– Igen. Többen mennek ki missziósként a világ eldugottabb helyére gyógyítani. Károlynak ma lesz ideje és kikérdezi a kollégáját. Remélem, eredménnyel jár. Nagyon magabiztos volt telefonban.
– Az édesanyám?
– Arról nem beszél. Hívni fog telefonon.
– Nagymama el tudja maga képzelni az édesanyámat Afrikában?
– Bárhol megállja helyét, ha akarja. Várjunk.
A kollégiumba vezető úton, végig arról gondolkodtam, hogy hogyan kerülhetett ki Vencel doktor?
– Ezen nem kell törni a fejünket – jegyezte meg Gyöngyvér. – A missziót önként vállalják. Szinte ingyen. Kemény feladat főleg, ha egy nagyon eldugott helyre kerülnek. A gyógyítás éjjel nappal igénybe veszi őket. De ha minden jól megy, akkor négy hét aztán hazajönnek.
– Kik látják el őket?
– A felszerelést, a szükséges eszközöket az az ország állja, akinek a tagja az orvos. A lakosok sokszor csak élelmiszerrel tudnak fizetni, de van, hogy ők is éheznek.
– Mi van az ott lévő fertőző betegségekkel?
– Arra előre kapnak védőoltást a jelentkező orvosok. Nagy feladat, de lélekben felemelő, olyan embereken segíteni, akinek a gyógyuláshoz lehetősége sincs.
– Azt nem értem, hogy miért a szem specialistánál tűnt fel Károly doktornak az ismerős arc és a név?
– Utána néztünk. Vencel doktor idehaza is operált. Lehet, hogy segédje a Pierrenek?
– Alig várom, hogy visszaszóljon Károly doktor.
– Üzensz?
– Igen azonnal bemegyek hozzád, ha konkrét dolgot tudok meg. Csak három nap és haza repül Károly. Négy hét telt el, nekem hosszú idő volt. Bár én biztonságban tudtam őt.
Az iskolában Peti és Barnabás faggatni kezdtek. Mindent elmondtam, amit történt a pusztán és azt is, amit Vencel doktorról tudni vélt Károly doktor. Izgalmas napok elé néztem. Hétfőn nem is érdekelt a tanítás. Siettem a könyvtárba, hogy egy kicsit bővebben tájékozódjak Afrika szegényebb részéről. Újság cikkeket találtam a misszionáriusokról. Sajnos csak a monogramok voltak beírva, ha valaki nagyobb horderejű felfedezést végzett, csak annak jegyezték meg a nevét. Többsége pedig angolul írta a cikkeket. Az én angoltudásom nem elég ahhoz, hogy megfejthettem volna a tartalmukat. Különben orvosi szakszavak tömkelege latin, nekem semmit sem mondott.
Vacsorára készülődtünk, amikor a portáról szóltak, hogy telefonom van. Ilyenkor össze szokott ugrani a gyomrom. Mindig félve vettem fel a kagylót. Hátha a nagymamával történt valami. Most kétesélyesnek éreztem hívást, vagy a pusztáról hívnak vagy Gyöngyvér. Az utóbbi volt.
– Szia! Károly szerint igaza volt. Vencel doktort ismerte fel.
– Az édesanyám?
– Ő is él. Együtt vannak. Egyelőre ennyi. Károly szerdán itthon lesz, s akkor be fog számolni mindenről.
– Addig?
– Légy türelemmel! Élnek és jól vannak.
– A nagymama tudja?
– Most indulok hozzá.
– Veled megyek.
–Ezt az információt hagyd rám! Ne siessük el a dolgot. Amikor Károly hazajön, azonnal szólni fogok.
– Köszönöm.
Éreztem, hogy végig folyik a könny az arcomon. Letettem a telefont, egy kicsit álltam és vártam. A portás néni hangjára figyeltem fel.
– Baj van Vilmos?
