Egy hét telt el.
Anna azóta is ugyanoda járt. A Kávéillat nevű kávézó a város szívében olyan volt, mint egy állandó dobbanás a világ kaotikus ritmusában. A megszokott sarokasztal, a régies karosszék, a habos presszó. Csak ő változott.
Mióta Dávid újra belépett az életébe – akár egy rég elfeledett dallam –, semmi sem volt ugyanolyan. A gondolatai megsokszorozódtak. Minden csendes perc egy kérdés lett. Minden éjszaka egy lehetetlen párbeszéd.
Aznap szokatlanul világos volt az ég. A nap néha-néha kibújt a felhők mögül, mintha megpróbálná emlékeztetni a várost arra, hogy a fény még létezik.
Anna a kávéját kavargatta, pedig már régen kiitta. Várt. Vagy inkább: nem tudta, mit vár. Dávid nem írt, nem hívta. És ő sem keresett választ.
Mintha mindketten visszavonultak volna. Vissza a szívük mélyére.
Mariann a pult mögül észrevette a szorongást a mozdulatokban. Odalépett.
– Kérsz egy második csészét? – kérdezte csendesen.
Anna ránézett. A kérdés egyszerű volt, mégis furcsa módon mélyebbre hatolt, mint egy hét szótlan nap.
– Igen… – felelte lassan. – Most igen.
Dávid nem tervezte, hogy eljön. Legalábbis nem így.
De ott találta magát a Béke téren, esernyő nélkül, egy szál kabátban, mintha a lába önálló életre kelt volna. A teste ment, a szíve hezitált.
Nem tudta, mit mondjon. Vagy mit ne.
A kávézó ajtaja nyikorogva nyílt ki előtte. Ugyanaz az illat. Ugyanaz a fény. És ott ült Anna, egyedül, a második csészével. Ezúttal ő vette észre először. Tekintetük találkozott.
Semmi nem változott. Minden megváltozott.
Dávid odalépett, és lassan leült vele szemben.
– Nem tudtam, jöhetek-e még – mondta halkan.
– Én sem tudtam, várlak-e – felelte Anna.
Csend telepedett rájuk. De ez a csend más volt. Már nem a múlt árnya, hanem egy küszöb, amin vagy átlépnek, vagy örökre ott maradnak előtte.
– Elolvastam újra azt a levelet – kezdte Anna. – Tegnap este. Sokadszor. És rájöttem, hogy amit benne írtál, az már akkor is igaz volt… csak egyikünk sem mert hinni benne.
– Tíz év hosszú idő – jegyezte meg Dávid.
– De nem elég hosszú ahhoz, hogy elfelejtselek – mondta Anna, és egy pillanatra elfordította a tekintetét.
– És most? – kérdezte Dávid. – Most mit érzel?
Anna nem válaszolt azonnal. A tekintete a csésze szélén pihent, ahogy a második kávé lassan kihűlt előtte.
– Most… még mindig szeretnék hinni abban, hogy lehet valami. De már nem vagyok az a lány, aki tíz éve voltam. Több bennem a félelem. Több a kérdés.
– És több a bölcsesség – mondta Dávid. – És talán több a bátorság is. Mert most itt vagy.
Anna ránézett. Hirtelen olyan egyszerűnek tűnt minden.
– És te? – kérdezte. – Változtál?
– Igen. De nem abban, amit irántad érzek. Csak most már nem akarom eljátszani még egyszer.
Mariann ekkor odalépett, és letett két új csészét az asztalra.
– Ez most az első – mosolygott –, a döntés csészéje. A második majd az újrakezdésé lesz, ha úgy alakul.
A két vendég elnevette magát, de a tekintetük komoly maradt.
Anna megfogta a bögrét, és szemei megteltek könnyel.
– Tudod, lehet, hogy ez most még nem az újrakezdés. Lehet, hogy még csak egy próbálkozás. De most már nem akarok úgy elmenni innen, hogy nem adtam meg magamnak az esélyt.
Dávid bólintott.
– Akkor kezdjük újra. Nem a múltból. Hanem innen. A második csészétől.
A kávé gőzölgött. A nap újra kisütött. És a kávézó ajtaja nyitva maradt.
Mert néha nem az a lényeg, hogy tíz év telt el. Hanem az, hogy végül mégiscsak ott ülnek egymással szemben. Egy második eséllyel. Egy második csészével.