Lódobogásra siettünk ki a fészerből.
Gazsiék érkeztek vissza.Ernő bácsi gondterhelten közölte.
– A cséplőgép jó. Azzal fogunk dolgozni.
– A kombájn?- kérdezett rá a nagymama.
– Kicsik a földek, nem éri meg a Ferkónak, hogy kijöjjön a tanyákra.
– Biztos vagy benne?
– Boldizsár már élesztgeti az öreg cséplőgépet. Összeállunk, egy helyre összehordunk minden, aztán mint régen, nekilátunk a cséplésnek. Mátyás hozza az ökröket. Ne aggódj! Nem lesz semmi baj- közölte a nagymamám.
Én már láttam az öreg masinát, de ne munka közben, hanem kint Boldizsár bácsi tanyáján. El sem képzeltem, hogy azzal még dolgozni is lehet.
– Nagymama ezt, hogy oldjuk meg?- keseregtem.
– Ahogy régen. Nekünk lesz egy kicsit nehezebb, mert Boldizsárékig el kell vinni a gabonát.
– Aratnunk is magunknak kell?
– Vagyunk elegen a tanyákon. Soha se félts te minket- nevetett rajtam a nagymama.
Teodor ekkor került elő.
– Találtál valamit?
– Azzal most ne foglalkozz! Izgalmas dolog, amit a nagymama mond, mert én soha sem láttam cséplést.
– Minap a múltról kérdeztél, hát ez a múlt.
– Most a jelenben?
– Azt kell elfogadni, ami van. Különben minden a Jóisten kezében van- magyarázta a nagymama.
– Szegény nagyapa, most mit szólna hozzá?- sopánkodtam.
– Amit én édes fiam. Még nem felejtettem el, hogy hogyan is ment annak idején, amire a búza a zsákba került.
– Addig meg kell erősödnöm?- kérdeztem rá a nagymamára.
– Igen. De, te csak vizet hordhatsz az embereknek. Ebbe most nyugodjál bele!- figyelmeztetett a nagymama.
Ettől a hírtől még az édesanyám leveleit sem volt kedvem keresni . Sokkal nagyobb dolognak tűnt, hogy hogyan kerül a zsákba, a nagymama búzája. Az a fene kombájnos ,miért is nem jön ki a tanyánkra?- mérgelődtem.
– Mert nem éri meg – súgta Teodor.
– Megéri vagy nem! Miért nem veszi figyelembe az öreg pusztai embereket?
– Megváltozott a világ.
– Ennyire nem sajnálja őket?
– Ennyire, Vilmos, ennyire!
Elszomorodtam, de nem volt mit tenni. Délután nagymamámmal kimentünk megnézni a gabonát.
–Szépen áll, és vár az aratásra, ha nem kap csúnya esőt és szelet, elbírunk vele. Nadrágszíj parcella a miénk is. Addig, amíg el nem vették a földet, elég volt egy gazdáé is a kombájnosnak.
Hazafelé megnéztük nagy gémeskútnál a helyet.
– Ezt mondtam, hogy jó lesz, ha kijönne Barnabás. Aztán eszembe jutott, hogy mi lesz a gabonával?- vontam kérdőre a nagymamát.
– Ne búslakodj! Voltak, nagyobb gondjaink, is mint most az aratás, és a cséplés!
– Nem is attól félek, hanem, hogy Boldizsár bácsinak sikerül e megjavítani a gépét.
– Bízzál benne! Ő egy ezermester. Ha minden rendben lesz, ki fogja nevetni a Ferkót.
– Ki az a Ferkó?- kérdeztem rá.
– A kombájnos. Lehet, hogy majd jön hozzá kuncsorogni, hogy-, „Boldizsár bátyám javítsa meg a gépemet!- és akkor, Boldizsár sem fog az első szóra segíteni.
– De azért megoldja?
– Meg, nagyszíve van, még ha morgós is.
Másnap reggel megérkezett Károly doktor. Az autóból nem Gyöngyvér szállt ki, hanem a beígért vendég. Messziről ismerősnek tűnt, aztán ahogy közelebb ért ,felismertem a kórházban mellettem fekvő nénit. Nagymama fogadta őket. Én is kimentem a pitvarra.
– Szervusz, Vilmos!
– Kezét csókolom! Maga?
– Meg szerettem volna nézni, hogy hol élsz a nagymamáddal. A doktor úr pedig elhozott ,azt mondta ,úgyis meg kell vizsgálnia téged.
– Hogy vagy?- kérdezett rám a doktor úr.
– Jól, csak sok gond lett hirtelen a tanyán- aggodalmaskodtam.