– Nem. Minden a legnagyobb rendben van. Él az édesanyám!
Átölelt és a fülembe súgta.
– Te ezt mindig is tudtad. Most mi a baj vele?
– Lehet, hogy meg is ismerhetem.
– Csodás! Vilmos te találtad meg?
– Nem, hanem a sz….!
– Hogyan érted?
– Hagyjuk, ez csak rám tartozik.
Beléptem a szobába. Barnabás ijedtképet mutatott.
– A nagymama?
– Nem. Gyöngyvér volt.
– Megtalálták Teodor társát?
– A másik szemre gondolsz?
– Mindenre, a bivalyra úgy kitömve egészben.
– Róluk semmi hír.
– Akkor?
– Károly doktor megtalálta az édesanyámat.
– Személyesen?
– Nem, csak egy kollégájánál ismerte fel az orvost, akivel elment. Élnek és ez jó.
– Mikor láthatod?
– Arról még semmit sem tudok. Gyere, lépjünk át Petihez, had örüljön velünk!
Peti először visszaült az ágyára, aztán összecsapta a kezét ugyan úgy , mint a nagymama szokta.
– Szemész orvos előadásánál ismert rá?
– Igen.
–Vilmos téged üldöznek a szemek!
– Nem barátom, hanem segítenek.
Amíg a nevelőtanár nem jelzett, hogy takarodó, hármasban örvendeztünk. Egész éjjel nem aludtam. Végig gondoltam mindent. Afrika csodák birodalma lett számomra. De hogy került oda Vencel doktor, és miért a szemésszel dolgozik? Rengeteg kérdés merült fel bennem, és csak hajnalra zuhantam álomba. Az iskolába is bamba lehettem, mert rám szóltak.
– Vilmos hol jár az eszed?
Legszívesebben kikiabáltam volna, hogy Afrikában. Ott azon a részen, ami Francia gyarmat volt. Délutánra tisztult a fejem. Elterelődtek az uszodában a gondolataim. Barnabásra kellett jobban figyelni, mert ő még csak most tanul úszni. Néha olyan, mint egy kis béka. Peti úgy siklik a vízen, mint a kígyó. Ezen vihorászni is szoktunk. Az embert kizökkenti egy kis locsi -pocsi a képzelet világából. Később minden percben a szobába azt vártam, hogy Gyöngyvér hív. A telefon két napig néma maradt. Nehezek az ilyen várakozások órái. Túl kell ezen is esni. Összekaptam magam és újból tanulásra koncentráltam. Nyolcadik félévkor nem babra megy a játék, az érdemjegyek a felvételit is meghatározzák. Eltelt négy nap. Olyan voltam, mint kiskoromban, amikor vártam a karácsonyt. – Hányat kell még aludni- kérdezgettem akkor a nagymamát. Az újaimon számoltam, hogy hol is tartok. Végre szólítottak.
Rohantam a telefonhoz.
– Károly doktor mind kettőtöket látni szeretné- szavalta egyhangúan Sári.
A fene sem ezt a hívást várta! Időpontot egyeztettünk. Ránéztem a falon lévő órára. Kettő óra múlva indulhatunk a rendelőbe. Barnabás is lelombozódott. Örülni szeretett volna az örömömnek.
– Erre még várhatunk kispajtás- veregettem meg a vállát.
A rendelőben Sári várt bennünket.
– Leveszem a vért és a vizeletet.
– Vizelete hoztunk magunkkal.
– Akkor jól van, lássuk azokat a kedves kis kacsókat- mosolygott.
– Gyöngyvér és Károly doktor?
– Amire az eredményetek meglesz, itt lesznek. Van egy kis elintézni valójuk.
Nem örültem ennek a hírnek, de azzal nyugtattam meg magam, hogy nagyon régen látták már egymást. Sári fenntartott bennünket. Vicceket mesélt, ami engem most nem érdekelt, de belementem a játékába. Olyan érzésem volt, hogy figyelemelterelés. Végre csapódott az ajtó Károly doktor előtt Gyöngyvér lépett a folyosóra.
