A város neve ismeretlen volt számukra. Nem tartozott egyikük múltjához sem. Nem voltak hozzá emlékek, nincsenek elvarratlan szálak. Csak utcák, amelyek nem mondtak semmit, és mégis: lehetőséget ígértek.
A vonat ablakán át Anna csendben nézte az elmosódó tájat. A fák árnyékai hosszúra nyúltak, mintha követni akarnák őket. Dávid az újságját tartotta a kezében, de nem olvasott. A betűk csak formák voltak, nem jelentések. Mindketten tudták: nem a város miatt jöttek.
Az állomás egyszerű volt. Se nagy fogadóépület, se kávézó, csak egy szélfútta pad, egy térkép, amelyen keresni kellett, hol is kezdődik az ismeretlen.
Séta közben alig beszéltek. A város – széles utcáival, macskaköves tereivel – mintha hagyta volna őket hallgatni. Nem tolakodott, nem mutogatta magát, csak jelen volt. Mint ők.
– Szokatlan, ugye? – szólalt meg végül Dávid. – Hogy nem tudjuk, merre megyünk.
– Néha épp erre van szükség – válaszolta Anna. – Hogy ne legyen terv. Hogy csak nézzük, merre visz az út.
Egy kis szállodában szálltak meg, a főtérről nyíló mellékutcában. A recepciós lány úgy mosolygott rájuk, mintha sejtené: nem turisták ők. Két vándor, akik a saját történetükből keresnek kiutat.
Másnap reggel esett. A város más lett tőle. A falak színe mélyült, a járdán tükröződtek a lámpák. Anna és Dávid egy régi könyvesboltban kötöttek ki. A tulajdonos bácsi alig figyelt rájuk; ők pedig elmerültek a sorokban, mintha válaszokat keresnének a könyvgerincek között.
– Nézd csak – mondta Anna, és egy lapozott, kopott könyvet nyújtott felé. – „A boldogság nem cél, hanem melléktermék.” Valami régi filozófustól.
Dávid elmosolyodott.
– Te boldog vagy most?
Anna nem felelt azonnal. A szeme újra végigfutott a sorokon, mintha onnan várna segítséget.
– Most vagyok. De nem tudom, meddig.
– Én sem tudom – mondta Dávid halkan. – Csak azt, hogy veled könnyebb.
A nap végére a város már nem volt idegen. Volt egy pékség, ahol nevettek egy félreértett rendelésen, egy híd, ahol megálltak, mert ugyanúgy világított a lámpa, mint otthon. Voltak pillanatok, amik közösek lettek.
Az este egy apró étteremben talált rájuk. Két pohár bor között, egy tányér félbehagyott étel mellett jött el a kérdés, amit egyikük sem mert kimondani.
– Te hiszel abban, hogy valami újrakezdhető? – kérdezte Anna, inkább magának, mint neki.
– Igen – felelte Dávid. – De csak akkor, ha nem akarjuk ugyanazt újrajátszani.
– És ha még mindig ugyanazok vagyunk?
– Akkor meg kell kérdeznünk, bírja-e a jelen, amit a múlt nem tudott elviselni.
Anna bólintott. A hangja halk volt, de biztos:
– Én félek. Mert amit most érzünk, az szép. De vajon elég-e, ha újra hétfő lesz, és mosni kell, főzni, fáradtan hazaérni? Ha már nem utazunk, hanem csak vagyunk?
– Én is félek. De nem tőled. Hanem attól, hogy egyszer megint elengedünk valamit, ami nem múlna el magától.
A csend köztük nem volt kényelmetlen. Inkább csak egy kérdés, aminek nincs egyértelmű válasza.
A visszaúton keveset beszéltek. A vonat ablakán már nem nézték a tájat. Csak ültek egymás mellett. De Anna keze ott pihent Dávid térdén, és nem mozdult el.
A város mögöttük maradt. De amit ott megtaláltak: önmagukat, egymást, azt magukkal hozták.
A döntés nem volt drámai. Nem hangzott el: „maradjunk együtt” vagy „váljunk el”. Csak a mozdulat volt beszédes.
Ahogy a kabát felvételekor egymásra néztek.
Ahogy a kulcsot nem egy, hanem két kéz tette le a recepción.
Ahogy egyikük sem lépett előre külön a peronon, hanem együtt indultak el.
És ez elég volt. Egyelőre.