A kávézóban ültek, ugyanott, ahol minden elkezdődött – vagy ahol újraindult. Most azonban más volt a levegő. Sűrűbb, nehezebb. Mint egy történet utolsó oldala, amit már ismernek, de mégis el kell olvasni.
Anna kavargatta a kávéját. Dávid előtte ült, szokás szerint fekete teát ivott, de nem kortyolt belőle. Csak nézte, ahogy a gőz felszáll, majd eltűnik.
– Elmondhatom őszintén? – kérdezte Anna.
Dávid bólintott.
– A város… az utazás… jó volt. De még mindig ott a kérdés bennem: te vagy-e az?
– Bennem is – felelte Dávid. – És tudod, hogy mit érzek ettől?
– Félelmet?
– Inkább bizonyosságot. Mert ha ennyi idő után is ennyi kérdés maradt… akkor valószínűleg nem a válasz vagyunk egymásnak.
Anna halkan felsóhajtott.
– Szerettelek volna jobban szeretni. De mindig visszatartottam valamit. És most már tudom, miért. Mert nem volt elég az, ami köztünk van. Nem volt elég mély, elég vakmerő, elég… őszinte. Csak jó volt. Kényelmes. Ismerős.
Dávid egy pillanatra lehunyta a szemét.
– És én azt hittem, a nyugalom elég lesz. De most már látom, hogy nem lehet csak építeni. Kell valami, ami lángol is. Ami megráz, ami miatt elfelejtem, hogy létezik józan ész.
– Igen – mondta Anna. – Azt hiszem, pontosan ezt érzem.
Egy pillanatig még némán ültek egymással szemben. A múlt tisztán állt köztük, de a jövő már nem tartozott mindkettőjükhöz.
Anna először mozdult. Felvette a kabátját, és a táskáját a vállára emelte. Dávid nem állt fel. Csak figyelte.
– Vigyázz magadra – mondta.
Anna elmosolyodott, szelíden, de valahol már máshol járt.
– Te is.
Ahogy Anna a bejárat felé indult, az ajtó kinyílt. Hideg szél futott végig a kávézón. A belépő alak magabiztosan lépett be. Fekete bőrdzsekit viselt, kopott cowboycsizmát, a haja hosszú volt, szőke, kissé nedves az esőtől. A tekintete világított, mintha minden helyiségben megtalálná, amit keres. Fenséges volt.
Anna ösztönösen megtorpant. A férfi egy pillanatra ránézett, tolakodón, áthatóan és úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Anna szíve hirtelen hevesebben vert. Egy pillanatra azt érezte, mintha valami régi, mély lüktetés éledne fel testében. Valami, amit eddig soha nem érzett más mellett.
Nem szólt. Csak kilépett az ajtón. De a tekintetét még egyszer visszavetette a férfira. A szemeik találkoztak. Az a pillanat nem tartott tovább néhány másodpercnél – mégis elég volt, hogy Anna tudja: valami felébredt benne.
És ez most más volt. Nem biztos, hogy jobb. Nem biztos, hogy tartós. De elsöprő. Felkavaró.
És talán épp ez hiányzott.