– Szervusztok. Minden rendben. Jól vagytok? Panasz?
– Nincsen- vágtuk rá.
– Sárival találkoztatok?
– Igen.
– Vele is minden rendben.
– Akkor lássuk a medvét!
– Inkább az oroszlánra lennék kíváncsi- motyogtam magamba.
– Gyertek velem.
Beléptünk a rendelőbe. Különös finom illat volt. Furcsa volt.
– Mi ez?- kérdeztem rá.
– Egy új fertőtlenítő szer, amit magammal hoztam Párizsból.
– Sikeres volt a kongresszus? – kérdezett rá Sári.
– Igen.
–Jól utazott a doktor úr?
– Amint látja, nem maradt fenn a levegőben a gépem.
– Ha –ha- ha!- nevetett Sári.
Pár kis dobozka a monitor előtt lapult.
– Először fogadjátok el!- Nyújtotta át mind a hármunknak Károly doktor- Aztán megvizsgállak bennetek. Addig nincs evés!
– Csokoládé?- kérdezte Barnabás
– Majd meglátjuk.
Bennem az motoszkált, hogy miért nem említi meg az édesanyámat. Várnom kell, még mindig várnom kell! Végre megjöttek az eredmények: negatív. Felsóhajtottam, mert izgalmamba ezekben a napokban egy kicsit túlléptem a megengedett határt a diétánál.
– Most fiúk még velem kell, hogy jöjjetek!- közölte egy rezzenés sem volt Károly doktor arcán.
Egymásra néztünk.
– Mi van?- súgta a fülembe Barnabás.
– Nem tudom.
Kiléptünk a rendelőből Gyöngyvér állt a folyosón.
– Mehetünk?- kérdezett rá Károly doktorra.
– Igen.
Nem értettem a dolgot. Gyöngyvéren nem volt fehér köpeny, inkább ünnepélyesen volt öltözve.
– Hova megyünk?
– Ünnepelni Károly doktor sikerét.
– Előléptették?
– Az várható volt.
– Akkor?
– Titok- nevette el magát. – Parancsoljatok!- nyitotta ki az autóját.
Beültünk a gépkocsiba, de nem indult.
– Várunk valakit?
– Igen Károlyt.
Láttam, hogy Gyöngyvér a visszapillantó tűkörből figyeli, hogy jön e.
– Itt van.
– Mindenki megvan?
– Igen.
– Indulhatunk.
Arra gondoltam, hogy hazavisznek bennünket a nagymamához. Nem oda tartottak. Egy panelház előtt álltunk meg.
– Megérkeztünk – közölte Gyöngyvér.
Kiszálltunk, és ahogy Károly doktor diktálta az ütemet, a szerint szedtük a lábunkat. Az első emeleti ajtón kattant a zár.
– Gyertek!- szólt ki egy ismeretlen hang. – Gyöngyvér édesanyja vagyok. Gondolom te Vilmos vagy, te meg Barnabás. Üdvözöllek benneteket.
Letettük a kabátunkat. Gyöngyvér bevezetett bennünket a napaliba. Meg volt terítve.
– Vacsora- mondta néni.
– Bocsánat, megkérdezhetem a néni nevét?
– Emma.
– Köszönöm.
– Üljetek le!
– Nem fogunk elkésni a kollégiumból?- fordultam Gyöngyvérhez
– Elkértelek benneteket. Vacsora után beszélgetünk egy nagyot.
– Afrikáról ?- szalad ki a számon.
– Arról is, de most vacsorázzunk meg!
