2.
Húsz éves múltam, vagyis vénlány voltam. A szüleim ezt egyre többször a fejemhez vágták, emiatt egyre rosszabbul éreztem magam otthon. Ilyenkor, csak annyit mondtam, nem engedtetek ahhoz, akit szerettem, aki eljött megkérte a kezem, de nem volt annyi földje amennyit ti szeretettek volna. Azóta pedig én még egyik fiú iránt sem éreztem semmit, szóval még kivárok, hátha betoppan az igazi. A szüleimnek elege lett, mindennap ide oda szúrtak, hogy na mi lesz már meddig várjanak még, meddig fogok a nyakukon élősködni. Persze ez nem volt igaz, mert dolgoztam, mindig minden munkából kivettem a részem. Mentem napszámosnak is, szóval mindent elvégeztem, de ez nem volt elég a szüleimnek. Így aztán egyik nap, annyira felidegesítettek, hogy azt mondtam; -Rendben, megígérem, hogy férjhez megyek. Az első férfi, aki belép az ajtón olyan szándékkal, hogy megkéri a kezem, én bizony hozzá megyek, nem érdekel semmi, sem a földje, sem a háza, sem, hogy vén, vagy beteg vagy nyomorék, még az sem, ha nem zerindi, bizony hozzá megyek, elegem van , nagyon elegem, hogy mindennap csak erről tudtok beszélni. Mikor ezt megfogadtam nem sokra rá, belépet Bíró nagyapád. A szüleim beinvitálták ismerték Imrét, volt földje, háza, állatai, dolgosnak ismerték a faluban, de volt két kisgyermeke az Imrécske hároméves körül és a pár hónapos Juliska az édesanyád. Amint helyet foglalt, rögtön mondta is, hogy ő nagyon rövid lesz. A faluban mindenki tudja szegény feleségem meghalt, eltemettük, de nincs idő semmire, ott a két kisgyerek az egyik kisebb, mint a másik, anyára van szükségük, szóval én valójában lány kérőbe jöttem, és ha nem is most azonnal, de mielőbb választ szeretnék kapni. Lehet még tovább is beszélt volna, de én közbe szóltam, röviden, velősen azt mondtam: Leszek a felesége meg az árvák anyja. Nagy lett hirtelen a csend. A szüleim meredt szemekkel néztek rám. Bíró nagyapád törte meg a csendet, hogy azért lehet ezen gondolkodni, három nap múlva visszajön. és ha akkor is igent mondok akkor ő már vinne is magával, mert hát a gyerekek ugye a gyerekeknek szüksége van anyára. Azzal felállt elköszönt, apám kikísérte, anyám meg annyit motyogott mikor kimentek már a szobából, hogy elment az eszem. Az apám visszajött leült, és a kalapját a földhöz vágva üvöltve mondta takarodjak, hogy ne is lásson. Én csak ültem. Még mindig itt vagy, menj, mert nem tudom, mindjárt, hogy mit csinálok. Az anyám bőgött, apám többet nem szólt, az asztalra könyökölt és két tenyerébe tette homlokát. Anyám még hümmögött egy ideig aztán csend lett. Így ültünk a csendben sokáig, nem tudom meddig, csak a szívem kalapolását hallottam. Aztán eljött a harmadik nap a szüleim megemésztették a történteket, és mivel látták, én már akkor döntöttem mikor Imre nagyapád belépett a kapun, no meg a falu, féltek a falu szájától is, hogy a lányuk igent mond ők meg nemet. Igazi templomba járó reformátusok, úgy gondolták a két rosszból a kevésbé rossz az elfogadható. Aztán úgy is lett mentem, azonnal a házába, majd szűk körű lakodalom is volt, felesége lettem és neveltem a gyerekeket. Nagyon rendes ember volt, de pár évre rá meghalt és ott maradtam a két gyermekkel. Aztán kiiskoláztattam őket, Imre nagybátyád tudod te is állatorvos lett, anyád az óvónőit elvégezte a tanítóit nem. Vilmukával jártak együtt iskolába, aki mai napig tanítónő. Aztán ennyi.
-Mama, azért még mondjál valamit legalább anyuról, persze ha van kedved hozzá, meg nem fárasztottalak el nagyon. Ekkor már beteg volt Bíró mama, ezért szinte mindennap meglátogattam, meg a szomszédban lakó rokonai egy nap legalább háromszor is átmentek hozzá, de volt, hogy még többször is.
