nem volt semmiféle félreérthető gesztusa. De ilyenek nem is kellettek Zsugor Mancinak, mert ő enélkül is ki bírta találni, hogy Etuska túlzottan negédes mosolyokat eregetett Angyal elvtárs felé, netán visszaél a helyzettel, azzal az ideiglenes főnöki helyzetével, ami csak úgy váratlanul pottyant a lábai elé.
Na ezért keresett magának a faluban albérletet, már egy hete. Nem különösebben komfortos helyet, nem olyan szemet gyönyörködtetőt, mint volt a főnöki lakrész. Csupán egy faluszéli, elhagyott vályogházat talált, aminek az elülső szobáját nem is használhatta volna, az előtte kulcsra volt zárva, de sebaj, a házikó arra azért megfelelt, hogy legyen hol meghúzza magát. Ha már egyszer így járt.
Az albérleti hozzájárulást meg igenis igényelni fogja, azt megadták eddig mindenkinek, aki kérvényezte a Vicsorgóban. Nem olyan nagy dolog az a pár száz forint. Kristóf is megadhatja. Mi haszna származna abból, ha megtagadná tőle. Vélte.
Nagyon nem szívesen járult aznap Kristóf elé. És haraggal gondolt Zsugor Mancira, akivel még jót is tett, hiszen mindig biztosított neki keretet a gyöngyfűzéseihez meg az unalmas filmvetítésekhez, ő nagylelkűen támogatta a Mancit, amikor tehette.
Nem, nem hurcolkodik ő a nővérszállónak nevezett részlegbe! Nem alszik olyan banya mellett, mint Zsugor Manci, aki pletykál róla mindenféle ocsmányságot, holott ő a vén kujonnal semmiféle intim viszonyba nem keveredett.
Szegény Etuska, ugyan kinek panaszolhatta volna el mindezt! Ráadásul az az alak megvárakoztatta. Slanki hiába kért tőle azonnali bebocsájtást, fél órás toporgás után léphetett a színe elé.
A kis kedélyes főnöki irodába, ahol az asztalt, a fotelokat, a polcon az iratokat, közlönyöket, dossziékat ő rendezgette el úgy, hogy minden olyan kényelmes és kézre álló legyen. Hát jól megkapta a magáét, az biztos! A lélektanász még hellyel sem kínálta. És foghegyről beszélt vele, miután előadta röviden az albérleti hozzájárulási kérését. A pimasz fickó, megkérdezte tőle, miért nem jó neki a nővérszállás, ahol a másik két hasonló beosztású kollégája lakik. Szemrehányóan vigyorgott eközben a szeme közé. Erre Etuska hebegett valamit a szállóra való költözése lehetetlenségéről, és visszafojtott indulattól kifényesedő szemekkel bámult rá. Aztán szinte megtántorodott abban a súlyos és visszataszító pillanatban, amikor Kristóf egy halványkék batyut húzott elő az íróasztal mögül, és a dohányzóasztalra pottyantotta.
– Vidd el, ha már bejöttél! Összekötöttem, hogy könnyebben boldogulj vele.
Etuska értetlenkedve vetette tekintetét a csíkkekkel teli hamutartó mellett szétterülő kékségre. Az a valami, fura alakjában, nem emlékeztette a szekrénybe bújtatott kardigánjára, pedig azt ő dugta be oda. Kristóf egy labdaszerű gombolyaggá változtatta a kardigánját, amibe most elhasználódott holmik voltak bele kötve, a papucsa és a szőrmés mellénye, amik a leghidegebb napokra voltak elrakva az irodába. Azért, hogy legyen miben átszaladjon a foglalkoztató barakkokba, vagy éppen ki a konyha mögé, pár szót váltani Moslékos Ferivel, mielőtt az elviszi az aznapi ételmaradékot a Trabantjával.
Ekkor már az igazgatói iroda ismerős tárgyai mintha csúfolkodva néztek volna őrá. Etuskából kibukott egy egyszerű kérdés, aminek a kimondásától nem tudott eltekinteni.
– Mi örömöd telik ebben a visszautasításban?