Nagyot sóhajtottam. Itt fogja nekem elmondani Károly doktor, amit felfedezett. De miért hoztuk el velünk Barnabást is? Miért nem a nagymama van itt? Mindegy majd ki fog derülni. Alig vártam, hogy elfogjon a vacsora. Finom volt, s főleg desszertnek készítet madártej. Az nálam mindig nyerő. Gyöngyvér az édesanyjának segített leszedni az asztalt. Károly doktor közben hol rám nézett, hol Barnabásra. Mikor Gyöngyvér édesanyja is leült az asztalhoz Károly doktor belevágott a mesélésbe.
– Gondolom, titeket nem nagyon érdekel, ami a kongresszuson történt. Szakmai dolgok.
– Kérdezhetek valami?
– Mi lenne az Barnabás?
– Másnak is sikerült az olyan műtét, mint ami nekünk volt?
– Természetesen, ha jó a donor, akkor minden rendben van. Vilmos te azt mondtad, hogy Barnabást ezen túl a testvérednek tekinted.
– Úgy is van.
– Fiúk mi szólnátok ahhoz, ha lenne még egy testvéretek?
Megdobbant a szívem. Most tér rá az édesanyámra.
– Én boldog lennék, ugrottam fel székről- Hol van?
– Ülj vissza! Még ott nem tartunk.
– Az én szüleim is örülnének vágott közbe Barnabás. – Keresnek még egy örökbe fogadható gyereket, de ha így kapnák meg, akkor a nagy előny lenne a számukra.
– Vilmos ez neked szól. Annyit kiderítettem, hogy van egy húgod. Most 5 éves és Vilhelminának keresztelték, de mindenki Vilmácskának hívja. Nem láttam, fényképem sincs róla, csak kolléga mondta.
– Honnan ismeri az édesanyámat?
– Arról tudsz, hogy Hollandiába mentek. Ott praktizált Vencel. Onnan az édesanyád rokoni szálai segítségével Párizsba költöztek, ahol Vencel doktor, szemorvosnak képezte ki magát. Egy ideig Franciaországban éltek kettesben. Aztán Vencel doktor követte a Misszionáriusokat. Szemüveg biztosítása, látás vizsgálatok és szem műtétek. Azok, amiket alapszinten lehet biztosítani. Vencel doktor, az első négy hetet egyedül töltötte Afrika eldugott falujában. Nagyon megfogta az ottani állapot. Segíteni akart. A következőben elvitte magával az édesanyádat, akit Teresa nővérként ismer mindenki. Ebből a négy hétből lett, négy hónap, aztán hat év. Azóta nem tértek vissza Franciaországba.
– Most reménykedhetünk?
– Igen, de előbb fel kell venni velük a kapcsolatot.
– Segített a kolléga?
– Kettő hét múlva váltás lesz. Addig van időnk. Írjál egy levelet és én elküldöm Pierrének.
– A nagymama tud róla?
– Tőle jöttünk ma, amikor Sári várt benneteket. Nagyon boldog. Képzeld el Teodor, amikor meghallotta, hogy Vencel doktor szemorvos, ugrált örömében.
– Minden csak hetek kérdése, hogy találkozzam az édesanyámmal?
– Ezt még nem tudhatom én sem, és Pierre sem. Egy biztos, hogy jó nyomon járunk. Álljatok egymás mellé! Készítek egy fotót, amit elküldök a kollegának.
– A nagymama!
– Őt is lefotóztam, nem kell izgulnod.
– Szeretnék most vele lenni.
– Gondoltam. János ott van mellette. Teodor meg el nem hagyná egy pillanatra sem. Különben elmesélte Dömötört. Jó kis leckét adtatok neki. Mikor mehetsz haza?
– A hónap közepén.
– Addig el is érünk valamit Afrikába. Az eldugott régi Francia gyarmatokról nehézkes a levelezés. De amint mondtam, váltás van. Így az is megoldott. Aki megy, az viszi a ti üzeneteteket, aki pedig jön, az hozza Teresa nővérét. Megegyeztünk?
– Meg. Gyöngyvér, átölhetlek az édesanyám helyett?
– Gyere!