– Mi az?
– Majd én elmondom. Menjünk beljebb!- javasolta a nagymama.
Teodor is kíváncsiskodott.
– Ismered?- kérdezte halkan. – Olyan, mint a nagymama.
– Ő a néni a kórházból. Hasonlítanak egymásra, mint ahogy az öregek szoktak- súgtam Teodornak.
– Jó szívű!- kiáltott fel Teodor.
– Miből gondolod?
–Titokban belenéztem a szemébe. Ő is segíteni fog?
–Talán, ha dolgozott cséplőgép mellett.
A konyhába a nagymama megint elővette a varázsdobozát. Illatozott a teasütemény, és a citromos tea. Hallgattam, ahogy ecseteli a gondokat. A néni, közben bemutatkozott a nagymamának.
– Anna vagyok .
–Vilma- remélem jól megbarátkozunk.
Egy kis idő múlva Anna néni megszólalt.
– A artást és a cséplést megoldjuk. Én emlékszem egy két dologra. Van egy idősebb komám, az tud zsákolni.
Károly doktor a szüleit ajánlotta fel.
A megbeszélés közben, olyan szavakat használtak, amiről én csak olvastam ,és olyan feladatok elvégzését taglalták, amit én még sohasem láttam. A dobon ki lesz az etető, a kéve adogató , a pelyvás ,a törekhordós, és a szalmanyársaló, ha nincs felvonó. A felvonó szót ismerem. Úgy véltem, hogy nem maradunk mi magunkra. Anna néni és a nagymama gyorsan összefogtak.
– Láthatnám végre a tanyát?- kérdezett rá a nagymamámra.
– Igen. Károly doktor úr és Vilmossal végig vezetik. Addig én készítek egy kis ennivalót.
– Rendben- egyezett bele a doktor úr. – Vilmos a barátodról se feledkezzél el!- figyelmeztetett.
– Ő a titkos szem?- kérdezett rám Anna néni.
– Igen.
Teodor a harangruhájába szembeült Anna nénivel ,és nagyokat kacsintgatott rá.
– A kis huncut- nevette el magát Anna néni.
Elindultunk, hogy körbejárjuk az én kis tanyámat. Júliusban a nyárnak a közepén minden nap, amikor nem esett az eső, ajándéknak számított. Kellett volna a csapadék, de azért mi emberek néha nem vagyunk megelégedve .Hol az intenzitásával, hol pedig a mennyisége miatt zsörtölődünk.
– Látja, nálunk még a természet ereje szab meg mindent- mondtam Anna néninek.
– Olyan, mint az én gyermekkoromban.
– Mindent az Úr igazgat, csak mi emberek szeretnénk őt is befolyásolni, ami felesleges dolog. A természet rendjét még soha senki sem tudta elrendezni. Igaz azt mondják, hogy a változást a felmelegedés okozza. De erről is ki tehet? Nem az emberek?- kérdeztem rá Anna nénire.
– Dehogynem. Mindig valami újat akarunk, aztán vagy bejön, vagy isszuk a keserű levét- jegyezte meg Anna néni.
Ma az égbolt csodás bárányfelhőkkel volt tele. A Nap elhagyta a horizont a harmadát. Esőnek egyelőre semmi jele sem volt, mintha természetfelelős segíteni szeretett volna. A napsugara körbeölelte a dédapám által készített gémeskutat. Fák, virágok és gabonatáblák övezték. A fű is kövérebb és üdébb volt. Látszott, hogy nem jártunk mostanában erre a nyájjal. Száz lépésnyire egy kiszáradt fa árván állt.
– Azt képzeletem el, hogy Barnabást ide hozom ki. Itt tiszta a fű ,és nagyon friss a levegő. Ismerem már jól az én őrszememet. Ott fogja hagyni a palackot ,és le fog ereszkedni a patak partjára a kiszáradt fához. Tágra fogja nyitni a szembogarát ,és le sem fogja venni Barnabásról.
– S hogyan fog idekerülni a te titokzatos barátod? – kérdezett rám Anna néni.
– Ha kell, mindig mellette van kettő fehér pillangó. Eli és Lola, ők segítik átrepülni az egyik helyről a másikra. A parton pedig a szárnyukkal egyensúlyba fogják tartani. A száraz fát, pedig majd körbeveszi egy buborék, amit szappanhabból fújnak a tündérek vagy a békák.
– S mit fog szólni hozzá Barnabás?
