Szerelem a kávézóban
Eső kopogott az ablakon, és a város szürkébe öltözött. A trolik csendesen siklottak el a vizes aszfalton, az emberek összehúzott vállal, sietve kerülgették egymást az esernyők alatt. A Béke tér sarkán, a Kávéillat nevű apró, kissé retró hangulatú kávézóban meleg fények világították meg a faasztalokat és a fali könyvespolcot, amelyen régi regények és félig elfogyott verseskötetek sorakoztak.
Anna a sarokban ült, a törzshelyén. Minden kedden és pénteken itt töltötte a délutánjait, egy könyv, egy bögre kávé és a gondolatai társaságában. A pincérnő, Mariann már jól ismerte: „a habot külön kérném” – mondta mindig, s Mariann már a mozdulatából tudta, hogy Anna ma is olvasni jött.
Aznap azonban valami más volt. Anna feszülten lapozgatta a könyvét, de nem olvasott egy sort sem. Tekintete újra és újra az ajtóra vándorolt, ahol időnként becsöppent egy-egy vendég, válláról csöpögő esőkabáttal. Valakit várt. Valakit, akit talán régóta szeretett volna elfelejteni.
Aztán belépett.
Szürke kabátban, sötét haján apró vízcseppek csillogtak. Szeme egy pillanat alatt megtalálta Annát, mintha pontosan tudta volna, hová kell néznie. A szívverése kihagyott egy ütemet – vagy talán kettőt is.
– Szia, Anna – szólalt meg a férfi, ahogy közelebb lépett.
Anna felállt. A hang ismerős volt. Olyan ismerős, mint a rég elfeledett dallam, amit álmunkban hallunk vissza.
– Szia, Dávid – mondta halkan. – Régen láttalak.
Dávid leült vele szemben. A levegő megváltozott. Nem beszéltek azonnal, csak ültek ott, mint két árnyék, akik egykor egymáshoz tartoztak, de az idő és a hallgatás közéjük állt.
– Megtudtam, hogy itt vagy – kezdte Dávid. – Visszaköltöztél?
– Igen. Három hónapja. Anyám halála után…
– Sajnálom – mondta a férfi, őszinte fájdalommal a hangjában.
Anna bólintott. Nem volt könnyű visszatérni ebbe a városba, ahol minden utcasarok, minden pad, minden gesztenyefa az ifjúságukat őrizte. És kettejük titkait.
– Tudod, sokszor akartam írni – mondta Dávid. – De azt hittem, haragszol.
– Haragudtam is – válaszolta Anna, és belekortyolt a kávéjába. – De az elmúlt tíz év alatt inkább csak sajnáltam. Magunkat. Hogy hagytuk elszállni azt, amit olyan nehezen találtunk meg.
Dávid tekintete megenyhült. Az idő megtörte az arcát, de nem vette el belőle azt a fényt, ami akkor gyulladt ki, ha Annára nézett.
– Azt mondják, ha két ember igazán szereti egymást, újra és újra találkoznak, bárhogyan is telik az idő – suttogta a férfi.
Anna elmosolyodott.
– Azt mondják, de nem mindig van úgy. Néha csak az emlékek maradnak.
Ekkor Mariann újabb kávét hozott, és cinkos mosollyal letette az asztalra. Anna még mindig a bögrét szorongatta, amikor Dávid előhúzott egy apró, kopott borítékot a kabátzsebéből.
– Ezt neked írtam akkor. De sosem mertem elküldeni.
Anna habozva vette el. Szeme a sárgás papíron pihent, keze megremegett, miközben felnyitotta. A betűk ismerősek voltak. Ugyanaz a kézírás, ami régen szerelmes üzeneteket hagyott a táskájába csúsztatva.
„Anna,
Azt hiszem, nem voltam bátor. Féltem, hogy nem leszel ott, ha végül döntök. De minden reggel veled ébredtem gondolatban, és minden este téged álmodtalak vissza.
Ha valaha újra találkozunk, talán már késő lesz. De ha nem, mondd el nekem, hogy még van remény. Mert ha van, én ott leszek.
Mindig csak érted.
D.”
Anna sokáig nem szólt semmit. A szeme megtelt könnyel, és egy darabig csak a papírt nézte, mintha abban keresné a múlt válaszait.
– Miért most hoztad el?
– Mert most mertem csak elhinni, hogy talán van még egy esély.
A kávézóban lassan sötétedni kezdett. A lámpák meleg fénye aranyló glóriát rajzolt a hajuk köré. Kint már csak a villamos csilingelése és az eső monoton zaja hallatszott.
Anna lehajtotta a fejét, majd lassan, óvatosan, mint aki fél az álomtól, megfogta Dávid kezét.
– Egy esély… talán még maradt.
Nem beszéltek többet. Nem kellett. A csend mindent elmondott.
És a kávézóban, ahol oly sokan csak átutaztak, két ember végre maradt. Mert néha az élet nem az időzítésről szól, hanem a bátorságról, hogy elmondjuk: „még mindig szeretlek”.