Sírnom kellett. Nem bírtam ki, hogy ne fogjon el a zokogás. Barnabás is átölelt.
– Testvérünk van! Hallottad?
– Igen.
Gyöngyvér édesanyja mindent tudott. Kiment a konyhába és vigasztalásként rákérdezett.
– Forró csoki!
A tálca, amin behozta láttam, hogy remeg a kezében.
– Tessék letenni!- javasolta Károly doktor.
Beszélgettünk a gyarmatosításról, Afrika élővilágáról. Egyikünk sem nézett az órájára, amikor megcsörrent a telefon.
– Sürgős műtét!
Károly doktor egy pillanat alatt összekapta magát
– Induljatok!- javasolta Gyöngyvér édesanyja. – Én visszaviszem a fiúkat a kollégiumba.
Alig akartam elhinni, ami történt. Peti a mi szobánkban várt bennünket.
– Mi volt?
Egymás szavába vágva mondtuk el, hogy Károly doktor mit fedezett fel. Szinte repült a boldogságtól.
– Kitartás, barátaim kitartás!
A napok egyre gyorsabban teltek. Tanultunk és könyvtárban, kutatunk a misszionáriusok után. Sok szomorú képet láttunk. Egyben megegyeztünk, hogy egy egészen más világ Afrika, mint a miénk. El is feledkeztem Teodorról, mármint arról, hogy Ábris apjával felvette e a kapcsolatot Károly doktor.
A levelet megírtam az édesanyámnak. Magyarul, mert abban reménykedtem, hogy nem felejtette el az anyanyelvét. Alig vártam, hogy hazamehessek a nagyanyámhoz. Szinte kivirágzott, amióta nem láttam. A remény és a várható találkozás öröme ott bujkált a szemébe.
– Tudsz mindent?
– Igen.
– Igazad van, még az életemben láthatom a lányomat.
– Nagymama velünk van a Jóisten!
– Tudom fiam. Addig van egy kis dolgunk?
– Mire gondol?
– Itt a nyakunkon András nap, fel kell készülni rá.
– Ki segít? Károly doktor azt mondta, hogy ők eljönnek. Emlékszel Anna nénire.
– Igen. Mi van vele?
– Néha kijön hozzám a tanyára.
– Tud az édesanyámról?
– Igen. Ő is segíteni fog.
– Nagymama mi van Ervinnel?
– Még nem kapta vissza jogosítványát. Anna bevitte egy kézműves házba ott tevékenykedik. Jól érzi magát. Átértékelte az életét.
– A nevelőszülei?
– Újra összejárnak. Anna szerint Ervin megismerkedett egy lánnyal. Sokat vannak együtt.
– Megházasodik?
– Arról szó sincs. Egyelőre jól érzik magukat. Hogy van Barnabás?
– Kitűnően akár csak én.
Teodor a löttyben szomorúan nézett felém
– Szia!
–Te rólad sem feledkeztem meg. Tudod?
– Igen, hallottam a testvéred egy kislány Vilhelmina. Miféle név ez?
– Olyan, mint a Vilmos, csak női névben. Erős akaratú és védelmező a jelentése.
– Értem az édesanyádat védelmezi ott a nagy messzeségben.
– Inkább az édesanyám védelmezi őt.
– Elolvassuk a többi levelet is?
– Most már egészet. Bármi is van benne. Tudnom kell miért szakadt meg a nagymamával a kapcsolata.
Az asztal megint roskadásig meg volt minden finomsággal töltve.
– Kinek készített ennyi mindent nagymama?
–Vendégeket várok.
– Drága nagymama, nem holnap érkeznek, hanem…
–Talán karácsonyra – kérdezett rá Teodor?
– Azt sem merem remélni.
– Buta vagy az a szeretet ünnepe.
– Tudom de…
– Ne légy pesszimista, az nem vall rád. Egyél aztán irány a tanya!