– Sejtem. Az első szava az lesz. Itt is burokban kell lennem! Én megmagyarázom neki, hogy ez nem más, mint egy szappanbuborék, ami lesett a földre. Ő abban fog lenni, és látni fogja Napot, érezni fogja a virágok illatát, és hallani fogja patakban csörgedező víz hangját. Én tőle megfelelő távolságra leszek. Aztán ha majd a kedve tartja, ki is pukkaszthatja a buborékot.
– S akkor?- érdeklődött a doktor úr.
– Miénk lesz a puszta, ameddig csak ellátunk!- mosolyogtam a doktor úrra.
– Eljöhetek én is?- kérdezte Anna néni.
– Igen, de csak kellő távolságba szabad lennie. Megígértem a doktor úrnak, hogy vigyázok a testvéremre.
– Doktor úr?- kérdezett rá Anna néni.
–Természetesen jöhet maga is, és én is velük leszek.
– Barnabás szülei? –érdeklődött.
– Őket is elhívjuk, hiszen így is együtt vannak odahaza is karanténban- magyarázta a doktor úr.
–Te?- kérdezett rám Anna néni.
– Én ott leszek, ahol Teodor. A fatörzs mellett. A buborékba mindent be fogok készíteni- magyaráztam.
– Hogy érted?- erre is Anna néni kérdezett rá.
– Van egy elgondolásom .Ha eltetszik jönni, akkor mindent meg fog látni.
Lassan visszafelé sétáltunk. Tudtam, hogy. Bundás szigorúan őrizni a nyájat.
– Nem tudok szóhoz jutni- mondta Anna néni, amikor a friss vízzel kínáltam meg.
– Miért? Mert a vödör mellett, megfelelő távolságban foglal helyet az én titokzatos barátom?- kérdeztem rá a nénire.
– Ezt én nem értem- ráncolta fel Anna néni a homlokát.
– Most egy vászonzsákba bújt, és lefelé függeszkedik a vödör szélén. Amikor leeresztem a vödröt, ő a kútba is jól belelát, de nem éri el a vizet. Ha visszatér a vastengely az eredeti állapotához, akkor felmegy a kútostorra, és körbe szemléli a horizontot- magyaráztam.
– Figyel mindent?- csodálkozott el.
– Igen.
– Meddig lát el?
– Ameddig az igazi szem nem láthat el, de ő, a képzelet világába is betekinthet. Tegnap azt súgta, hogy a földben a kiszáradt ágas fának a gyökerei már nagyon hosszúra elnyúltak. Mellékágai olyanok, mint egy elő fa koronája lenne. Most azonban itt a kút körül, ahol a legszárazabb a talaj, szigorúan húznunk kell egy határvonalat.
– Miért?
– Mint mondtam, amikor elhozzák hozzám Barnabást, sehol se legyen egy elejtett birka ürülék.
– Most mit csináltok a nyájjal? – érdeklődött Anna néni.
– Holnaptól gyakorlunk, hogy mindenki tudja, hol van a saját határa- jegyeztem meg.
– Bundás?- kérdezett rám a doktor úr.
– Ő volt legelső, aki Teodor utasítására addig szaladgált körbe és körbe, hogy kijelelte a határvonalat.
– Remek. A nagymamád mit szólt hozzá?- kérdezett rám a doktor úr.
– Ha ezt a nagyapád látná! Látja!- mondtam is neki – Teodor , nemcsak minket lát, hanem azokat is, akik már nagyon messze járják az égi útjukat.
– Csillagként?
– Igen. Csillagként.
Bundás úgy állt a vezérkos mellett, mint egy testőr. Egy birkát sem engedett átlépni a kijelölt sávon.
Anna néni és doktor úr meg voltak győződve, hogy miden rendben lesz. Hazafelé fél füllel hallottam, amikor ketten a motoros fiúról beszélgettek.
– Ki kellene hozni egy ilyen környezetbe- javasolta a doktor úr.
– Lehet, hogy emlékezne, ha sétálna a patak partján?- kérdezett rá Anna néni.
– Kellene valami, ami felhívná a figyelmét- magyarázta a doktor úr.
– Gyermekotthonban nőtt fel, annyit már tudunk róla. Nevelőszülőknél él sok éve. Szeretik, és most nem lehet tudni, hogy mi lesz vele- aggodalmaskodott Anna néni.
– Már 20 éves, önálló döntései vannak- hívta fel rá a figyelmet a doktor úr.
– Igaz, de ő későn érő típus- magyarázta Anna néni.
