Mi marad belőlünk? – 1. rész
A levegőben fertőtlenítő, friss kávé keveredik azzal a fémes ízzel, amit csak azok ismernek, akik túl sok vért láttak. A monitor már nem számokból áll, hanem fényekből. Csak egy hideg, kékes derengés, ami úgy folyik össze előttem, mintha a könnyeimet próbálnám bent tartani.
Tizenhat óra.
Vagy tizenhét.
Már magam sem tudom.
A szám kiszáradt.
Reggel óta nem ittam, vagy tegnap óta?
Nem emlékszem, csak arra, ahogy a férfi hörgött a kettesben. Ahogy a nő könyörgött, hogy mondjam meg él-e még a fia. Arra, hogy megint kimondtam: „mindent megtettünk” – miközben esélye sem volt.
Behunyom a szemem és kifújom a bent rekedt levegőt.
Csak egy percre…
A testem már nem méri az időt. Az agyam csak egyetlen képet hajlandó újra és újra összerakni, egy kisfiú cipőjét az út szélén.
A szívem a torkomban dobban, aztán rájövök nem velem van a baj, csak Beth erős markát érzem a vállamon.
– Most komoly?! Meddig játsszuk még ezt el? Már rég úton kellene lenned! – a hangja éles késként szakítja át a hártyás csendet, melyben eddig észrevétlenül lebegtem. A kartonokat a telefonomra csapja, szemében hatalmas kérdőjel.
A szám kinyílik, de nem az jön ki rajta, amit szeretnék.
– Mindjárt indulok – roppantom ki a csontjaim és pislogok nagyokat.
– Széthajtod magad, de nem menthetsz meg mindenkit. Emlékszel még apádra? – a gúnyos hangsúlyban az aggódás gyorsan átissza magát. Úgy néz rám, mintha attól félne egyszer tényleg nem jövök vissza.
Míg én egyre inkább eltűnök a fehér köpeny mögött, Beth ragaszkodott önmagához.
Nevet.
Káromkodik.
Hangosan él.
Duci alkatát büszkén viseli, mikor határozottan söpör végig folyosón. Sötét haja kerek arcához simul, szeme mélybarna, élő, figyelő, ami egy pillanat alatt felmérte a káoszt és egyből osztja is a feladatokat. Ő olyan, mint egy meleg árnyalat a sürgősségi hideg fényében. Mindketten a harmincas éveink közepén járunk, mégis, mintha Beth a jövő felé tartana, míg én egyre inkább a múltba süllyedek.
És a szíve…
Ő nem csak a fáradságomat látja, azt is, ami mögötte van: azokat a repedéseket, amiket még magas sem merek megérinteni. Amik azóta véreznek, mióta egy balesetben elvesztettem a férjemet és a fiamat.
Beth észreveszi, ha nem eszek.
Észreveszi, ha a fejemben ragadok.
Tudja, hogy sosem beszélek a holnapról, csak a következő betegről. Hogy számomra a szabadság nem pihenés, hanem évek óta büntetés.
A szemében most is ott a kérdés, amit sosem tesz fel: Meddig bírod még Liz?
És én nem tudom a választ, csak azt, hogy ebben a pillanatban ő az egyetlen, aki még lát engem. Nem mint orvost, hanem mint valakit, aki lassan elfogy.
A forgószékkel felé pördülök és felállok.
Fáradtan szabom le a fehér köpenyem és a kezébe nyomom.
– Az a baj, hogy lassan már ő nem emlékszik rám.
– De amíg emlékszik rád, addig kell vele időt töltened – kanyarintja le a nyakamról a sztetoszkópot.
Összemosolygunk.
Emlékszem a hangjára gyerekkoromból, amikor nevetett. Úgy mondta ki a nevemet, mintha ebben az egyetlen szóban benne lenne, mennyire szeret. Arra, hogy a ház kertjében állt, cigarettával a kezében és úgy nézett rám, mintha mindig biztos lett volna abban, hogy minden rendben lesz velem.
De már nem az.
Már sokszor csak néz, és idegenként próbál megfejteni.
Már nem az fáj, hogy összekeveri a nevemet anyámmal. Leginkább az, amikor a szemében ott a bizonytalanság, amikor keres, miközben én ott ülök mellette.
Mi marad belőlünk?
Egy lány, aki még mindig a kislánya akar lenni, és egy apa, aki már nem tudja, hogy valaha volt egy kislánya?