November közepén az évszak szerint melegebb volt az idő, mint a megszokott. Nem is bántam. Bundás, Vöri és Füstös az istállóig kísért. Gazsi felnyerített, amikor meglátott.
– Szaladunk egyet?
– Szeretnéd? János?
– Szellőt jártatja.
– Merre ment?
– Mátékhoz. Igen megértik egymást.
– Az jó. Neki is kellenek a barátok.
– Mostanában többet foglalkozik Szellővel mit velem.
– Gazsi ne légy rá féltékeny. Neked kellene tudnod a legjobban, hogy fiadat várja Szellő.
– Mikor leszek apa? Megmondanád?
– Még sok idő van hátra. Légy türelmes.
– Felnyergelsz?
– Igen. Tarts a hátadat.
– Almát is hoztál?
– Nem felejtettem el.
Kiléptünk az istállóból Jánost tényleg nem láttam sehol.
– Menjünk!
A gémeskút mellett társalogtak Mátéékkal. Szellő felemelte a fejét és nyerített. János erre figyelt fel.
– Megjöttél?
– Igen.
–Tudunk mindent- mondta Sándor, s miközben a kezéből potyogott le az apró forgács.
– Mit készítesz?
– Egy ostornyelet.
– Megmutatod?
– Még nem jó.
Ránéztem és megláttam rajta egy motívumot.
– A csillagtérkép?
– Nem pontos, csak emlékezetből van. Körül öleli az ostornyelet. Aki ezt megfejti az betyár lesz a talpán.
– Nem fázik a kezed?
– Ide süt a Nap.
– Szép a ménesetek.
– Tudjuk- vágták rá egyszerre.
Szellő és Gazsi egymás mellett legelészet.
– Még van elég fű?
– Akad, de már elő kell venni az abrakot is.
– Kint is adtok a lovaknak?
– Főleg a vemheseknek. János mondta, hogy Szellőnek is lesz csikója. Meg is nézte Jákob. Minden rendben van nála.
– Marad kút vagy leszerelitek?
– A nagymamád ránk hagyta. Majd meglátjuk, mikor lepi be a pusztát a hó. Akkor biztosan.
– Jó őrzést! Én elmegyek a kápolnáig.
– Mi dolgod van ott?
– Imádkozni szeretnék.
– Azt tudsz kint a pusztán is. Az Úr ott is meghallja, ha szívből teszed.
– Azért én mégis elmegyek addig a Gazsival.
Füttyentettem egyet, Gazsi mellettem termett. Jánosnak még volt beszélni valója Sándorral Ábris rám szólt.
– Várj! Elkísérlek.
Ábris felpattant a lovára.
– Hol van a nyerged?
– Még nem kell. Mit üzensz az édesapámnak?
– Holnap megtalál a kispataknál deleléskor.
– Az jó lesz.
A kápolna zárva volt. Nem kutakodtunk. Igazat adtam Máténak, hogy az ima úgyis akkor éri el a célját, ha szívből jön, nincs az helyhez kötve. Mire visszaértünk Gazsival éreztem, hogy mind a ketten kimelegedtünk. Az istállóban levettem róla a nyerget. Jól áttöröltem és egy pokrócot dobtam rá. János csak vacsorára ért haza.
– Kint minden rendben- közölte.
A nagymama mellénk ült az asztalhoz. Teodor sem hagyta ki, hogy ne legyen közelembe. Rám kérdezett.
– Mesélj, mit csináltok ti ott a kollégiumba?
– Érdekel?
– Sokat unatkozom. Nagymamával és a többiekkel beszélgetek de..
– Nincsen hova menned?
– Igen nincs feladatom.
– Ti télen hogyan éltetek a pusztán?
