A kávézó ajtaja becsukódott mögöttük. A nap még nem ment le, de már lágyabb lett a fény, hosszabbak az árnyak. Anna és Dávid csendben sétáltak egymás mellett a Duna-part irányába. Nem volt megbeszélve, merre mennek – de nem is volt szükség rá. A lépteik összhangban voltak, mintha már régen együtt jártak volna ezen az úton.
– Emlékszel a gesztenyefára a régi iskolánk mellett? – kérdezte Anna hirtelen. – Mindig azt mondtad, hogy egyszer leülsz alá, és könyvet írsz.
Dávid elmosolyodott.
– Nem ültem le. Nem volt mit írnom akkor. Azt hittem, majd egyszer, ha… – elhallgatott. – Ha bátrabb leszek.
– Most lenne mit írni? – nézett rá Anna.
– Talán. Most lenne mit elmondani.
Csend. A cipőik alatt ropogott a kavics, a víz szinte hangtalanul hömpölygött mellettük. A sétányon kevés ember járt. Egy idős házaspár üldögélt a padon, kézen fogva.
– Tudod… – kezdte Dávid, de elakadt. – Egész héten azon gondolkodtam, mit mondhatnék. Hogy lehet-e még szavakat találni valami olyasmire, ami… – megint megállt. – Ami sosem múlt el igazán.
Anna megállt. Ránézett. A pillantásában ott volt a válasz, amit még ki sem mondott.
– Én is – mondta halkan. – Minden este azt képzeltem el, mit mondanál, ha újra látnál. És miközben hallgattál, mégis hallottalak.
– Sajnálom, hogy akkor nem maradtam. Hogy hagytam, hogy az idő kiszakítson minket egymás mellől – mondta Dávid.
– Nem csak te voltál – felelte Anna. – Én sem harcoltam eléggé. Azt hittem, az elengedés az egyetlen felnőtt döntés.
– De most itt vagyunk. És még mindig ugyanaz a hangod. Ugyanaz a tekinteted. Csak valahogy… mélyebb.
– A hiány formálta – suttogta Anna. – És a vágy, hogy egyszer elmondhasd: fontos vagy. Nem úgy, mint régen, titokban, hanem most. Hangosan.
Dávid megállt, és szembe fordult vele. A gesztenyefák még messze voltak, de a pillanat mintha alattuk született volna meg.
– Fontos vagy – mondta halkan. – Nemcsak emlék vagy, hanem jelen. És ha most sem mondom ki, akkor nem érdemellek meg.
Anna szeme megtelt könnyel. De nem sírt. Csak bólintott.
– Nekem is te vagy az, akire mindig gondoltam, amikor azt mondtam: „Nem, ő nem az.” Akárki is jött. Mert te voltál bennem a mérce. Az origó.
Egy hirtelen szellő fújta meg a haját. Dávid odanyúlt, hogy félretűrje, aztán visszahúzta a kezét. De Anna elkapta, és ott tartotta.
– Most már nem engedlek el – mondta. – De csak akkor, ha te sem félsz többé attól, hogy mi lesz holnap.
– Nem félek. Csak remélem, hogy lesz.
Egy padhoz értek. Leültek.
A város mögöttük zsongott tovább, autók, zaj, léptek – de ők ketten egy másik időbe ültek bele. Egy olyanba, ahol nincsenek órák, csak szívverések.
És a vallomás, így kimondva, nem volt hangos. Nem volt látványos. De igaz volt. Tiszta.
A séta véget ért, de valami más, valami régi-új éppen csak elindult.