Félek ettől az úttól. Nem a kilóméterektől, hanem a vihartól. Attól, hogy amikor belépek a régi ház ajtaján, megint egyedül leszek a sötétben.
Az eső hevesen veri a szélvédőt. A fényszórók fénye elmosódik a vízfüggöny mögött, ahol az út újra és újra eltűnik. Az ablaktörlő egyenletes ütemben mos, mint egy szív, ami nem az enyém, mégis életben tart.
Mintha én is víz alatt lennék, a halk zene tompán verődik vissza az üvegről. De a gondolataim nem kérnek engedélyt, a fájdalmas múltba sodornak, amitől a kezem fehérre szorul a kormányon.
Csak két hét.
Kibírom.
Mindig kibírom.
A sötét hirtelen megmozdul előttem. Egy autó kacsázva közelít, túl gyorsan, miközben a fénye jobbra-balra ugrál, összemosódva az esővel.
Leveszem a lábam a gázpedálról.
Mikor áttér a sávomba a fékbe taposok, a testem előrelendül, de a gumik hosszan csúsznak még alattam, mire megállok. A vasúti híd alja feketén hajlik fölém. A másik kocsi keresztbe fordul, és fékezés nélkül vágódik a betonba.
Fém sikít.
Üveg robban.
Kivágódok a kocsiból.
Az eső hideg zuhanyként zuhan rám, mintha egy tóba löktek volna. A szívem úgy ver, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Visszanyúlnék a telefonomért, de nem találom a megszokott helyen. Azonnal beugrik, a kartonok alatt maradt az asztalon.
Elmúlt éjfél.
Sehol egy fény, sehol egy ház, csak a sötét erdő és a híd alatti betonfal, mely alatt a csattanás visszhangja még mindig visszhangzik.
Kitépem az orvosi táskát a csomagtartóból, az ujjaim remegnek, de az ösztönöm már irányít.
Már nem vagyok fáradt.
Nem vagyok gyászoló nő.
Orvosként rohanok a roncs felé.
A víz a sportcipőmbe folyik, a hajam az arcomra tapad, látom a fém eltorzult ívét, a felgyűrt motorháztetőt, belőle a gőzt, ami szellemként száll a megvillanó ég felé.
A fedett helyen hirtelen szűnik meg az eső.
Gondolkodás nélkül rángatom ki a meghajlott anyósülés ajtaját. A fiatal férfi testét csak a biztonsági öv ragasztja az ülésbe. Kesztyűt húzok, közelebb húzódok. A bőre nyirkos, arcán hideg verejték, a pulzusa gyenge. Hallom a levegőt, ahogy küzd, sípolva keresi az utat a bordái között. A friss vérből a fehér ingre és a világos öltönynadrágra is bőven jutott. A finom anyag alatt a hasa kemény, ütésektől foltos. A bal vállába kapta a golyót, de nem látom a kimenetet, csak azt, hogy fájdalom hullámokban tör rá, a teste minden levegővételnél tiltakozik.
Túl sok a vér.
Leoldom róla a biztonsági övet, lassan kifordítom, a hátát saját testemmel támasztom meg. A nyakát a mellkasomhoz szorítom és centiről centire húzom kifelé. Odakint rám zuhan, a súlyától egy pillanatra megbillenek. Elegáns cipője a betonon koppan, a hátát a földre engedem, a fejét oldalra fordítom a nedves aszfalton.
A kezem már tépi a táskát.
A világ beszűkül a mellkasára, a sebeire, a pulzusára.
Váratlan motorzaj vág át a sercegő esőn, és sárga fények vetülnek rám.
Végre.
De a dübörgés egyre hangosabb, a sebesség túl gyors.
A testem megfeszül, a kezeim a férfit kötözik, miközben a szemem szúrják a fénycsíkok. A tenyerem a mellkasán, míg az ő szíve veszettül küzd, az enyém a félelemtől ver.
A tarkóm bizseregni kezd.
Felnézek.
Drága kocsi.
Sporttáska.
Pénz.
Fegyver.
Ez nem baleset.
Ez menekülés.
Autók fékeznek.
Ajtók csapódnak.
Nehéz, céltudatos léptek a vízben.
Sötét árnyak közelednek, körülöttük esőpermet vibrál.
A reflektorfény teljesen eláraszt.
Az agyam villámgyorsan reagál.
Ha ellenség, akkor én akadály vagyok.
Ha segítség, miért lóg a kezében fegyver?