A választ persze meg sem várta, nehogy még nyíltabb és durvább beszólásra vetemedjen. Megrántva az ajtókilincset iszkolt kifelé. Már a folyosón járt, mikor egy puffanás hallatszott a háta mögött. Slanki a nevét kiáltozta. Erre hátra fordult, és meglátta, hogy a bordó linóleumra vetve virít a motyója, a kék kardigánba kötözve. Elfelejtette magához venni, Kristóf pedig utána hajította, miután ő kiviharzott az irodából.
Aznap délután sietve távozott a Vicsorgóból, hogy még időben a faluszéli vályogházba érjen, az albérletébe, ahol az elkövetkező hónapokban fog lakni. Annál is inkább sietett, mert még arra is időt kellett szánnia, hogy beszaladjon Moslékos Ferihez, jelezze neki azt a fontos változást, hogy a moslékelvitelnek végképp befellegzett. Ez a tilalom nemcsak az új főnök belépésének első hetére szól, sajnálja nagyon a malackákat, de leginkább önmagát, mert most mehet a falu széli vályogházba lakni. Muszáj volt ezt megmondani Moslékos Ferinek, nehogy bajba keveredjen.
Alaposan körbe nézett a konyharészlegben, mielőtt elhagyta, nyitva ne maradjon egy ablak, vagy elzáratlan valamelyik vízcsap, vagy ne adj isten a gázcsap. Ekkor ötlött a szemébe a bádogpulton heverő húsvágó bárd. Szép darab volt, rövid nyéllel és széttartó, éles pengével. A múlt héten szerezte be, de a konyháslányok nem szívlelték, túlságosan élesnek, súlyosnak találták. Aznap sem használták az ebédkészítéshez, hiába helyezte ki nekik a pultra, hogy végre a kezükbe vegyék. Etuska visszalépett, megragadta a bárdot, becsúsztatta a mellette heverő bőrtokba, és gyorsan a ruhái közé nyomta. Majd jó lesz valamire, nyugtatta berzenkedő énjét.
Visszatérve Kristófunkra, el kell mondjam, mert ide tartozó dolog, hogy az első hét eltelte után eléggé lesújtó megállapításokat hordozott ő magában, Végházának szinte a teljes személyzetéről. Mert olyanokat tapasztalt, mintha a Vicsorgónak nevezett helyen senki nem akarná elvégezni rendesen a munkáját, hanem helyette csak kényelmesen, javakban dúskálva kívánna ellenni, mondhatni lébecolgatni. Például látta, hogy órákig piszmognak a reggelivel és az ebéddel meg a vacsorával, nemcsak az ápoltak, az ápolók is. Mintha a legtöbb dolgozó csak azért járna be a munkahelyére, hogy egyen, de szó szerint. Valahogy az a látszat teremtődött, hogy a jó kaja számít leginkább az ittenieknek, nem a meló, és hogy egyáltalán nem a hivatástudatukért élnek.
Ezen dohogott magában, ha nem így lenne, fűzte tovább a gondolatfutamot, a szeméttárolók sem lennének csurig moslékkal és kidobott almákkal, mint ahogyan tele vannak. Mindez pedig, más egyéb zavaró jelenségekkel is összevetve, sajnálatos és lesújtó.
Romlott a hangulat, de teljesen, vélte Kristóf az első napokat követően, mert az emberek a Vicsorgóban csak tespedve élnek, és nem akarnak javítani a környezetükön, hajaj javítani, elnézik inkább a bomlást.
E fenti káros megnyilvánulások alól talán csak Slankiról merte gondolni, hogy ebben a vonatkozásban a kivétel, éppen Slanki, a Kristóf által csak száraz kapanyélnek titulált titkárnő, akiről az első naptól fogva lerítt, hogy neki bejön az ő modora, ez viszont, ez az érthetetlen szimpátia, nemhogy elégedettséget ébresztett benne, inkább ijesztő és irritáló noszogatásnak és elvárásfélének fogta fel.
Tapasztalásairól így mormogott – egy-egy spangli gyors elfüstölése mellett – a zsebében lapuló Stüszinek. Egyszer meg, – nahát, ez azért durva volt – kifelé jövet az ebédlőből, hangosan kimondta a véleményét. Igaz, csak Gizus és Gáz Petya előtt. Szerencséjére, rajtuk kívül, más nem tartózkodott a közelben.