– Sokat bámultam a Holdat, ha fújt a szél és reggel be volt fagyva pocsolya. A hó az nagyon szép, amikor minden hófehér, de a ködöt nem kedveltem. Főleg amikor át sem láttam rajta. Különben amikor zorddá vált minden, akkor betereltek bennünket is egy hatalmas istállóba. Oda is befúj a szél, de egymást melegítettük. Télen hiányoztak a barázdabillegetők, akik takarítják rólunk a legyeket és a böglyöket.
– Télen azok is elbújnak, vagy rosszul tudom?
– Legalább nem csipkednek.
– Holnap beszélek Ábris édesapjával. Hátha valamit megtudunk, hogy mi történt azon a napon, a vágóhídon.
– A nyomozás folytatódik?
– Addig, amíg a végére nem jutunk, hogy hova került az öreg Teodor.
– Utolsó remény?
– Nem tudhatjuk.
– Olvasunk?
– Majd ha nagymama nyugovóra tér.
A pusztán korán sötétedik. Minden állat bevackol. A macskák összebújnak. Bundás sem veti meg a kutyaólját. Teli Hold volt, amit én nem szeretek, mert nehezen alszom. A természet törvénye hogy hol olyan vékonnyá fogy, mint a nagyapám legkisebb sarlója, aztán hízik akár a Döme. Végül kivilágítja fényével a szememet. Elővettem a pakkot. Teodorral böngészni kezdtünk. Az egyik levélben említi a nagynénit, hogy meg fogják látogatni. Egy másikban küldetésről ír, amit Vencel bevállalt. Félti őt is és magát is. Tanul. Nővér lesz Vencel mellett. Mindig érdeklődik rólam. Még most sem engedett el. Karácsonykor az írta, hogy nagyon boldogok, de hiányzik neki a harmadik ember, aki én vagyok. Velem képzelte el az életét. Én ragyogtam be a napjait. Most nélkülem egyedül szürke minden, pedig Párizs tele van fényekkel. Tudja, hogy innen is elmennek, de azt még nem, hogy mikor és hova.
Kerestem a fiókba nem lapul e még egy levélke. Sehol nem találtam. Reggel majd rákérdezek a nagymamára, hogy ez volt ezen az utolsó vagy csak nincs meg a többi.
Teodor morgott magában.
– Mi a baj?
– Megszöktek, mint én?
– Dehogy hallottad, hogy küldetése lesz Vencel doktornak.
– S ha az a küldetés végzetes lett volna?
– Idefigyelj! Már tudjuk, hogy hova és miért mentek. Nem volt ott semmi, ami végzetes lett a számukra, csak…
– Ez is egy rejtély.
– El fogja mesélni, hidd el!
– Jó neked, mert te már látod a végét. De én?
– Holnap Ábris apja a barátodról is mondhat olyat, amibe belekapaszkodunk.
– Mint a betyárok, amikor leereszkedtek a kútba?
– Nem a kötélre gondoltam, hanem olyan dologra, ami a vágóhídon történt, és mi még nem tudunk róla.
– Csak az idegen és a Lázár?
– Pontosan. Most aztán gyorsan aludjunk, mert a nagymama már rózsafüzérével is végzett.
A Hold tombolt, ahogyan csak bírt. Sokáig forgolódtam a kuckómban. Reggel mégis jól ébredtem. A nagymamát az istállóban találtam. Segítettem almozni és megetetni. Dömére is ránéztem. Jól kigömbölyödött. Nem jegyeztem meg neki, hogy a napjai meg vannak számlálva. Úgyis hallotta eleget, hogy majd András napkor…
Deleléskor megérkezett Ábris édesapja.
– Mit tudok én segíteni neked?
– Nem is nekem kell annyira, hanem Teodornak.
Elétettem az üveget.
– Ez egy bivalynak a szeme!
– Igen és mi azt a bivalyt keressük, akié ez a szem volt.
– Mi egy szemért annak idején tűvé tettünk mindent. Végül abban maradtunk, hogy valami kóbor macska gyomrában végezte.
– Még csak az kellett volna!- tiltakozott Teodor.
– Nem tudja mi lett a bivallyal?