A homlokomra csaptam. A fene vinné el, az egyikünk későn érő, a másikunk meg a korához képest előbbre jár. Milyen a Jóisten elrendezése? Én a tizenhárom évemmel, állítólag bölcsebb vagyok, mint a magam korabeliek. Meg mondom Teodornak. Mit fog rá szólni? Tényleg hol maradt el a barátom? Hazafelé nem láttam, de amilyen titokzatosan jár kel, én már megszoktam, mintha ehhez hozzá lehetne szokni. Mire hazaértünk, finom illatok terjengtek a levegőben. Ismerem annyira a nagymamámat, hogy ma is kitett magáért. Vöri is ott volt pitvarban. Szimatot kapott, igen várakozóan nézett rám.
– Tudod, hogy téged sem csal meg a nagymama- magyaráztam a macskának.
– Tudom, de mikor jutok a finom falatokhoz?- érdeklődött.
– Türelmes légy, mint amikor egeret fogsz. Azt is puhítod egy darabig vagy sem?- kérdeztem rá.
–Tévedsz! Azzal játszom!- kérte ki magának Vöri.
– Játék neked az, hogy már majdnem megadja magát az a szegény pára, és te éppen akkor roppantod meg a gerincét?- méltatlankodtam.
– Legalább nem érez fájdalmat!- vágta rá.
– Érdekesek vagytok ti macskák- nevettem el magamat.
– És ti emberek?- nyávogott vissza Vöri.
– Erről majd máskor, most vár a nagymama- mutattam a konyha felé.
Az asztal meg volt terítve.
– Ma azt kellett megfőznöm, ami hirtelen a kezem ügyébe került. Remélem, nem okozok csalódást? – kérdezett rá a nagymama a vendégekre.
– Nekünk a hagyma, a zsír és a kenyér is jó lett volna citromos teával- mosolygott a doktor úr.
Leesett az állam. A nagymama olyan ebédet varázsolt, amire még én sem számítottam.
– Az öregek tudnak a semmiből is főzni- jegyezte meg Teodor.
– Merre jártál?- kérdeztem rá.
– Egy darabig kísértelek benneteket ,aztán kimentem a búzatáblához.
– Mi a véleményed?
– Megoldják ezek az emberek, akik mellétek álltak. Beszélek az ökrökkel, hogy meg ne makacsolják magukat útközben, amig Boldizsár bácsiékhoz érünk.
– Meghallgatnak?
– Szerinted ki az erősebb? A bivaly vagy az ökör?
– Erre neked kell tudni a választ.
– Nagyon erős az ökör is, de sokszor makacs, pedig olyan szép abban szürkés bőrében. Siessél! Várnak az asztalnál!- figyelmeztetett.
Megebédeltünk. Még egy kis ideig a három felnőtt diskurált. Én éreztem, hogy ha nem sértem meg őket, inkább lepihennék. Ki sem mondtam, amikor doktor úr rám szólt.
– Pihenj egy kicsit! Gyöngyvérrel holnap is eljövünk.
– Az jó lesz – tett hozzá a nagymama.
– Hallottad!- kiáltott fel Teodor.- Megint eljön!
Magamban nevetnem kellett Teodor örömének, és annyi mondtam:
– Várjuk szeretettel!
– Ez az!- súgta a fülembe Teodor. – Mond meg, hogy az eperfa is várja!
– Teodor?
–Jól van, na! Igazad van, azt csak én láttam. S tudom, hogy titok.
Kicsit duzzogni véltem a barátom, amikor tisztaszoba felé vettem az irányt.
– Vár engem a lötty? –kérdezett rám.
– Ahogy gondolod.
Láttam, hogy valamiben még töri fejét, de nem akartam kizökkenteni a gondolatmentéből. Leheveredtem az ágyra. Kinyújtottam a tagjaimat. Eszembe jutott a fiú. Micsoda sorsa is volt eddig a nevelőszülőknél. Vajon milyen érzés lehet idegenekkel felnőni? Mi van, ha az édesanyám magával visz, és én is ilyen sorsra jutok? Még is csak közbe kellett volna szólnom, hogy a nagymamának említsék meg a motoros fiúról a dolgot. Neki nagy szíve van, azt én már megtapasztaltam, hátha kitalálna valamit. Majd legközelebb. Odanéztem a formalinos palackhoz, Teodor már sehol sem volt. Vajon az én barátom, merre vette megint az irányt? Egy darabig pihentem, aztán hallottam, hogy elindul az autó. Már nem volt időm, hogy elköszönjek a vendégektől. Nagymama jött be hozzám.
– Vilmos, az Anna egy jó lélek- jegyezte meg a nagymama.
– Gondoltam.
– Nem haragszik a fiúra sem. Segítene neki.
Úgy tettem, mint aki semmiről sem tud. Rákérdeztem.
– A doktor úr mit szólt hozzá?
– Megegyeztek.
– Mibe egyeztek meg?