-Na jó. Arra jól emlékszem, Bíró nagyapád még élt, de már beteg volt, így aztán én mentem el napszámba, ő meg otthon maradt a gyerekekkel. Édesanyád sokat sírt, ordított, ami nem csoda, hiszen anyatejet nem kapott, akkor még nem voltak tápszerek, így aztán tehéntejet kapott, azt hígítottuk, meg nagyon hamar mindenféle pépeket csináltam neki, ezt a tapasztaltabb anyukák, ismerősök, rokonok mondták, hát így nevelgettük. Gondolom, hogy emiatt sokszor fájhatott a pocija és emiatt sokszor ordítozott. Szóval megyek haza, és már az utcán hallottam, hogy Juliska ordít, belépek, nagyapád áll a ruhafogassal szembe és szinte könyörög a kislányának, hogy legalább egy percre hallgasson. Képzeld a pólyába tekert anyádat, felakasztotta a fogasra, mert állítólag ott egy darabig csendben van, de most ez sem használ, már mindent megtettem mondta nagyapád, mindent de csak bőg és bőg. Aztán én is alkalmaztam nagyapád módszerét és csakugyan, hallgatott egy darabig, gondolom, onnan másként láthatta a dolgokat, mert láttam ilyenkor nézelődött jobbra balra, még mosolygot is. Egyszer ezt mikor átjött a szomszédasszony meglátta, el is terjedt a hír pillanatok alatt, hogy a gonosz mostoha a ruhafogasra akasztja a szegény kisárva Juliskát.
-Ahogy nőtt, jó volt?
-Ahogy nagyobb lett, a gond is nagyobb lett. Imre nagybátyád fiú volt, be kell vallanom neked, vele alig volt probléma. Bezzeg anyád, mivel akkor a házunk a Templom utcába volt, ott volt az iskola is, majdnem a mi házunkkal szemben, szóval szó szerint egy percre laktunk az iskolától, ennek ellenére nagyon sokszor akkor lépet az osztályba mikor már becsengettek és mindenki a padjában ült kivéve őt. Nem szerette a hajába a masnit, ezen mindig cirkuszolt. Sokat olvasott, mikor az iskolába volt már a többiek haza futottak, ő ott maradt még olvasni, egyszer bezárták az osztályba. Már kezdet alkonyodni, fogtam magam átmentem az iskolába, minden ajtó be volt zárva, így aztán az ablakokon nézelődtem befele és láttom a kislelkem olvas. Bekopogok, erre elkezd nézelődni, szalad az ajtóhoz, de zárva, oda szalad az ablakhoz, kinyitja, mondom neki, esteledik haza kéne jönni. Így aztán nem volt más megoldás kimászott az ablakon, sajnos bezárni nem tudtuk az ablakot, csak behajtani. Egész éjszaka virrasztottam a házunk ablakába, ha valami vihar jönne, vagy valaki beakarna mászni az iskolába észre vegyem. Reggel együtt mentünk az iskolába, elmondtam mi történt, így aztán jobban odafigyeltek és többet nem fordult elő, hogy bezárják valamelyik osztályterembe.
-Tud még valamit?
-Aztán Vilmukával együtt elmentek a tanítóképzőbe. Akkor még fizetni kellet, ha valaki tanulni akart. Az igaz mivel ő árva volt, kevesebbet kellett fizetnem. Ez abból állt, hogy tyúkot, tojást, mézet, diót, lisztet kellett vinni. Tőlünk pénzt nem kértek. Mivel két gyereket iskoláztattam, ez egyre nagyobb teher volt számomra. Nagybátyád kisebb gyerekek tanítását vállalta, ebbe segítettek a tanárai, de azért ki kellett még így is pótolni az ő tanítását is. Az anyád tandíját meg egy az egyben kellett rendezem. Aztán anyád, a nyári szünet után bejelentette nem megy ott hagyja az iskolát. Bevallom örültem is meg nem is. Elmentem beszéltem az igazgatóval, aki szerette volna ha megy tovább anyád az iskolába. Az igazgató megígérte, vár rá egy hónapig, viszont utána már nem tudja visszafogadni, mert annyi lesz a lemaradása. Nem ment vissza igaz én se nagyon erőltettem. Elmentem megint az igazgatóhoz, aki meghallgatott. és azt mondta így egy óvónői bizonyítvány tud adni csak, mivel nem fejezte be az iskolát, tanító nem lehet.
-Aztán…
-Aztán itthon segített nekem, meg most jött csak a neheze, annyi udvarlója lett, hogy azt hittem, most már csakugyan megbolondulok. Nagyon szép lány volt, meg művelt, ugye sokat olvasott, az iskola is csiszolt rajta, a fiúkat úgy az ujja köré csavarta, a hétvégék a bálok azok teljesen kimerítettek. Mindig fáradt voltam, ebbe az időszakba sokat veszekedtem vele. Nagyon féltettem, persze ezt ő úgy élte meg, én vagyok a legonoszabb, legrosszabb mostoha. Imre nagybátyád írta a levélben, hogy Juliska, ha ír neki mindig csak panaszkodik, más világ van, hagyjam hadd élje az életét. Összefogtak ellenem, így aztán én lettem a falu gonosz mostohája, bármit tettem, semmi sem volt jó, mindenki tudta, hogy kell csinálni, mindenki jobban tudott mindent, a saját rokonaim is ellenem voltak, a férjem részéről a rokonság szinte már nem is beszélt velem. Sokszor közel voltam ahhoz, hogy most már elég, befejezem, ezt már nem lehet bírni, de aztán mindig arra gondoltam akkor végképp nem lesz senkijük, így aztán mindennap ment a küzdelem.