– Ideje, hogy megmutassam Bitolát – jelentette be V., mintha az időjárásról beszélne, de lopva Paulára sandított, mit szól hozzá, majd szándékos örvényléssel belekeverte az utolsó kockacukrot a kávéjába.
– Bi-tol-a? – tagolta jókedvűen Paula – Azonnal? Vagy ráérek befejezni a teámat?
– Most az egyszer – csillant V. szeme vidáman – kapsz 15 percet.
Nem kellett negyed óra és az autóban ültek. V. pillanatokon belül rátért a főútra.
– Talán nem árt valamennyi információ a városról – kezdte V. a volán mögül
– Tanár úr jelentem, én készültem, igaz, ez csak elmélet. – magyarázkodott Paula.
V. azonban nem figyelt, és talán kicsit felelősnek is érezte magát régi otthonával szemben, ahol kora ifjúságának egy részét töltötte.
– Próbálok nem unalmas lenni – kezdte – Itt van mindjárt a név, ami mindig jelent valamit, de a gyakori használat során el szokott tűnni. A Bitola az óegyházi szláv monostorra utal, szó szerint lakhelyet jelent. A városnak más nevei is voltak. A macedón Nagy Sándor apja, II. Fülöp által alapított ( ie. 4. század) város az ókorban a mitológiai Heracles után, Heraclea Lyncestitis lett. Kicsit később fontos római hellyé vált, mint a római provincia része. Heraclea romjait meg fogjuk látogatni. A korai, úgynevezett sötét középkorban, a nagy népvándorlás idején, szláv törzsek támadásai elnéptelenítették a környéket. A rigómezei csata után következett az oszmán birodalom, amelynek Macedónia is közigazgatása alá került. A törökök a várost Manastunak nevezték, ami monostort jelent. Láthatod, hogy a monostorok már nevükben is végigvonulnak Bitola, és mondhatni egész Macedónia történetén….
Mielőtt V. folytathatta volna, traktor formájában megjelent előttük a szörnyeteg. Váratlanul kanyarodott ki egy szántóról és a sáv közepén állapodott meg. V. beletaposott a fékbe, közben morgott valamit anyanyelvén, amit Paula nem értett, de sejtett. Az út, amelyen haladtak, túl keskeny és túl kanyargós volt a biztonságos előzéshez. Rövid ideig csapdában érezték magukat, aztán Paula előrehajolt, és szemrevételezte a járművet. Állát a kezébe támasztotta, tekintetét a tiszteletreméltó Massey Fergusonra szegezte. Rövid idő múltán a sebhelyes, himlőhelyes munkagépet már nem akadályként látta, hanem hosszú életű karakterként, amely a mezőt hordozta magában keveredve a fémmel, a dízelolajjal és a földdel. Vezetője, egy széles szalmakalapot viselő, öntudatos alak, teljesen mozdulatlan maradt, nem izgatta magát a mögötte összegyűlt autók miatt.
Közel tízenöt perc után a traktor egy bekötőútnál jelzett, hogy lefordul. V. azonnal gyorsított, majd Fiatja előreugrott, mintha ágyúból lőtték volna ki. Maguk mögött hagyták a dízelmotorok füstjét és talán mindketten azt gondolták, hogy a mai autókat lecserélésre tervezték, az eltűnt traktort pedig arra, hogy kitartson.
V. addig keringett Bitola közepén, amíg sikerült parkolót találnia közel egy kávéházhoz.
– Ihatnánk még egy feketét – mondta elhagyva a kocsit, és finoman az intézmény felé terelte vendégét.
A terasz hangulatos napernyője alatt foglaltak helyet, ahonnan be lehetett látni az egész utcát.
A süteményes menünek nagy részét Paula nem értette. Bement az üveges vitrinhez szétnézni. A belső tér meleg hangulatú, sok fát felhasználó, tipikusan európai időkapszulát idézett. A vitrinben sorakozó cukrászati műalkotások kínálatából kiválasztott egy „Vasa” szeletet, amit nem ismert, de névre, színre és formára is tetszett neki.
A napernyő széléről rendszeres időközönként vízpermet hullt alá, nedvesíteni a száraz levegőt. A permeten átsütő nap néha szivárványba burkolta a teraszt. Egyik szivárványon átlépett egy magas, vékony, napsütötte arcú férfi és V-vel melegen üdvözölték egymást.
– Foglalj helyet nálunk – invitálta V. a jövevényt, majd Paulához fordulva, a jövevényre mutatva folytatta – Lorikkal egyetemi éveink óta vagyunk jó barátságban. Itt lakik a szomszédban, abban a klasszicista házban – bólintott egy csinos, sárga-fehér épület felé, majd folytatta
– Lorik zseniális építész. Vagy legalábbis akkor volt, amikor a konzolos vetületek miatt veszekedtünk. Mit építesz manapság? Új múzeumi szárny? Egy stadion? Templom?