– A rehabilitációs osztályról kihozzák a pusztára kirándulni, hátha…
– Emlékezni fog!- kiáltottam fel.
– Miből gondolod?
Most már elárultam, amit kivettem a beszélgetésükből.
– Maga mit javasolt nekik? – kérdeztem a nagymamától.
–Az aratásig még van kettő hét, akár az egyik hétvégén fogadhatjuk is a fiút.
– Nagymama, már mondtam, hogy maga a világ legjobb nagymamája!
– Igen, de én csak azt teszem, amit a szívem diktál- sírta el magát.
Megöletem a nagymamát, s akkor a szemembe tűnt Teodor. A rajta lévő harangocskát körbe vették a pókhálók. Meg voltam döbbenve. Nagymama biztosan észrevette a reakciómat, mert rám kérdezett.
– Csak nincs valami baj?
– Semmi, de Teodor tiszta pókháló.
– Micsoda? Jó Isten, te hol jártál? – kérdezett rá Teodorra.
– A fészerben.
– Mit kerestél ott?
– Amit a nagymama is. A leveleket.
– Találtál valamit?
– Igen.
– Megvannak a levelek?
– Nem azokat találtam meg, hanem…
– Miért hallgattál el?
– Lehet, hogy nem kellett volna benéznem a szekrény mögé, ahol a Puszta képe van.
– Mit láttál?
– Még nem tudom, csak azt, hogy én beférek oda.
– Micsoda? Teodor, mi van a szekrény mögött?- kérdeztük egyszerre.
– Titok!
– Miféle titok.
– Azt még én sem tudom, da az biztos, hogy ez az izé… akarom mondani, nem is tudom, mi van ott, de nem szokványos állapot.
– Nagymama nézzük meg!- kiáltottam fel.
– Nem tudjuk ketten elmozdítani a szekrényt a helyéről. Meg kell várnunk Károly doktort és Gyöngyvért.
– Addig kipakolunk, amit csak tudunk?
– Igen.
–Munkára fel!
– Először, kint kell mindent rendbe tenni- figyelmeztetett a nagymama.
– Lámpafénynél is meg tudjuk oldani?- kérdeztem rá.
– Meg.
–Teodor! Teodor, nem várhattál volna ezzel a leskelődéssel az aratásig?- néztem a barátomra.
– Akartam, de véletlenül beestem a szekrény mögé, mint a kép- magyarázkodott a barátom.
– Még szerencse, hogy ki tudtál bújni- sóhajtottam fel.
– Segítettek a pókok. Először az öreg pókné azt hitte, hogy egy jól megtermett egyed vergődik a hálójában. Mikor közelebb jött, úgy ráijesztettem, hogy meg sem mert mozdulni. Aztán megkértem, hogy segítsen kijutni a szekrény mögül. Mindjárt fontak egy nagyfonalat ,és azon feltoltak a szekrény tetejére. Onnan meg rohantam a palackhoz.
– Miért a palackhoz?
– Meg kellene fürdenem vagy nem? Mit gondolsz erről? Nagymama segítene nekem?
– Leveszem a harangruhádat, ki mosom ,addig pedig…
– Irány a lötty!- nyugtázta Teodor.
Tudtuk, hogy Teodor, ezt most nem veszi rossz néven, hisz ő kereste magának a sok pókhálót. Mi egymást néztük. A nagymama, felsóhajtott.
– Sejtem mi van a szekrény mögött.
– A Puszta festménye. Meg?
–Majd holnap, amikor megjönnek a fiatalok.
Teodor bogarat ültetett a fülembe. Addig kérleltem a nagymamát, amíg lámpafénynél körbe néztünk a szerszámos szekrény körül. Ki is raktunk két deszkát, amikor rám szólt:
– Nem csak a fióknak van dupla feneke, hanem szerszámos polcok is kifordíthatók.
Ezzel megfogott egy kallantyút, és kifordult a szekrény belseje. Előttünk állt a hátulja. Sok – sok firkával.
– Ezen tervezte meg a dédpapa a szekrényt?
– Nem tudni minek a terve, egy a biztos, hogy a dédapád asztalos mester volt a pusztán.
– Kiknek készített bútort?
– Mindenkinek, aki megkérte.
– Külföldön is tanult?
– Igen, Párizsban.
– Párizsban?
– Amikor kislány voltam,egy csendőr szidta,” Hogy a rosseb egye meg a párizsi nénédet!” Nem tudtam, hogy ott van Emília a dédapád testvére, akit sokat emlegetett.
– Mi köze volt hozzá a csendőrnek?- kérdeztem a nagymamára.
