A vászon megtelt fénnyel, majd sötétségbe borult, ahogy a film első képsorai megjelentek. Anna hátát belefúrta a szék támlájába, de a szemei nem a jelenetekre fókuszáltak. A figyelme újra és újra visszaugrott a férfira, aki alig egy méterrel előtte ült, mozdulatlanul. A hajtincsei a nyakához tapadtak, a dzseki széle lazán csúszott a széktámlára. A testtartása nyugodt volt, mégis rugóként feszült benne valami. Anna ezt nem látni vélte – érezte.
A film egy régi szerelmet mesélt el. Egy lassú, mélabús történet, ahol a szereplők mindig elkerülték egymást, mindig csak egy karnyújtásnyira haladtak el a boldogság mellett. Egy nő, aki túlságosan sokáig habozott, és egy férfi, aki már nem tudott várni. A vászonról visszaverődő fény időnként megvilágította a férfi arcélét, a homlokán végigfutó árnyékokat. Anna szinte megszédült attól, mennyire ismerős volt ez az egész: a történet, a vágyakozás, a kimondatlan lehetőségek.
Nem tudta pontosan, miért, de abban a pillanatban úgy érezte, Gábor – már a neve nélkül is így nevezte magában – tükröt tart elé. Egy belső tükröt, amelyben nemcsak őt látta, hanem saját magát is – sokkal élesebben, mint korábban bármikor.
A vetítés végén a fények lassan felerősödtek. A közönség mocorogni kezdett, kabátok surrogása, lépések zaja töltötte be a termet. Anna nem mozdult. A teste figyelt. Gábor sem kelt fel rögtön. Csak akkor állt fel, mikor a nézők fele már távozott. A kijáratnál megállt. Várt.
Anna a táskája zsinórját automatikusan a vállára dobta, aztán elindult. Ahogy elhaladt a férfi mellett, az lassan megfordult, és a tekintetük találkozott.
És abban a pillanatban Anna minden korábbi kételye elcsitult. Nem, nem álmodta. Nem képzelődött. Ez a férfi valóban őt nézte – ugyanazzal a furcsa, meleg figyelemmel, mint a kávézó ajtajában. Mintha észrevette volna benne azt, amit ő maga is csak most kezdett felfedezni.
– Jó film volt – mondta Gábor halkan, miközben kiléptek a mozi előterébe.
Anna megállt. -Én egészen mást néztem.
Gábor felvonta a szemöldökét, de nem mosolygott. – Ez veszélyes dolog, Anna.
A lány közelebb lépett, az egyik kezével megigazította a kabátja szegélyét. – Nem félsz, hogy túl közel engedsz?
– Éppen ezért próbálok távol maradni – válaszolta Gábor. – Mert ha túl közel engedlek, mindketten megsérülünk.
Anna megállt előtte, és halkan azt mondta: – De ha nem kísérletezünk, hogyan tudnánk valaha megtudni, mi lehetne? Te kerestél engem?
A férfi a zsebébe dugta a kezét, megvonta a vállát. – Nem tudom. Talán csak hagytam, hogy megtaláljalak.
A lány szívében egyszerre született meg a remény és a kétség. Gábor nem akart ragaszkodni, nem akart könnyű zsákmány lenni, de ez csak fokozta Anna vágyát. Olyan volt, mintha a férfi elérhetetlensége mágnesként húzná őt maga felé.
Nem volt benne gőg. Csak valami fura, rejtett nyugalom. Anna úgy érezte, a férfi nem akarja siettetni a dolgokat. De nem is hátrál. Az a fajta távolság volt ez, ami egyszerre tartogat ígéretet és feszültséget.
Gábor elfordította a fejét, mintha a város éjszakai fényeiben keresné a válaszokat. – Nem minden történetnek kell befejeződnie.
Ahogy egymás mellett elsétáltak a macskaköves utcán, Anna érezte, hogy teste ébredezik, mint aki álomból kel fel. A vágy, amit először csak sejtett, most már egyre nyilvánvalóbbá vált. Ő nem csak szeretné ezt az embert, hanem ki akarja vívni a figyelmét, meg akarja ismerni, és talán el is veszni benne.
Végül, ahogy a villamos csilingelve elhaladt mellettük, Anna egy utolsó pillantást vetett rá.
– Holnap?
– Holnap. – Gábor hangja biztos volt, mint aki már tudja, mit akar.
Amikor elváltak, és Gábor a sarkon eltűnt, Anna egy pillanatra megállt, és a hold fényére emelte az arcát. Tudta, hogy ez a találkozás csak az első lépés volt egy hosszú úton, amely tele lesz bizonytalansággal, kísértéssel és talán fájdalommal.
De ő készen állt rá.