Lorik felnevetett, hangja túl erősnek tűnt a városi levegőhöz.
– Struktúrák? Ó, az önkormányzati munka stabil. Ez fizeti a számlákat. De az igazi tervrajzaim manapság sziklába és borókába vannak rajzolva. Nagyjából elhagytam a függőleges várost a függőleges vadonért. Az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy túraútvonalakat állítottam fel. Igazi megszállottság. Látod a hegyeket körülöttünk odafent? Onnan látod a várost odalent, minden szögben és kemény széleken. A magasban a szögek tiszta természetűek, és az egyetlen kemény szélek maguk a sziklák.
Lórik helyet foglalt és az együtt-kávézgatás során kiderült, hogy Paula kitűnő hallgatóság, így pillanatok alatt megvolt a közös platform.
V. érzékelte, hogy egy darabig magukra hagyhatja őket, és elnézéseket kérve rövid időre eltűnt a városban, mert voltak dolgok, amelyeknek intézését nem halaszthatta tovább. Eredetileg vendégét is magával kellett volna vinnie, de Lorik megjelenése megoldotta a problémát és áldás volt mindenkinek.
– Mit láttál eddig Bitolából? – tudakozódott Lorik.
– A parkolót – mosolygott Paula
– És mi érdekel?
– Minden, ami eszedbe jut- jelezte Paula, és ezt komolyan is gondolta.
– Remek – simított egyet az álla szőrzetén Lorik – részletes történelemmel nem fárasztalak, csak pár szóval Bitola fontos, közelmúlti állomásairól. A 19. században európai irányba kezdett fejlődni, számos konzulátusnak adott helyet, ezért a konzulok városa becenevet kapta. A balkáni háborúk során ( 1912-1913) szerbek foglalták el, és ezzel véget ért az ötszáz éves oszmán uralom. A második világháború után Jugoszlávia része lett a Macedón Szocialista Köztársaságon belül. Ha egy kicsit körülnézel láthatod, hogy Bitola építészete különböző hatások keveréke, itt a korzón elég sok a neobarokk, amott egy minaret és a népi ihletés is megtalálható.
– Óhhh – ámult el hangosan Laura – a korzó…ezért sétál előttünk ennyi ember. A múlt század hagyományos korzóját csak Hunyady Sándor elbeszéléseiből ismerem, van kedved mesélni az élő bitolairól?
– Megpróbálhatom – mosolyodott el Lorik, örülve az őszinte érdeklődésnek.- Gyere, mi is sétáljunk egyet a többiekkel, V. majd megtalál. Igyekszem, hogy ez ne csak egy laza séta legyen, talán sikerül neked is ráérezni arra, hogy a korzó sokaknak egy teljes délutáni program.
A kávéházat elhagyva elindultak a széles utcán, és Lorik sem süppedt hallgatásba.
– Ez a sétálóutca, vagy közismert nevén korzó, a város kozmopolita identitásának kifejeződéseként fejlődött, különösen a 19. század végén és a 20. század elején. Hosszúsága körülbelül 1 kilométer. Ha figyelsz, láthatod, hogy hiányoznak a kezekből a telefonok, mert a sétány egy intézmény, méltó a francia őshöz, a promenadehoz. A mi korzónk egy más idők lélegző visszhangja. Ide jönnek az emberek társasági életet élni, mint száz évvel ezelőtt. Itt senki nem veszik el a digitális éterben, itt találkoznak a tekintetek, ismerősök beszélgetnek és tudnak egymásról, a humán világ közvetlen szépségében, nagyon barátságos környezetben van jelen.
A korzón heverésző hatalmas gazdátlan kutyákat kikerülve, séta közben Lorik hol jobbra, hol balra biccentve köszönt valakinek, majd megállt egy múzeum előtt.
– A törökökkel mi elég érdekesen vagyunk – folytatta az előzőeket – az ötszáz év miatt hol neheztelünk, hol tisztelettel gondolunk rájuk, mert voltak az együtt töltött időknek erényei is. Nem volt erőszakos törökösítés, befizettük a ránk rótt adókat és a kezdeti nehezebb idők után békén hagytak minket. Mindezt azért említem, mert az előttünk lévő múzeum egykor katonai középiskola volt, ahol Mustafa Kemal Atatürk, a török köztársaság atyja, 1896 és 1899 között tanult és emléke nagy becsben van tartva. Az atatürk matematika tanára révén a Kemal nevet is itt szerezte, ami tökéletest jelent.
Ekkor feltűnt V. alakja az utca másik oldalán.
– Most már mindent tudsz? kérdezte Paulát nevetve, amikor közel ért – jövünk még Bitolába nézelődni, most gyertek, szórakozzunk egy kicsit a vurstliban, az is része a városnak.