– Hogyne tudnám! Ö utolsó volt a hídon. Gyorsan megsokkolták nehogy elszökjön és baja legyen. Megfejtették, de olyan óvatosan, hogy azon egy nyisszantás se essen máshol, csak ott ahol annak lennie kell. A fejet Antal kapta meg. Jól ért az annak a nyúzásához. A bivalynak egyik szeme meg volt, de a másik, mint mondtam eltűnt. Amikor lenyúzták a bivalyról a bőrt, ki lett mosva. Sár, vér, és mindenféle kosz van ám ilyen a bőrön. Azután még egyszer átnézték nincsen rajta hús cafat. Utána kiterítették száradni. A belsejét bekenték hangyasavval, sóval, és ami kell, hogy tartós legyen és össze se aszalódjon. Méretett vett róla a mester, aki mindig egy műtestet készít a kitömésre váró egyedről. Mire a bőr jó lett, arra a műtest is meg lett faragva. Óvatosan ráhúzták ahol kellett ott összevarrták. Olyan lett mintha élne.
– Hova került?
– Egy gyűjtő készített egy európai vadasparkot. Oda vitte el a másik állatokkal együtt.
– Engedéllyel?
– Azt nem közlik az emberrel, a lényeg az, hogy kifogástalan legyen végeredmény. A preparátumnak a szemét üvegből vagy műanyagból pótolják.
– Biztos, hogy üvegből van a szeme annak a bivalynak? Nyomára bukkanhatunk?
– Erről én már semmit sem tudok.
– Hány éves volt a kipreparált bivaly?
– Azt mondták, hogy sok. Talán tizenöt? Ezen elcsodálkoztunk, mert többnyire sok még tíz évet sem ér meg, mert megvadul.
Teodor felkiáltott.
– Több telet ért meg, mint tizenöt! Tudom én vele voltam.
– Miért maradhatott jámbor?
– Azt mondták, hogy igen kedvelte a gazdája kislánya. A bivaly meg akarta várni, hogy a leány felnőtt legyen.
– A gazda lánya! Széplány lett. Tudom, mert láttam- motyogta Teodor.
– Megtudhatjuk, hogy hova vihették el ezt a bivalyt?
– Talán a preparátumosoktól meg tudhatok valamit. De nem ígérek semmit. Te meg ne említsd, hogy tőlem tudsz a dologról.
– Senkinek sem árulom el.
– Mi van a veséddel?
– Köszönöm jó van.
– Sokat nőttél, lehagytad a nagymamát.
– Jánost is- nevettem el magam.
– Egy derék csordásra emlékeztetsz. Csak ő szőke és a haja göndör.
– Kire, egy csordásra?
– Két pusztával odébb szürke marhái voltak.
– Vannak vagy voltak?
– A csorda megvan, de ő nagyon régóta nem jár a pusztán.
– Tudja a nevét?
– Azon gondolkodnom kell. De ahogyan beszélsz, még is csak ő rá emlékeztetsz. De, hagyjuk, te úgyis tudod ki az apád.
– Én…
– Hallgass!- kiabált rám Teodor.
– Lehet, hogy nem emlékszel rá. Sok a titka a pusztának! Erről hallottál?
– Igen. A betyárokról, a szökött huszárokról, a lótolvajok és mindenféle népségről, akik el tudtak rejtőzni. Ismerek egy két legendát. Erre még visszatérhetünk?
– Mári nénit kérdezd, az olyanokat tud, amitől a hajad is égnek áll.
– Bolondnak tartják.
– Nem bolond az csak, hol egy kicsi elvett a történtekből, hol meg hozzátett, ahogy neki jó volt.
Nagymama a tűzhely mellett forgolódott.
– Pálinkát elfogadsz? Még az van, amit az én Károlyom főzött.
– Az jó lesz. Kóstoltam én vele a fészerben.
– Mit kerestél te ott?
